És még mit áldozunk be?

„Üzenetünk egyszerű: minden olyan kisebbséginek alá kell írnia a kezdeményezést, aki európai védelmet szeretne jogainak, aki azt akarja, hogy tagállami hatáskörből uniós szintre emeljék a kisebbségek védelmét”  - így foglalta össze a Minority SafePack lényegét Vincze Lóránt a FUEN (Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója) elnöke, amikor az általa képviselt szervezet és az RMDSZ perre ment az európai kisebbségvédelmi mentőcsomagért. Európa szerte folyik a civil mozgósítás, aláírásgyűjtés. Nagy a tét. Egy millió uniós polgár aláírására van szükség ahhoz, hogy elindulhasson a törvényalkotás az európai kisebbségvédelemért, az európai kisebbségi-regionális nyelvi jogok hatékonyabb védelméért.

Az RMDSZ részvételével folyó kampány aktivistái a napokban Magyarországon gyűjtötték a támogató aláírásokat. – a Minority SafePack mellett a Fidesz képviselőjelöltjének. Hogy-miért lett az európai civil kezdeményezés része és eszköze a magyarországi választásoknak erre nyilván Vincze Lóránt, a FUEN elnöke, és Porcsalmi Bálint, valamint Kelemen Hunor az RMDSZ vezetői tudnának pontos választ adni. Nyilván tudják, mit kockáztatnak így: az aláírásgyűjtés mögött immár nem lesz általános kisebbségi konszenzus, pártpolitikai hovatartozáson, szimpátián múlik, hogy ki csatlakozik és ki nem.

 Lehetetlen lesz civil, európai ügyként kezelni a mentőcsomagot, az is martalékává válik a magyar-magyar választási kampánynak. Megéri? Nem. De kit érdekel ez ma az erdélyi magyar politikusok közül. Martalékká, szitokszóvá vált Erdély is: gátlástalanul folyik a politikai korrupció a Fidesz részéről, és nem riad vissza az ellenzék sem a hangulatkeltéstől, sőt ha kell a gyűlöletkeltéstől. Utóbbiak mellett biztosan nem fognak kampányolni az erdélyiek kis utaztatásért-ingyen szállásért cserébe (ahogy Balog képviselő úr aktivistái), úgyhogy nekik az erdélyiek ellen kell izgatni. Az is bőven megéri, rengeteg ember van aki uszul, és kéjeleg a legújabb kisebbségi leszámolásban.

 Mindenki, mindenki ellen: ez ma a magyar politika. Legyaluljuk, leköpjük, megtapossuk egymást ha kell nyilvánosan, a román közvélemény, az európai közvélemény előtt. A többi szövetséges kisebbség: a katalánok, a dél-tiroliak, egész Európa áll megkövülten, és nézi, mire vagyunk képesek egymás ellen. Kisebbségvédők lennénk a többséggel, a nemzetállami elnyomással szemben? Ugyan. Magunkat nyomjuk el, saját jogvédelmünket lehetetlenítjük el, magunkat mészároljuk le, hideg vérrel, pontos költségvetéssel. Egy buszjegy és néhány tányér gulyásleves áráért bármikor kinyírjuk egymást.

Ha bele akarunk dögleni a saját őrültségeinkbe – hát legyen, mondhatja az európai, vagy akár a román közösség. Ki akadályozhatná meg az önfelszámolást saját akaratunk ellenére? Senki. A kötelet már a nyakunkba tettük, most lenne jó meggondolni, kirúgjuk-e magunk alól a széket.

De vajon ahhoz mit szól a FUEN, az RMDSZ európai szövetségese, az Európai Néppárt, hogy a Minority SafePack aktivistái „izraelezve”, nyílt antiszemita propagandával taszigálják az őket faggató újságírókat? Van itt némi elszámolni valója a szélsőjobboldallal való összefonódás miatt: a FUEN erdélyi vezetőinek, az RMDSZ országos vezetőinek és az RMDSZ Maros megyei képviselőinek szenátorainak is: körzetükből utaztak Mezőtúrra az izraelező aláírásgyűjtők.

Az alábbiakban a Mozgó Világ 2012 októberi számában megjelent tárcám olvasható. A szöveg fölött szereplő kép nem kötődik a szöveghez, csak a világhoz, amelyben élünk, és amelyben ez a tárca is olvasható. Nélkülözhetetlen barátom, kollégám, Fodor Zsuzsánna készítette, ehhez a riporthoz

Emancipáció

„Emellett természetesen, ha mindenki a két-három vagy négy gyermekét megszüli, és eleget ad a hazának, és mindenki boldog lesz, ezt követően mindenki megvalósíthatja saját magát, és különböző helyeken kell dolgozni” – mondta Varga képviselőúr szeptemberben a családon belüli erőszakról rendezett budapesti parlamenti vitában. Meg kell ismernie Naccságát.

