Két esemény mellett éltem ezen a héten: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház hetven éves fennállásának ünnepségsorozata, valamint az ún. Székely Szabadság napja című demonstráció mellett. Marosvásárhely egy kisváros, elég nehéz kimaradni bármiből is az egymást keresztező útvonalak sűrű szövedékében. Azt hiszem mégis, hogy az elmúlt években a kertek alatt oldalgás művészévé lettem. Bármi mellett el tudok menni, bármit ki tudok kerülni - amit akarok. Az ilyen kis terekben, ahol az emberek ennyire össze vannak zárva, a távolságtartás és teremtés, a külső szempont, az idegenség fontossá válik, sajátos értelmet nyer.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház rendezvényeitől való távolmaradás lehet, hogy csak hóbort a részemről. Túl cinikus, fáradt vagyok talán a protokollhoz? Fegyelmezetlen? Tulajdonképpen értem, mennyire fontos, hogy egy közösségnek saját színháza van. Különösen akkor, ha ez a közösség is, bizonyos értelemeben a színháza révén találta ki, képviselte magát. Ha van a székelyföldi elitnek, térségi tudatnak forrása, kulturális tere, akkor ez a színház az. Rendkívül sok minden történt hetven év alatt: egy kulturális szempontból sokszorosan hátrányos helyzetben, deficittel küzdő térség számára vált stratégiailag fontos bázissá ez az intézmény. Ízlést-, közönséget nevelt  majd vesztett el. Ellenállt, és kollaborált. Centrum volt, és periféria. Nem nagyon lehet elképzelni a huszadik századi Székelyföldet a Székely Színház nélkül. Mára ez a térségi jelentősége elveszett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak. Más kapcsolatai vannak, másképp igyekszik megmaradni a kulturális térképen (aktív színházdiplomáciai taktikázással a Budapest-Pécs-Bukarest tengelyen fesztiválokra- és fesztiváloknak játszva). Szóval, látom ezt a hetven évet egyben, és azt is, hogy ebben az összezártságban mégiscsak ez a színház az, ahol némi oxigénhez lehet jutni. Élek is vele, hol felszabadulva, hol csalódva. De a színház, az a színház. Az előadás, ami a színpadon, a színpad és a nézőtér közti térben zajlik. A további játszmák, a táblaavatások, a szünet pletykái és sutyorgásai, a koszorúzás, a felszólalások, a visszaemlékezések - szóval ehhez a naív zsigeri színházhoz már nincs türelmem.

És elvesztettem az érdeklődésemet Erdély immár hagyományossá vált, legnagyobb tömegdemonstrációja, a március 10. felvonulások iránt is. Néhány éve még úgy tűnt a "Székely Szabadság Napja"  egy olyan megmozdulás, amely egy új politikai fórum alapja. Akkor azt gondoltam, a szélsőjobb bont sikeresen zászlót, toboroz ennek ürügyén. Figyeltem, követtem, cikkeztem róla. Volt is kísérlet a toborzásra, de mára látszik: az egykori 1990-es összecsapások helyszínén vonulók nem képesek többre, mint visszatérni a tetthelyre. Amatőr trauma kezelés? Politikai tanácstalanság és erőtlenség? Annyira nem fejlődik semerre ez  a történet, hogy már nem foglalkozom vele. Tudomásul veszem, és ilyenkor, március tizedikén  is a kerülőutat választom, nem törődöm az ide érkező tömeggel.

Idén azonban a marosvásárhelyi tüntetés, és a színház ünnepi bemutatója egy napra esett. Végig vonult a tömeg a belvároson, és azzal egyidőben kezdődött Mohácsi rendezésében Molnár Ferenc Üvegcipője a színpadon. Ez volt a valódi tetemrehívás pillanata. Összeértek a mindenféle közösségjobbító, modernizáló, archaizáló, közösség kreáló, hamisító szándékok. Hetven év tudása, sejtelme, hübrisze. Az az igyekezet, hogy kérdezzünk egymástól, és választ adjunk egymásnak, mit akarunk magunktól, egymástól?

Ennek a hetven évnek az érzetével figyeltem a közönséget magam körül, az előadást, és az előadásról szóló vitákat. "Mindenki cselédje valakinek" - ezt láttam Mohácsi-Molnár színpadán. A nézőtéren, a színház falain kívül is körülvettek a cselédsorsok. Ki ennek, ki annak a szolgája, ki kisebb, ki nagyobb örömmel, büszkeséggel.

Mi ez? Szabadsághiány? A szabadság nem értése? Félreértése  Vagy ez a szabadság? Önkorlátozással, ámítással, feladással? Vagy éppen empátiával, beleérzéssel? Átlényegüléssel?

Az Üvegcipő szimbolikus szinten nagyon sok mindent helyén kezel. Telitalálat volt a darabválasztás: közel ahhoz az ízléshez, korhoz, amelyből a Székely Színház nagyon sokat merített, de a kitűnő forma, és tartalom  megfelelő felületet teremt a reflexióra, a fölülírásra, az iróniára, kritikára. Finom, tapintatos kegyetlenség az előadás. Késleltetett aknákkal. (Kint még visszhangzott a "Vesszen Trianononozás!" - amikor a László Csaba által alakított Őrmester már egy szál kolbásszal a kezében terrorizálta korábbi ivócimboráit a színpadon. "Akkor. Amikor. Én magyar csendőr vagyok!  - hangzott a nézőtéri replika.

