Nem emlékszem arra, hogy valaha akkora kínokkal készültem volna interjúra, mint ahogy a Röhrig Gézával rögzített beszélgetés előtt gyötrődtem. Napokon át csupán néhány órányit tudtam aludni, állandó készenlétben zakatolt az agyam. Nem az Oscar-díj körüli felhajtás miatt – ez kifejezetten taszít a fecsegéseivel. Eltereli a figyelmet a filmről a dübörgő marketing gépezet.

Azt éreztem, abban reménykedtem (reménykedem) most ennek a filmünnepnek az ürügyén újra egy asztalhoz ülhet a rég szétesett nagycsalád. A kitagadottak és kitagadók. Az elátkozottak és elátkozók. És most, talán, a hagyományoktól eltérően nem esünk egyből egymás torkának, nem vágjuk falhoz a porcelánt, és dobáljuk ki az ablakon az ezüstkéseket.

A romániai filmbemutató jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Észak-Erdély, Dél-Erdély és Transznisztria (meg Iasi, meg Bukarest és a többi rémhelyszín) történeteit mozaikokban látjuk. De az a dialogizáló, a történeteket összekötő országos, „romániai” holokauszt feldolgozás nagyon várat magára. Annak a megértése, hogy a román állam születése, a román nacionalizmus, a magyar nacionalizmus, az antiszemitizmus hogyan függ(ött) össze. Milyen nemzeti, etnikai, faji játszmák erősítették egymást nemzetállami keretben.

Fáziskülönbségek vannak az információk kezelésében, a közösségi- kulturális emlékezet működésében. (Arról, hogy hogy vergődik a román társadalom, írtam Norman Manea Odú című regénye kapcsán, illetve beszéltettem is a Transznisztriai deportálás megjárt szerzőt. A 2014-es megemlékezések Észak-Erdélyben ezt zavart, fáziskülönbséget és dialógusra való éretlenséget tragikusan jelezték. Akkor ugyanis bár volt néhány fontos (de korántsem elég erős) kísérlet a megemlékezésre, ezek a kezdeményezések is „román-magyar” kérdéssé, a felelősséghárítás, vagy nem vállalás vitáivá váltak. Lásd erről Gidó Attila összefoglalóját.

Ez a filmbemutató azonban egy olyan esemény, ami a múltfeldolgozás különbségeitől függetlenül mindenkit érinthet, érdekelhet. Arra készültem, hogy Röhrig Gézával egy ilyen „egész népemet” (igen, románokat, magyarokat egyaránt) megszólító beszélgetést készítek. Végig követtem a külföldi sajtóban megjelent kritikákat, a Cannes-i díj utáni kifogásokat is. Azt, ahogy a magyar sajtóban viszonyultak a Saul fiához (a díjeső miatti ájulattól a kicsinyes szurkálódásokig egyaránt). Próbáltam modellezni, hogy a nyugati, közép-európai szempontok hogy alakulnak át, működhetnek itt, Kelet-Európában, a nemzetállami ütközőzónákban.

Felépítettem előre kérdésekből az interjú ívét (ezt általában vázolom a beszélgetéseim előtt). Szeretem volna látni, hogy milyen munkahipotézisekkel indult a forgatás, valóban azzá lett-e a Saul fia, aminek az alkotói látták? Ha elcsúszott, hol és miben csúszott el? A közönség reakciói igazolják-e a hipotéziseket? Történt-e formai, tartalmi kompromisszum? A vizuális művészetek valamint az építészet az utóbbi évtizedekben mintha elért volna egy bizonyos konszenzust: az emlékezés történés, a „helye” pedig az emlékező. A holokauszt élménye, emléke a befogadóban születik meg, például akkor, amikor belépünk a Liebeskind által tervezett berlini Zsidó Múzeum betontornyának falai közé. Vagy amikor elindulunk a szintén berlini holokauszt emlékmű kocka-labirintusában. Működtethető-e filmes eszközökkel ez az aktív befogadás? Ha pedig a Saul fia valami ilyesmit céloz, akkor milyen munkát feltételez – színészként – az emlékeztetés? Ez technikailag is, etikailag is fontos. Végül is az aktív emlékezéshez ebben a műfajban az imitáció, a reprodukció, a kreáció- és rekreáció visz közel. Tegyük fel, hogy nem újra játszásról, valamely műalkotás keretei közötti ismétlésről, hanem – akár rituális értelemben véve is – „újrateremtésről” van szó? Újrateremthető-e a megmutatás, feldolgozás, megértés szándékával a holokauszt? (Interjú előtt fél órával olvastam Radnóti Sándor kiváló szövegét a Revizoron Didi Huberman szövegéről, kellett a stúdióba való alámerüléshez)