Naccsága messze él Budapesttől, mondanám, hogy Jedden, ha tényleg Jedden lakna, és Varga képviselő úrnak volna fogalma arról, mi van messze Budapesttől, merre van Nyárád-mente és Nyárád-mentén hol kanyarodik le az út Jeddre. De Varga képviselő úr vélhetően nem túl ismerős Nyárád-mentén (nagyon reméljük, hogy bár Nyírségben megfordul azért), és az se igaz, hogy Naccsága Jedden lakik. Naccsága a nem túl nagy város (Marosvásárhely) melletti kis falu (község, na) szélén lakik, mit lakik, meghúzza magát. Elnézik neki, hogy ott van. Személyit nem kaphat, mert ahhoz lakhatási igazolás, tulajdoni lap, sőt mi több tulajdon  kell. Naccságának nincsen semmi ilyesmije. Ő csak úgy él az árokparton, az út menti meredélyre, féloldalaslag felhúzott kis mintha-házában, külön értesítés és engedély nélkül.   És mindenkinek, férfiaknak, nőknek azt mondja: Naccsága.  Megtisztel így, közeledik, alázkodva ironizál: nagyságok és kicsinységek között halad, a maga letérőjén. Naccsága – kedvesen csattan az emberek után dobott csé.

Úgy tesz tehát, mintha itt lakna ebben a mintha-házban, aminek a frontja szép, sötét zöldre van festve, nyáron egészen belevész a fűzfa bokrok sűrűjébe. Lakva bujkálnak.  Ősszel és télen  azonban, mikor a levelek lehullanak, kiviláglik, hogy mi van ott, vagy mi nincs, ebben a mintha-házban, aminek frontja, ablaka, az ablakban virágja van – de támfala, ajtaja nincs. Nincs sem első, sem hátsó bejárata sem, mert ez a mintha-ház nem ház, csak egy ház-látszat, egy kedves otthonos kis paraván, ami mögött azt játszhatják az ott lakók, hogy ott laknak. A sötét zöldre festett fal mögött, ami nyáron elbújik, télen pedig el- és lebukik a csikorgó, csattogó fehérségbe-feketeségbe csak ágyak vannak, egy asztal, és mindezek felett egy csonka, kis tető lifeg a semmibe, isten tudja mi tartja. Az isten, valószínűleg.  Naccságáék nem létező házának semmiben lebegő teteje  rettenetesen komolyan veendő istenérv. Valamikor igazi ház lehetett itt, de elkopott. Errefelé az otthonok gyorsan kopnak, rombolódnak, vagy tán sose fel sem épültek. Félkész teremtés. Nincs ajtó, nem lehet bemenni, nem kell kijönni.  Végtelen otthon érzet.

 Az ágyak között a kopott kis asztalt a nem nagy városból hozták Naccságáék (Naccságát nem  lehet egyes számban írni, ő egymaga a többes szám) a hátukon. Mert megtetszett talán nekik, Naccságáéknak, a csillogó lakkot vedlő kis alkalmatosság, megsajnálták, vagy tűzre valót reméltek benne, vagy egyszerűen  csak pénzt kaptak valakitől azért, hogy takarítsák el azt a mucskosságot. Naccságáék nagyon jól tudnak élni a mások mucskosságából, ezért szeretik a mucskosságot, büszkék rá, kérem, ezt most itt tessék nagyon megérteni.  Szeretik a mucskosságot, a mások mucskosságát, ami a sajátjuk. Egymáséi vagyunk, végeredményben ez a vég eredmény.

Az asztal aztán nem került a tűzre (a pénz elment, haza se ért, talán el sem indult velük), a nap süti, a hó betakarja, az eső veri, de csak áll a lebegő tető alatt. És még mindig vedli, egyre csak vedli a csillogó lakkot. Tán ezért tartják Naccságáék, akiket a mucskosság s ez a vedlő, kopó de el nem fogyó csillogás tart. Szeretik körbe ülni az asztalt, ilyen körbeülősek ők, kedves Varga képviselő úr, látja ez a család. Kerek asztal lovagjai. Az a család, hogy Naccsága, aki egyedül többes szám,  minden nap körbeül. Az asztallal együtt őket is, együtt,  süti a nap, és takarja a hó, veri az eső a paraván mögött.