Nem szimbolikus szinten, túl a színházon, a fogalmi tisztázások, a párbeszéd szintjén azonban teljes a nullfok. Kihalóban a közéleti vita, a reflexió. Nem csak Marosvásárhelyen. Általános jelenség, hogy veszekedések vannak, nyilatkozatháború dúlnak ugyan, de dialógus hiányzik. Úgyhogy bemutató utáni reggel, korábbi elhatározásommal ellentétben, mégiscsak nekifogtam, és írtam egy rövid jegyzetet a Székely Szabadság Napjáról.

Igazából két szövegen dolgoztam szimultán (ezt a hülye szokásomat nem tudom, mikor vettem fel, hogy egyszerre két szöveget írok, és ha az egyik épp nem megy, akkor a másikba bonyolódom, majd cserélek, mintha pulóvert kötnék színes fonalakból). Napok óta molyoltam egy szövegen, amit egy magyarországi lapba kértek, a "megélhetési erdélyizésről". Arról a jelenségről, hogy erdélyiként kap megbízást, támogatást, munkát valaki Magyarországon. Nem nagy kedvem volt ehhez, mert vagy alaposan megírom, hogy mi a tartalma ma "Erdélynek" - és ez a kutyát sem érdekli Magyarországon - vagy írok a sokezer gunyoros pamflet mellé még egyet. Az ilyen gunyoros odamondásokból meg nekem van herótom. Szóval ezt az erdélyi szöveget írtam, és a szabadságnapi jegyzetet. Amibe csak azért fogtam bele, hogy érintsem a mai székelyföldi aktivizmusok néhány érzékeny pontját. Piszkáljam meg. Jelezzem, hogy baj van.

Az Erdély-szöveget végül kivágtam a francba. A szabadság napi szöveget pedig átküldtem "tesztolvasásra" egyik legmegbízhatóbb kritikusomnak. Aki sajnos túl későn írt vissza, hogy elégedetlen vele. Már a szerkesztőnél volt a cikk, mire a levelét megkaptam, és mire végigolvastam, már ki is került a netre.

Nem elég határozott a szöveg - mondta a kritikusom, és nem elég alapos. Túlontúl megengedő. Vissza akartam vonni, de a szerkesztőm lebeszélt. A kommentek, a kattintások azt jelezték, mégiscsak érinti a címzetteket.

Most sem tudom, mi lett volna a jobb? Érlelni még? Vagy megmaradni a gyors reagálásnál, vállalni az azonnali dialógust. Vagy is-is? Kell még írni majd hosszabb esszét arról például, hogy működik a gyűlölet-közösség, vagy mi történik, ha elfelejtjük a politikai fogalmaink jelentését, ahogyan az a "liberalizmussal" történt?

Elválik majd. A naplóra az tartozik most, hogy március 10-én bemutatta a Tompa Miklós társulat az Üvegcipőt, Marosvásárhelyen végig vonultak az autonómia-tüntetők. És nekem megjelent március 11-én a Székelyek, legyetek szabadok! jegyzetem.

Nem emlékszem arra, hogy valaha akkora kínokkal készültem volna interjúra, mint ahogy a Röhrig Gézával rögzített beszélgetés előtt gyötrődtem. Napokon át csupán néhány órányit tudtam aludni, állandó készenlétben zakatolt az agyam. Nem az Oscar-díj körüli felhajtás miatt – ez kifejezetten taszít a fecsegéseivel. Eltereli a figyelmet a filmről a dübörgő marketing gépezet.

Azt éreztem, abban reménykedtem (reménykedem) most ennek a filmünnepnek az ürügyén újra egy asztalhoz ülhet a rég szétesett nagycsalád. A kitagadottak és kitagadók. Az elátkozottak és elátkozók. És most, talán, a hagyományoktól eltérően nem esünk egyből egymás torkának, nem vágjuk falhoz a porcelánt, és dobáljuk ki az ablakon az ezüstkéseket.

A romániai filmbemutató jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Észak-Erdély, Dél-Erdély és Transznisztria (meg Iasi, meg Bukarest és a többi rémhelyszín) történeteit mozaikokban látjuk. De az a dialogizáló, a történeteket összekötő országos, „romániai” holokauszt feldolgozás nagyon várat magára. Annak a megértése, hogy a román állam születése, a román nacionalizmus, a magyar nacionalizmus, az antiszemitizmus hogyan függ(ött) össze. Milyen nemzeti, etnikai, faji játszmák erősítették egymást nemzetállami keretben.