Nem állítom, hogy ezek a kérdések mind rajta voltak a Röhrignek előkészített listán, de érinteni szerettem volna őket. Mint ahogy beszéltetni például arról, hogy a magyarországi emlékezet-politikai (?) viták árnyákában milyen a Saul fia alkotójaként akár Magyarországon, akár nemzetközi fórumokon megjelenni? Milyen díjakat átvenni, miközben mondjuk folyik a Hóman-vita? Arról is faggatni szerettem volna, hogy az utóbbi nyilatkozataiban körvonalazódó „társadalmi békéltető” programját hogyan látja túl a filmen - és az Oscar-örömön -  folytathatónak? Konkretizálhatónak, pontosíthatónak? És semmiképpen sem akartam megkerülni a „ha már van holokauszt film, legyen Trianon film” nyilatkozatot. Amikor ez a kijelentés született rendkívül elsietettnek gondoltam. És tarthatatlannak is. Hogy miért, az egy nagyon részletes, alapos beszélgetés tárgya. Reménykedtem, hogy ezt is érintjük, mélyebben, mint az eddigiek. És végül – épp az elmúlt éves megrendítő tapasztalataim miatt – a halott test iránti felelősségről is kérdezni akartam. (Olyan furcsa, hogy engem a Saul fia vezetett rá arra, hogy az egyik, vagy az európai alapmű az Antigoné)

Minderre végül nem került sor. Röhrig rendkívül készségesen, türelmesen vett részt a beszélgetésben (Naná, hogy nem sikerült Marosvásárhelyről azonnal kapcsolni, várt vagy 15 peret). Olyan lendülettel beszélt, hogy éreztem: hagynom kell mozogni a maga pályáján. Ami egészen más irányba haladt, mint ahogy én elképzeltem. Nem beszéltünk át a román-magyar kulturális határokon, a film korlátait érintettük ugyan, és Erdélyről is esett szó, de a hangsúlyok máshova kerültek.

A világháború utáni harmadik nemzedék érdektelenségéről, megszólíthatóságáról, a történelmi traumák lelki, spirituális (?), vallási (?) hátteréről, az emlékezés ritualizálhatóságáról beszélt Röhrig. Erdélyről is, a „fekete-fehér” fénymásolt pornólap Erdélyről, a Horthy nosztalgia formáiról és vaódi hátteréről.

A 72 perces felvétel után úgy jöttem ki a stúdióból, mint valami nagyon kemény fizikai munkából. Pedig, különösen az interjú első részében, alig kérdeztem, a végén is csak visszafogottan vitatkoztam. (És elképedtem, miféle felszíneken, miféle dilemmák peremén egyensúlyozunk)

A felvétel utáni két nap megint alvás nélkül telt. Még nem értem, hogy miféle mechanizmusok indultak el bennem, de olyan személyes, családi emlékeket hozott fel ez az interjú, amelyeknek a létéről eddig nem tudtam. A „sebek levegőztetése” úgy tűnik, lehetséges, és működik az az „archeológia”, amelyről Röhrig beszél.

Azt, hogy van gyógyulás, és hogy lehet a holokausztot üdvtörténetként élni és érteni, azt én sem nem hiszem, sem nem tudom. Nem adatott meg nekem a hit kegyelme. És az a tudás, amivel én rendelkezem a reményre nem elég.

Röhrig Géza hangja a Marosvásárhelyi Rádió hangtárában itt hallgatható vissza. Az interjú hamarosan az Erdélyi Riporban átiratban is olvasható.

A FILM MÁRCIUS 11-TŐL LÁTHATÓ A ROMÁNIAI MOZIKBAN. NÉZZÉTEK MEG.