 A falra, arra az egyetlen még vagy már álló falra, egy fényképet is felszögeltek, ahogy ezt, a mi családjainkban szokták. Állítólag a nagymama van rajta, fehér menyasszonyi fátyla mered az égnek, mint a szénaboglya. Van vagy tizenhárom éves, tizennégy is talán a képen. És állítólag mellette a nagypapa áll, fekete bajusza kócolja nagymama fátylát. Akkora pödrött bajusza van, alig fér a képen. Lehet, hogy nem nagymama az ott, és nem nagypapa. Nem is férj és feleség, csak valami jelmezes gyerekjáték, papás-mamás. Az is lehet, hogy a képet is csak úgy hozták a városból, vagy lopták. Hogy nem is kép az, csak mucskosság, mint az asztal. De nem számít. A vájogba verték a szöget, az tartja a képet, és ki nem húznák onnan, azt mondják, a szeg, és rajta a kép tartja a falat, egyik dolog, a másikát.

Naccságának nem három, nem négy, hanem hat gyermeke van. Hét, pontosabban. Hat kint, egy bent, akkor tehát hét mindjárt, mert kijön. Vagy ki tudja, mert ha kijön, akkor megint lesz egy bent. És akkor már nyugodtan mondhatjuk, hogy Naccságának nyolc gyereke van. Vagy kilenc, mert ha a nyolcadik is megszületik, akkor…  A kintnek, és a bentnek, azon a helyen, ahova nem lehet bemenni, és ahonnan nem lehet kijönni, nincs túl nagy jelentősége.

Naccsága, aki egyes számban többes szám mióta meg van, azóta szül. Úgy van, hogy szül. Ez a létformája neki.  Ezt az egész paravánnyi világot, ezt a körben ülős, napfényben égő, hóban takarózó, esőben vert mindenséget ő szülte meg. Mióta csak tud, azóta szül, rendületlenül. Mondanám, hogy gyerekként kezdte, de itt a falra szögezett papás-mamás alatt, a mucskosul csillogó, semmibe tolt kerekasztal körül nincsen gyerekkor. Nincsen felnőtt kor sem, öreg kor pedig pláne nincs. Az emberek (asszonyok) megszületnek, és vagy azonnal meghalnak, vagy szülnek,amíg szülhetnek, és utána rögtön meghalnak.  A szülések és a halálok között alig telik el idő, a ráncos csecsemők bőre ráncos marad, a hajaknak azonban nincs ideje megőszülni. Feketén jönnek, feketén mennek itt az emberek gyors egymásutánban.

Naccsága tehát „eleget ad a hazának”, Varga képviselő úr. Igaza van! Legyünk hálásak neki. Nem a hatért-hétért-nyolcért, a képviselő úr számtanáért. Hanem azért, ahogy ülnek ott, egymás mellett-körül. Nevetve emésztik a mucskosságot (a mi mucskosságunkat, ami nekik a csillogás), a krumpli héjat, a penészes kenyeret. Itt semmi sem vész el, és minden csak alakul, örök az anyag, és örök a lelkük. Akármilyen gyorsan születnek is és halnak meg. Minél gyorsabban, annál örökebb.  Ezért legyünk hálásak nekik, hogy túlélnek, még akkor is, ha belehalnak. A halál előtti életért.  Ez azért, tényleg képviselő úr, annyira malaszttal és reménnyel teljes.

A baj viszont az, hogy a haza keveset ad Naccságának. Ötven lejt havonta gyerekenként, ez hatszor-hétszer-nyolcszor ötven lej, akárhogy számoljuk nem elég a mindennapi kenyerükre. Azok közül, akik ellátnak a faluvégre (Ön lát-e képviselő úr?) sokan mondják, hogy Naccsága azért szül, mert a szülésből él.  Nem a gyerekért, hanem az ötven lejért apad-gömbölyödik-apad-gömbölyödik, önjáró, megzabolázhatatlan Holdja  a vidéknek.  Ez neki a munkája, a szülés. A teste: a méhe,a melle, a petefészke a munkaeszköze. És nem, nem kérdezi tőle senki, hogy akarja-e a gátmetszést, az epidurált és a vízben vajúdást. Képzelje csak el képviselő úr a rongyos kis méhét, amiben újabb és újabb, rongyos kis életek fogannak esőbe, hóba, napsütésre. A mellét amit számtalan éhes gyerek rág csonkig mindhiába. Krumpli héjból nem lesz tej. Képzelje el a kétségbeesett petefészket, amint lüktet reménykedőn, befogadón havonta újabb és újabb havi ötven lej-ígéreteket.