Fáziskülönbségek vannak az információk kezelésében, a közösségi- kulturális emlékezet működésében. (Arról, hogy hogy vergődik a román társadalom, írtam Norman Manea Odú című regénye kapcsán, illetve beszéltettem is a Transznisztriai deportálás megjárt szerzőt. A 2014-es megemlékezések Észak-Erdélyben ezt zavart, fáziskülönbséget és dialógusra való éretlenséget tragikusan jelezték. Akkor ugyanis bár volt néhány fontos (de korántsem elég erős) kísérlet a megemlékezésre, ezek a kezdeményezések is „román-magyar” kérdéssé, a felelősséghárítás, vagy nem vállalás vitáivá váltak. Lásd erről Gidó Attila összefoglalóját.

Ez a filmbemutató azonban egy olyan esemény, ami a múltfeldolgozás különbségeitől függetlenül mindenkit érinthet, érdekelhet. Arra készültem, hogy Röhrig Gézával egy ilyen „egész népemet” (igen, románokat, magyarokat egyaránt) megszólító beszélgetést készítek. Végig követtem a külföldi sajtóban megjelent kritikákat, a Cannes-i díj utáni kifogásokat is. Azt, ahogy a magyar sajtóban viszonyultak a Saul fiához (a díjeső miatti ájulattól a kicsinyes szurkálódásokig egyaránt). Próbáltam modellezni, hogy a nyugati, közép-európai szempontok hogy alakulnak át, működhetnek itt, Kelet-Európában, a nemzetállami ütközőzónákban.

Felépítettem előre kérdésekből az interjú ívét (ezt általában vázolom a beszélgetéseim előtt). Szeretem volna látni, hogy milyen munkahipotézisekkel indult a forgatás, valóban azzá lett-e a Saul fia, aminek az alkotói látták? Ha elcsúszott, hol és miben csúszott el? A közönség reakciói igazolják-e a hipotéziseket? Történt-e formai, tartalmi kompromisszum? A vizuális művészetek valamint az építészet az utóbbi évtizedekben mintha elért volna egy bizonyos konszenzust: az emlékezés történés, a „helye” pedig az emlékező. A holokauszt élménye, emléke a befogadóban születik meg, például akkor, amikor belépünk a Liebeskind által tervezett berlini Zsidó Múzeum betontornyának falai közé. Vagy amikor elindulunk a szintén berlini holokauszt emlékmű kocka-labirintusában. Működtethető-e filmes eszközökkel ez az aktív befogadás? Ha pedig a Saul fia valami ilyesmit céloz, akkor milyen munkát feltételez – színészként – az emlékeztetés? Ez technikailag is, etikailag is fontos. Végül is az aktív emlékezéshez ebben a műfajban az imitáció, a reprodukció, a kreáció- és rekreáció visz közel. Tegyük fel, hogy nem újra játszásról, valamely műalkotás keretei közötti ismétlésről, hanem – akár rituális értelemben véve is – „újrateremtésről” van szó? Újrateremthető-e a megmutatás, feldolgozás, megértés szándékával a holokauszt? (Interjú előtt fél órával olvastam Radnóti Sándor kiváló szövegét a Revizoron Didi Huberman szövegéről, kellett a stúdióba való alámerüléshez)

Nem állítom, hogy ezek a kérdések mind rajta voltak a Röhrignek előkészített listán, de érinteni szerettem volna őket. Mint ahogy beszéltetni például arról, hogy a magyarországi emlékezet-politikai (?) viták árnyákában milyen a Saul fia alkotójaként akár Magyarországon, akár nemzetközi fórumokon megjelenni? Milyen díjakat átvenni, miközben mondjuk folyik a Hóman-vita? Arról is faggatni szerettem volna, hogy az utóbbi nyilatkozataiban körvonalazódó „társadalmi békéltető” programját hogyan látja túl a filmen - és az Oscar-örömön -  folytathatónak? Konkretizálhatónak, pontosíthatónak? És semmiképpen sem akartam megkerülni a „ha már van holokauszt film, legyen Trianon film” nyilatkozatot. Amikor ez a kijelentés született rendkívül elsietettnek gondoltam. És tarthatatlannak is. Hogy miért, az egy nagyon részletes, alapos beszélgetés tárgya. Reménykedtem, hogy ezt is érintjük, mélyebben, mint az eddigiek. És végül – épp az elmúlt éves megrendítő tapasztalataim miatt – a halott test iránti felelősségről is kérdezni akartam. (Olyan furcsa, hogy engem a Saul fia vezetett rá arra, hogy az egyik, vagy az európai alapmű az Antigoné)

Minderre végül nem került sor. Röhrig rendkívül készségesen, türelmesen vett részt a beszélgetésben (Naná, hogy nem sikerült Marosvásárhelyről azonnal kapcsolni, várt vagy 15 peret). Olyan lendülettel beszélt, hogy éreztem: hagynom kell mozogni a maga pályáján. Ami egészen más irányba haladt, mint ahogy én elképzeltem. Nem beszéltünk át a román-magyar kulturális határokon, a film korlátait érintettük ugyan, és Erdélyről is esett szó, de a hangsúlyok máshova kerültek.

A világháború utáni harmadik nemzedék érdektelenségéről, megszólíthatóságáról, a történelmi traumák lelki, spirituális (?), vallási (?) hátteréről, az emlékezés ritualizálhatóságáról beszélt Röhrig. Erdélyről is, a „fekete-fehér” fénymásolt pornólap Erdélyről, a Horthy nosztalgia formáiról és vaódi hátteréről.

A 72 perces felvétel után úgy jöttem ki a stúdióból, mint valami nagyon kemény fizikai munkából. Pedig, különösen az interjú első részében, alig kérdeztem, a végén is csak visszafogottan vitatkoztam. (És elképedtem, miféle felszíneken, miféle dilemmák peremén egyensúlyozunk)

A felvétel utáni két nap megint alvás nélkül telt. Még nem értem, hogy miféle mechanizmusok indultak el bennem, de olyan személyes, családi emlékeket hozott fel ez az interjú, amelyeknek a létéről eddig nem tudtam. A „sebek levegőztetése” úgy tűnik, lehetséges, és működik az az „archeológia”, amelyről Röhrig beszél.

Azt, hogy van gyógyulás, és hogy lehet a holokausztot üdvtörténetként élni és érteni, azt én sem nem hiszem, sem nem tudom. Nem adatott meg nekem a hit kegyelme. És az a tudás, amivel én rendelkezem a reményre nem elég.

Röhrig Géza hangja a Marosvásárhelyi Rádió hangtárában itt hallgatható vissza. Az interjú hamarosan az Erdélyi Riporban átiratban is olvasható.

A FILM MÁRCIUS 11-TŐL LÁTHATÓ A ROMÁNIAI MOZIKBAN. NÉZZÉTEK MEG.

Gyerekkorom a nyolcvanas évek Ceausescu-gettójában telt el, Románia utolsó betonketrecében. A fűtetlen, penészes, düledező betonelemekből összetákolt tömbház, amelyben laktunk az ország peremén állt: előttünk mező, a Szamos, a termelőszövetkezet (gosztát!) émelyítő eper mezeje, fegyveres határőrök (volt, hogy figyelmeztetés nélkül lőttek) és a magyar határ.

Víz-, villany-, és fűtés nélkül éltünk, mint valami vakondokok kiszolgáltatva valakiknek, akiket sötét többesszámban emlegettünk. "Már megint elvették a villanyt" - sóhajtoztunk, és sose beszéltünk arról, kik ezek az ellen, akik beosztják a mindennapjainkat, rendelkeznek a félelmeinkről, vágyainkról, arról, hogy vánszorog, vagy éppen áll körülöttünk az idő.

A tömbházablakunkból elénk nyíló alföld, az esténként alámerülő, lobogó nappal sem az volt, aminek lennie kellett volna. Errefelé nem szabadul "börtönéből sas lelkem". A táguló horizontról tudtuk, hogy csapda. Csal a perspektíva, mert a tér nekünk napnyugta felé szűkült, mélyén ott rejtekeztek a fegyveres katonák, arra tűntek el a Szamoson szökni akarók hullái. Hiába izzott vissza a napnyugta, verte a betonfalakat. Odabent sötét volt.

Ma sem tudom, kik voltunk mi, a tömbházból kilesők: a bezártak, vagy a messzire nézők?

Ha "megadták" a vizet ők, a rólunk rendelkezők, mint a kegyelmet, Apám dolgozni és dalolni kezdett. Mosogatott és örült, mint aki osztozik végre a keresztség szentségében. Közben azt énekelte mély, jól célzó színész hangján:

"Mint száműzött, ki vándorol
A sűrű éjen át,
S vad förgetegben nem lelé
Vezérlő csillagát,
Az emberszív is úgy bolyong,
Oly egyes-egyedül,
Úgy tépi künn az orkán,
Mint az önvád itt belül.
Csak egy nagy érzés éltetett
Sok gond és gyász alatt,
Hogy szent hazám és hős nevem
Szeplőtlen megmarad.
Most mind a kettő orvosra vár,
S míg itt töprenkedem,
Hazám borítja szemfödél
S elvész becsületem!"

A betonfalak dobálták a szótagokat: "mint szá-há-mű-hö-zött ki vá-hán-do-ro-hol" - hallatszott messzire, a gosztátföld felett. Süvített az epertolvajok, a vasrudakon szőnyeget porolók és a tömbházak közötti földfoltokon zöldhagymát, retket termelő, éhséggel packázó gettólakók között. A nyolcvanas évek vége felé, amikor egyre többen vágtak neki mégis a határnak, és Apám meg Czintos azt tervezte, hogy a távozó magyar színészek helyett ketten játszák majd a Három nővért (az erdélyi magyar színházi ellenállás nevében) a szöveg kicsit módosult. A ki vá-hán-do-ro-hol" "kiváhán-dorollá" rövidült. Búcsúdalként azokhoz, akik már úton voltak, vagy épp a betonlyukakban tervezték a szökést.

A mi családunk döntött: híven az évszázados hagyományokhoz, mi, már megint, maradunk. Nem választunk a sötét, vagy a fényes oldal között, nem teszünk úgy, mintha szabadok lennénk, és nem élünk bezártként. Nem hagyjuk magunk mögött Romániát, és nem vesszük le a szemünket Magyarországról.

Apám után én is gyakran áriára fakadok mosogatás és a mindennapok más kegyelmi állapotaiban. De mivel emberszívem úgy bolyong örökké a határokon, hogy pontosan tudja, mi van bent, és mi van kint, és hogy leginkább a semmi sincs sehol, ezért én már csak azt énekelhetem: "Hazáim, hazáim, ti mindenem!"