Akik a faluvégig látnak, azok nem tudják, hogy Naccsága nem csak az ötven lejért apasztja-gömbölyíti önmagát. Naccsága természete az, igen, hogy nincs egyedül.  Hogy egyedül többes szám.  Ő a haza, mindenekelőtt. Emberfelhőbe, gyerektakaróba jön-megy, hordja a hátán amit lehet, amit adnak, vagy amit elvehet. Lányai vannak és fiai, és azoknak is lányai és fiai. Petefészkes Ábrahám. Együtt emelnek, együtt rakodnak, együtt ülnek, együtt fekszenek, együtt hálnak, ők mind, sokan, egymás egyetlen reményei. Ez a remény, képviselő úr, ez a túlélési ösztön a család a parlamentektől nem is olyan messze, képviselő úr. És nem számadat, nem négy kerék, nem futamidő, nem nagykorúság, és nem nyugdíjalap. Nem a jobb élet illúziója, a túlélés esélye.

Azt mondja Varga úr, hogy ha majd szült, akkor emancipálódhat. Itt, a gyors szülések és gyors halálok vidékén, képviselő úr, nincs ha majd. És nincs emancipáció. A családi paravánok mögött nincs semmi, csak az, hogy összehúzzák magukat rongyos kis méhükkel, szétmarcangolt mellükkel, kétségbeesetten lüktető petefészkükkel a nők. Ötven lejekért, kenyérhéjjakért, tápláló mocsokért rettegő kis szülőállatok.

Naccsága, most már hagyja abba a szülést. Eleget tett a hazáért, most már maga jön, Naccsága. Vallja be, hogy hány éves,  mert szétszült teste nem a mi időszámításunk szerint való. Tanuljon meg bevallani. És menjen el dolgozni. Nem is. Térjen át a mi, férfias, parlamenti képviselős időnkbe, jöjjön be a mi utcánkba. Menjen el, tanuljon meg írni és olvasni, vegye vissza a nem létező gyermekkorát, élje meg a lánykorát, virágozzon is,  ha már ennyit termett. És aztán Naccsága, mivel házat nem tudott, hát építsen karriert. És most már tényleg, menjen el dolgozni. A szülés az a hazáért volt, az nem munka, az ötven lej meg nem pénz, Naccsága értse meg.  Engedélyt kap, és felszólítást az emancipációra. Magának „különböző helyeken kell dolgoznia”. A kell itten a az emancipáció. És ne mondja azt, hogy nem mehet, mert  nincsen ajtó, nincsen kívül és nincsen bent.

Naccsága ellenáll. Nem a hazáért szül. És a nincsholban nem dolgozik. Nincs neki kellés, és nem kell a gondosan kiszámított, kegyként osztott vagy megtartott civilizáció, emancipáció. Ő itt a Hold, az apadó-gömbölyödő idő. Ő az időszámítás, képviselő úr. És féljen. Rettegjen, nagyon. Mert itt, a végeken, ahova Ön nem lát el, minden első szülött cigány lány a  Mândra nevet kapja. Ezt Ön nem érti, mert nem beszéli a nyelvüket. Hát persze, miért beszélné, ott a magyar parlamentben.

A krumpli héjon teremtőket, az önjogon szülőket mind-mind úgy hívják Büszke. Sok száz, ezer nő hallgat a nevére: Büszke. És ők beszélik az Ön, parlamenti, férfias nyelvét. Rettegjen képviselő úr.

Vihart kavar egy Schmidt Mária által írt blogposzt, amelyben Vajda Mihályt vádolja azzal, hogy a magyar társadalmat "szánalmas elitistaként" ketté osztja "parasztokra", és crème de la crème zsidó értelmiségiekre. 

A blogbejegyzés bevezetőjében Vajdát a Nyugaton "beágyazott", "haladó marxista körök" embereként cimkézi. Azt viszont elfeljti hozzátenni: Vajda Mihályt Magyarországon, 1973-ban épp politikai alkalmatlanság miatt bocsátják el, a hetvenes évek végén épp azért hagyja el a Kádár-rendszert, mert ellenzékiként erre kényszerül - több magyar kollágájával együtt (többek között Heller Ágnessel, Fehér Ferenccel együtt). Nyilván arról sem ejt egy szót sem, hogy a második Fidesz kormány hatalomra lépése után megkezdődik 2011-ben a második magyar filozófus per (az első 1973-ban, a Kádár érában volt), és a második filozófus per több áldozata is megegyezik az első, Kádár-áldozatokkal.