Hogy mire elég ez a soványka "minden", változó. Ma már nincs áram-, víz-, és fűtésszünet. Viszont arrafelé, amerre a Nap alámerül már nem rejtőzködnek a fegyveresek, és csapdák. Nagyon is látható fal épül. Figyelmeztetésként, hogy minden ugyanaz.

Betonketrecben nőttem fel én, a ketreclakó, a nagy érzésekkel nincs mit kezdenem. Bár értékelem, ha az alacsony mennyezetek és szűk falak között fel-fel harsan a visszhang. Hazáim szerencsétlen, szeplős cédák, egyensúlyukat vesztett billegők. Szentségtelenségük szánalmat kelt bennem. Szorgalmassá tesz. Nem mintha hős lennék. Szívós túlélőként munkálkodom értük, vagy magamért. Tudván tudva, hogy a becsületnek értelme ezen a vidékeken sosem volt, így nem veszhet el.

Károlyi Csabának megjelent egy szövege az ÉS-ben arról, hogy nem lehet engem magyarellenességgel vádolni. Megrázott. A figyelem, a pontosság, ahogy a munkámat követi, az igyekezet, hogy védelmet, és támogatást nyújtson. Bár rólam szól a cikk, és az én Marosvásárhelyi Rádióban szóló műsoromról mindez nem csak engem érint. Az utóbbi hetek szövegei jelzik, hogy érti a szakma, mi forog itt kockán. A gyorsaság, ahogy Sipos Zoltán a nemzetközi sajtós fórumokhoz fordult, a pontosság, ahogy Szőcs Levente rekonstruálta az eseményeket jelzi, milyen csapdában vergődünk.

Saját hamis pörünket üljük újra és újra. És felsorakozhat hozzá megannyi igaz tanú. Az ítélet újra és újra ugyanaz. Bárki bármivel megvádolhtó, és száműzhető. A sűrű éj állandó, a kerítés mögött nem nyugszik a nap, és nem kel.

A fényt nem azok az "ők" veszik el, és nem azok az "ők" adják meg nekünk.

Sokáig volt a szemem előtt Samuel Butler regénye, a Minden testnek útja. Olyan kötetként botlottam bele újra és újra, amely valamiért mindig a polc legszélére kerül, kézre áll, elől van. A három szavas cím rámragadt, mint egy túlvilági sláger, valami temetőfalak mögül kihallatszó, mindenhol hallható zümmögés. A testeknek meg van a maga pályája, nehézkedése, gravitációs ereje, amelyet némiképp lehet befolyásolni ugyan - nevezzük a módosításra és irányításra tett kísérleteket  életnek - de alapvetően öntörvényű ez a haladás. Ekként figyeltem magam körül az élőket, és az elmenőket. Beletörődve? Értően? Lemondóan? Elfogadóan? Kíváncsian?

Egészen a tavalyi nyárig azt gondoltam, hogy valóban meg van minden testnek a maga útja. Mindaddig, amíg a török-görög határon nem szembesültem az Evros deltájába fulladt menekülők holttestének további életével. A hónapokig tartó hányódással az állami fagyasztókban, a titkos temetőkben történő buldózeres elhantolással. És azokkal a kísérletekkel, amikor hozzátartozók, ismerősök megpróbálnak ezeknek az úttalan utakon lévő testeknek nevet, jelet adni. Visszahozni egy egy fogsort, szétroncsolódott koponyát, csontdarabot az emberek világába. Oda ahol vannak emlékek, nevek, születési- és elhalálozási dátumok.

Nincs meg minden testnek a maga útja. A halál mint vég, kegyelmi állapot. A halálon túli halál, életen túli erőszak permanenciája, a hullákon demonstráló hatalmat én akkor, ott az Evros vidékén ismertem fel.

Naív, és vak voltam sokáig.Vagy talán csak rossz kortanú. Hiába annyi nyom, és jelkövetés, Soá-irodalom (Soá-irodalom micsoda szókapcsolat ez). A holttestek iránti felelősségget nem értettem, amíg az én személyes felelősségemmé nem vált az, amit megtudtam, megláttam például ott az Evros mentént.

Szem-tanúnak lenni,  (fizikailag, testileg) érintve lenni - hogy lehet ez? Még élni a már nem élők között? Tudni, vagy tudni vélni a határt az élet és a halál között.

A halál nem költészet, nem példabeszéd, metafaforák, jelzős szerkezetek vidéke, kerettörténet. Hanem kémia, meg fizika és mechanika.

A tavaly augusztusi riportút óta felerősödött és átalakult bennem ez az évek óta hallott zümmögés a testek útjáról. Erősödött, átalakult. Ezért is figyeltem fel Patakfalvi Czirják Ágnes workshopjára a kortárs halottkultuszról, amely a Tranzit.ro The library of the chosen ones című programjához kapcsolódott. A kezdeményezésről szól a Marosvásárhelyi Rádióban elhangzott, Ágnessel készített interjú. És része annak is, ahogy az idei törökországi és görögországi munkákra készülök.