A nagy csúsztatás azonban nem itt van, hanem ott, hogy Schmidt Mária hézagosan, töredékesen idéz, kontextusból ragad ki szöveget, és így torzítja Vajda mondanivalóját. 

Azzal szemben, amit Schmidt Mária állít, nem Vajda Mihály "osztja ketté" a magyar társadalmat. Vajda csupán hivatkozik egy könyvre a Magvető Tények és Tanúk sorozatában megjelent Szög a zsákból című viszaemlékezés kötetében, és azt értelmezi: Sacha Batthyány És nekem mi közöm ehhez című kötetét. Itt a Schmidt Mária által nem idézett rész: " a könyvben többször jön elő, naplórészletek, ami egyrészről egy Maritta nevű hölgynek a naplója, aki Sacha nagyanyja. Másrészt egy Ágnes nevű hölgy naplója. Ő egy Buenos Airesben élő zsidó nő, aki megjárta Auschwitzot. És akkor itt a szövegek rímelnek egymásra.... Hogy a naplókat a Sacha találta-e ki, vagy tényleg léteznek, azt nem tudom. Mindegy is, de a Maritta naplójában, tehát a Battyhány grófnőnek a naplójában van egy nagyon sommás leírás, hogy miféle ország volt ez, amelyben ők még Battyhány grófokként éltek a sárosdi kastélyban. És azt mondja, hogy ebben az országban volt egy budapesti politikai, de legfőképpen kulturális és tudományos értelmiségi réteg, ezek főleg zsidók voltak. Azonkívül létezett még az arisztokrácia, amelyhez mi is tartoztunk, és sok-sok százezer paraszt. Na, tényleg ilyen volt az ország, és tényleg nem sokat változott" - ez a bevezetője annak a szövegnek, amelyet Schmidt idéz. A paraszt-(arisztokrata)-értelmiség (zsidó) felosztás ebben a kontextusban nem a Vajdáé, hanem a Sacha Battyhány könyvében szerepel, aki saját magyar arisztokrata felmenőiről és a rohonci mészárlásról írt könyvet

A második Schmidt által kifogásolt idézet, az amelyben Vajda arról az attitűdről beszél, amely a zsidókat jellemzi. Azt azonban Schmidt nem jelzi, hogy ez utalás. "Mondottam már, hogy egy közösség, egy embercsoport alkatáról, alkati adottságairól, eredendő tulajdonságairól a hitel komoly reményében nem lehet tételekbe foglalt megállapításokat tenni, ettől azonban lehetnek olyan vonásai, tulajdonságai, magatartásformái, beidegződései, melyek egy adott környezetben, egy adott pillanatban jellemzik, megkülönböztethetővé, felismerhetővé teszik, s a környezetben leegyszerűsített általánosításokat váltanak ki." - írja Bibó, a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című munkájában,  Vajda pedig arra emlékezik vissza, hogy Bibó nyomán, "vicces pillanatában" hogy beszéltek a zsidó attitűdről - ami szerinte az irónia. 

Innen indult el a lavina, és jutott el oda, hogy a Pesti Srácok "ballib professzorozik" és hobbi-genetikusnak nevezi Vajdát. Holott nem "ballib", és köze nincs a genetikához annak, amiről Vajda (Battyhány, Bibó) ír.

Senkinek sem lehet könyvet kényszeríteni a kezébe. Ám ha valaki kritizál, vitatkozik, akkor adjon annyit magára, hogy: 1. olvasson, 2. idézzen pontosan, 3. dokumentálódjon.

Schmidt szövegének többszörös célja van: 1. igazolni akarja, hogy a Fidesz nem antiszemita, a Fidesz (zsidó) ellenzéke viszont igen. 2. Fűteni akarja az évek óta beizzított értelmiségi ellenességet - nem kell ehhez jobb muníció, mint egy, a Fidesz tagságot "leparasztozó", pesti zsidó  marxista értelmiségi. Ezért aztán érdemes elhallgatni, hogy a "parasztozás" egy 56-os emigrációban élő magyar arisztokratától ered, aki nem mást tűzött ki célul, mint a holokauszttal való szembenézést. 