Megint publicisztikát írtam, bár már annyiszor mondtam le róla, annyira nem látok semmiféle kölcsönhatást, belátást a véleményözönben. Ennek ellenére azt érzem, ha nincs türelmes, kitartó igyekezet a magyarázatra, beszélgetésre, akkor semmiféle remény sincs sem a konfliktusok megelőzésére, sem enyhítésére.

A tegnapi bejelentés a magyar kvóta-népszavazásról kétségbe ejtett. Nemcsak hogy nem mozdul semmit előre a menekültügy kezelése a tavalyi évhez képest, hanem romlik a helyzet. A magyar kormány egyetlen témája, eszköze arra, hogy mobilizáljon.

Mondhatnám azt, hogy ehhez semmi közöm, másik állam állampolgáraként távolról nézem ami történik. Csakhogy a magyar menekültellenes propaganda dominóeffektusként működik. Gerjeszti, növeli a feszültséget a térségben. Nem csak Magyarország iratkozik ki az Unióból (Orbán Viktor lelke rajta), hanem a maradó Közép-Kelet európai államok helyzetét is nehezíti.

Túl az európai közösség jövőjén, az újtípusú, menekültellenesnek fazonírozott xenofóbián, nacionalizmuson itt a klasszikus ellentétek, szembenállások is reaktiválódnak. Nem tudom, hogy a magyar kormány felméri-e ennek a következményeit. Ha az eddigi döntések sorát nézem (a kisebbségi politikai szervezetek leépítésétől kezdve, az érdekképviselet legkülönbözőbb szintű ellehetetlenítésén át, a kulturális-oktatási hálózat zsugorításán, politikailag kiszolgáltatottá tételéig, a román kormánnyal folytatott évek óta tartó diplomáciai konfliktusokig) azt kell mondanom: látja, és nem érdekli, mi jön. A Magyarország határain kívül élő kisebbségeket gondolkodás nélkül áldozza be a saját taktikai érdekeinek.

 Orbán Viktor elutasítja a kvóta rendszert, és "etnikai, vallási" alapon döntene Európáról. Ő a menekültekről beszél, de ezeknek a fogalmaknak  kritériumoknak Közép-Kelet Európában a kisebbségi kontextusban más jelentése van. Arról írtam rövid szöveget az Erdélyi Riportban, mennyire összefügg a menekültügy és a kisebbségi ügy kezelése, mennyire végzetes az emberjogi alapok kétségbe vonása, az "etnikai, vallási" alapú  érvelés. Mindannyian ugyanannak a túszdrámának a foglyai vagyunk.

A magyar politikát távolról és távolságtartással is követve tűnt fel, hogy az utóbbi évtized címkéi (vö. "nemzeti", "polgári", "magyar") mellé vagy éppen azok ellenében, új védjegy van felfutóban. Egyre többször találkozom a mérvadó, ismert konzervatív értelmiségi, közéleti személyiség stb. szókapcsolattal. Szórakoztat kissé, hiszen néhány éve a mérvadó, ismert baloldali értelmiégi, közéleti személyiség megjelölés forgott ugyanígy közszájon. Született is belőle jónéhány poén, némi reflexió arról, hogy kit miért és hogyan gondol elitjének ez a közösség. És hogyan számol le vele. A világok és ellenvilágok mindennek ellenére rendületlenül épülnek, ugyanolyan sémák, struktúrák szerint. Egy rend sima, egy rend fordított. Azt azért jegyezzük meg, hogy a baloldal válsága és kiüresedése a baloldali kormányok működése alatt mélyült el, a "nemzeti" és "polgári" politika pedig a nemzeti-polgári kormányzások alatt vált kudarcossá. Például a "nemzeti együttműködés rendszerében" vált elképzelhetetlenné a "nemzeti egység" bármilyen kérdésben. Nem akarom megfejteni két gyors mondatban, miért van ez, csak rögzítem a tényt.

Dacára annak, hogy a "konzervativizmusnak" ma divatja van, jelentése számomra nem pontos, és nem egyértelmű, hogy mit jelent ez. Ha jól értem madártávlatból - körülbelül azt jelenti: az orbánizmus bukása nem a nemzeti-polgári stb. politika bukása, van visszatérés a gyökerekhez (mely gyökerekhez?), van esély a konzervatív politikai hagyományok újraélesztésre (mely hagyományok?) vagy megteremtésére. (Nincs is szebb a teremtett hagyományoknál).

Nem elégszem meg a saját elnagyolt és mélyen előítéletes sejtelmeimmel. Rém távol áll tőlem a konzervativizmus és nacionalizmus, ezért úgy döntöttem, azokat faggatom minderről, akik ebbe szellemi energiát, politikai tartalmat fektetnek. A sorozat első része Béndek Péterrel, a Magyar Konzervatív Párt leköszönő elnökével készült, és itt hallgatható meg.

Ps: azért azt szeretném megérni egyszer, hogy a magyar politika nem a primitív brandesítések, címkézések, és zanzásított tartalmak szerint működik. Nem attól lesz például "nemzeti", mert nemzetinek nevezi magát és matyóhimzéses koktélruhában tarhálja a magyarközsvédasztalokat.

Szeretném azt mondani, hogy programszerűen, módszeresen foglalkozom gyermekjogi, nőjogi kérdésekkel, és bizonyos értelemben igyekszem is felkészülni ezekre, de az az igazság, hogy ezek az ügyek megtalálnak. Van a kiszolgáltatottságnak egy olyan foka, amikor a csend "felrobban", amikor a bajban lévő keresi a segítséget, a megszólalás lehetőségét és azt, aki figyelni tud rá. Ezek a történetek nagyon személyesek, nagyon egyediek - és mégis van bennük mindig valami átvehető, tanulható, valami a legjobb értelemben hasznosítható.

Péterfy-Novák Éva könyvét és történetét, az Egyasszonyt én kerestem, mert úgy éreztem ez egy olyan szöveg, amely sokak számára mutathat valamiféle kiutat. Bizonyíthatja, hogy  méltóság munka, tanulás, feladat. Az erről készített interjút megelőzte annak a marosvásárhelyi nőnek az esete, akinek küzdenie kellett ahhoz, hogy haldokló csecsemője mellett lehessen a kórházban, és aki a gyerek halála után keresett meg. És amíg Péterfy-Novák Évával beszélgettem, ott visszhangzott bennem a Kis Elizeus története is. A down szindrómás kisfiúé, akiért évek óta küzd a saját családja, és akiért sokat tett egy figyelmes, és következetes újságíró, Zsigmond Júlia is.

Ezek a hangok szétfoszlanak az éterben. Nem tudom merre és hogyan. Csak abban vagyok biztos, hogy valahol megfogannak, és beérnek. Pontosan ott, ahol a legnagyobb szükség van rájuk.

Azzal párhuzamosan, ahogy az ellenem indított petíció is működni kezdett Marosvásárhelyen, egy roppantul érdekes vita bonyolódott Sepsiszentgyörgyön is. Egy helyi lakos - ismert orvos - olvasói levélben cenzúrabizottság felállítását javasolta a Tamási Áron színház mellé. Válaszcikkek születtek, internetes szavazás indult, indulatok gomolyogtak. Több ilyent láttam már Erdély-szerte, nem mondanám, hogy az érvek különösebben változnának - bár a cenzúra követeléséig Ceausescu földjén azért még nem nagyon jutottak el ezek az üzenetváltások. Készítettem egy rádiós beszélgetést a sepsiszentgyörgyi cenzúravitáról. Sok minden kiderül belőle. A helyi  viszonyokon túl leginkább az, mennyire fontos a színház (kultúra) körüli nyilvánosság, sajtó. Ha nincs megfelelő eszköz a kritika érlelésére, közvetítésére, képviseletére óhatatlan a félreértés, a manipuláció, a konfliktus. Mint újságíró önkritikusan követtem a nyilatkozatokat, a kommentvitákat. Különös, de empátia is született bennem a sokszor ismételt, és mindig ugyanannyira elfogadhatatlan érveket hangoztatók iránt. Ha nem is értik pontosan a közösségi diszfunkciók rendszerét, természetét, érzik és a maguk módján reagálnak is rá. Mit lehet ezzel kezdeni? Hogy lehet tovább lépni? Nem hiszem azt, hogy bele kellene törődni abba, hogy ilyen párhuzamos, egymással köszönő viszonyban sem lévő ízlés (?), elvi (?) világoknak kellene egymás mellett, egymástól egyre inkább távolodva létezniük. Valamilyen dialógusnak létre kellene jönnie. Nem válhat le színház a közösségéről, közösség a színházáról ilyen egyértelműen, radikálisan. Mert akkor mi végre az egész színpadostúl, nézőterestül? Válaszaim természetesen nincsenek, csak ez az összeállítás a sepsiszentgyörgyi cenzúravitáról. Meg az öröm, hogy két év után újra én szerkesztem a Marosvásárhelyi Rádió színházkritikai műsorát. (Három éve Ozvald Enikő és Tamás István ötlete alapján indult ez az adás) Lehet kísérletezni a párbeszéddel, az ízlésvilágok határainak átlépésével, a magyar dráma-műhelyek "hangosításával". A munkaterápia mindig reménykedővé teszi az embert (engem). Adás szombatonként, romániai idő szerint 16 órától, Ila Gábor remek jazzműsora előtt egy órával:)

Íme az eheti program a Marosvásárhelyi Rádióban. Brassó és Kolozsvár között a 106,8 ultrarövid illetve 1323 középhullámokon, neten: wwww.marosvarashelyiradio.ro. Figyelem, az időpontok kelet-európai idő szerint szerepelnek, Magyarországon a műsorkezdés 17 óra 20.

február 22, hétfő

Merre tovább magyar konzervativizmus?

Mi a magyar konzervativizmus, és milyen a nem sérelmi magyar nacionalizmus? A Magyar Konzervatív Párt leköszönő elnökével, Béndek Péterrel 18 óra 20 perctől beszélgetünk. Az interjú kiindulópontja az a beszélgetés, amelyet Seres László készített a volt elnökkel, és amely „A magyar nacionalizmus élesen szembefordul a társadalom érdekeivel” címmel jelent meg a hvg.hu oldalán. A Marosvásárhelyi Rádió hullámhosszain ezt erdélyi perspektívákból folytatjuk.

február 23, kedd

Halott testek, élő meccsek

„The chosen ones – a kiválasztottak” címmel tartottak beszélgetéssorozatot a kolozsvári Tranzit házban. Az elhunytak testének tisztelete, a hozzá kötődő rítusok, egyházi és politikai térben is meghatározta és meghatározza a tovább élők mindennapjait. Kinek jár a halál utáni testi tisztelet? Hogyan viszonyulunk az ereklyékhez, mauzóleumokhoz, relikviákhoz? Patakfalvi Czirják Ágnes antropológussal erről beszélgetünk 18 óra 20 perctől.

február 24, szerda

Tűz a tengeren

Gianfraco Rosi Fuocoammare című, a Lampedusa partjainál zajló, menekültdrámákról szóló filmje Arany Medve díjas lett az idei Berlinálén. A humanizmus iróniájáról, mai képeiről Gyenge Zsolt kritikussal 18 óra 20 perctől beszélgetünk.

február 25, csütörtök

Hit és közélet 2.

Az egyházon kívüli és belüli kommunikáció megújuló esélyeiről, témáiról, valamint arról, milyen egy igazán korszerű, progresszív katolikus blog Gégény Istvánnal, a Szemlélek blog szerkesztőjével beszélgetünk 18 óra 20. perctől.

február 26, péntek

Eco és mi

Umberto Eco életművéről, az olasz és a magyar kultúra, filozófia, irodalom kapcsolatairól Kelemen Jánossal az Eco visszhang című kötet szerzőjével beszélgetünk 18 óra 20 perctől, pénteki könyv rovatunkban

Rég nem írtam indulatból, a hétvégén azonban született egy dühös szövegem. A hétszázötven éves szászveresmarti templom tornya omlott össze - rendkívül rosszul érintett. Évek óta azt látni, hogy bár rengeteg pénz jut műemlékvédelemre, úgynevezett kulturális turizmusra, mégis várhatóak az ilyen katasztrófák, mert a beruházások szakszerűtlenek. Esetleges, hogy hol, mikor és miért indul állagvédelem. A román állam kufárkodik a státusszimbólumokkal. Vagy tudja-akarja használni az erdélyi műemlékeket a saját, nemzetállami szempontjai szerint, és akkor jelentős anyagi ráfordítással hamisít, rátelepszik, kihasználja ezeket az épületeket. Vagy nem tudja-akarja használni ezeket a tereket, és akkor nincs támogatás. A német források szász vidéken néhány kiemelt település, műemlék védelmét teszik lehetővé. (Szeben, a kirakatváros). A magyar kultúrpolitika és kultúrdiplomácia - hát erről nem is tudom, elmondható-e, hogy létezik? Olyan biztosan nem, amelyik megtanult volna a román nemzetállami reflexekkel bánni, tárgyalni, tárgyalási pozíciókat kikényszeríteni, fenntartani. És olyan sem, amely a történelmi Erdély egészét látná, képviselné. A "magyar Erdély" beszűkül, ma már csak néhány várost, egy-két központot, régiót jelent. Azokat a településeket, ahol még van számottevő magyar közösség, akikkel és akiknek lehet politizálni. (És ahonnan szavazat remélhető). A kitalált múlt képviselete-támogatása, a szimbólumgyártás is sokkal több energiát emészt fel, mint a valós. Szóval zsugorodik a tér, amelyben a magyar kultúrpolitika jelen van, messze ennek határain túl pedig ott a magára hagyott örökség. Már ameddig még ott van, Szászveresmart megadta magát.

Két éve Fogarason jártam riport úton. Ma ez a város a periféria perifériája, de egykor kiemelt központ volt, olyan hely, amely nélkül aligha érthető az erdélyi történelem jónéhány fejezete. A várat  sok évtizedes elhanyagolás, szándékos rombolás után felújították. Rengeteg pénzből, és felháborítóan szakszerűtlenül. Ha ma valaki oda látogat az erdélyi magyar történelem a legutolsó, amiről bármit is megtudhat. Néhány kínosan hibás felirattal, semmitmondó kiállítási tárggyal szembesülhet. Nem hiszem, hogy bele kellene abba nyugodni, a hamis, buta, időszerűtlen múzeum-koncepcióba, a kiállítási tárgyak, az információk hiányába. Abba, hogy a tévedésekre, vétkekre hiába figyelmeztet a szakma és a sajtó. Nincs érdekképviselet, amely a kritikának nyomatékot adna. És ez nem csak a magyar  örökség szempontjából káros, hanem a szász és a román örökség, az egész térség szempontjából. Ez - Fogaras, Erdély - nem az, ami volt és ami lehetne. Ha volnának magyar-román kormányközi kapcsolatok, ha volna magyar kultúrdiplomácia - mint ahogy nincs - akkor erről és ezért szólna. De hát nincs ilyen. Ezért lett dühös most ez a panasz, a Most mondtok le Erdélyről című jegyzet az Erdélyi Riportban.