Biztos, hogy ez a poszt nem fogja enyhíteni az ellenzéki értelmiségiek körüli szűnni nem akaró manipulációs háborút. De ha valakinek kedve van Vajdát direktben hallgatni, annak ajánlom a Marosvásárhelyi Rádióban rögzített interjúnkat. Amelyben arról is szó van, hogyan élhetnek egymással egymást megérteni nem tudó, vagy nem akaró emberek. 

Az elmúlt héten újabb, minden eddiginél összetettebb támadás indult újságírói munkám ellen. Rögzítem és összefoglalom az eseményeket, egyrészt azért, hogy a nyomásgyakorlás ténye publikus legyen, másrészt azért, hogy ha további atrocitás ér, akkor bizonyítékként itt legyen a lajstrom.

1. Miért támadnak?

A tavalyi év végén felhívtam a figyelmet arra, hogy nem csak az Kárpátmedencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft, de az Erdélyi Médiatér Egyesület is kap 1,4 illetve 1,45 milliárd forint támogatást a magyar kormánytól. Az ügyről írtam egy pubicisztikát Erdélyi sajtótámogatás: agyarak villogtatása jön címmel, két blogbejegyzést Előretolt helyőrség, Főtér.ro, sógorság, komaság és a kormánytámogatás  címmel, valamint  Oligarcha irodalom címmel. És megjelent egy tényfeltáróm  a HVG nyomtatott verziójában, erről interneten a blogomon olvasható bejegyzés a Sógorság-komaság. A Tőkés kláné az erdélyi sajtótámogatás címmel.

2. Mit állítottam?

a. Hogy az erdélyi sajtótámogatás, amely nagyságrendekkel meghaladja a legnagyobb erdélyi magyar médiák több éves költségvetését (a legköltségesebb az ETV, ők tíz évig gazdálkodnak ennyi pénzből) nem transzparensen, indokolás nélkül ítélték oda egy olyan egyesületnek, amelynek a működése és kedvezményezetté válása több szempontból megkérdőjelezhető

c. ez az egyesület az Erdélyi Médiatér Egyesület, amely ezen a néven, ahogy a Magyar Közlöny említi nem is létezik. 

d. Az egyesület alapítói, munkatársai az Erdélyi Magyar Néppárt volt, vagy jelenlegi munkatársai, így a támogatás odaítélése alaposan felveti, hogy itt rejtett pártfinanszírozás történt. 

3. Hogy dolgoztam?

a. Végignéztem a cégnyilvántartásokat, a román adóhatóság (ANAF) és az igazságügyminisztérium cégbejegyzéseit, nyilvántartásait. Ebből kiderült, hogy a Magyar Közlönyben megnevezett egyesület helyett az Asociatia pentru spatiul media Transilvan egyesülethez megy a pénz, ami ugyanoda van bejegyezve, mint a Tőkés László EP képviselői irodájának szolgáltató Macula SRL . A céget és az egyesületet egy ember köti össze, Mohácsi László, aki az egyesület elnöke, és Tőkés László fotósa. Elvileg ő dönt 1,45 milliárd forint felhasználásáról.

b. Végiginterjúztam az erdélyi magyar média több képviselőjét, munkatársát, ideértve az ETV vezetését, a Transindexet, a Marosvásárhelyi Hírlapot, a maszol.ro-t, a Romániai Magyar Újságírók Egyesületét, hogy képet kapjak a hazai média támogatottságáról, és arról, ki milyen magyarországi és romániai forrásból részesül.

c. Az első, fent belinkelt blogbejegyzés után megkeresett Demeter Szilárd, aki hosszan beszélt a támogatás odaítékésének hátteréről. A beszélgetés elején nyilvános fb. posztban, és a végén is jeleztem: én 1,45 milliárd forint odaítéléséről nem folytatok magánbeszélgetést. Minden információ, ami hozzám befut: transzparenssé válik. Demeter Szilárd akkor azt mondta, folytassuk a beszélgetést az ünnepek után. Ezután letiltott, írásos üzeneteimre, telefonhívásaimra és a telefonos üzeneteimre többet nem reagált. Mohácsi László viszont írt, és azt mondta: csak akkor válaszol a kérdéseimre, ha már Demeter Szilárd nyilatkozik, ekkor, több mint tíz nap várakozás után részleteket közöltem az első Demeter-interjúból, ne legyen akadálya Mohácsi válaszainak. Demeter azt állította:

- azért kapta az Erdélyi Médiatér Egyesület az 1,45 milliárd forintot, hogy ne az Erdélyi Református Egyház, ne az RMDSZ és ne a Magyar Polgári Párt döntsön az erdélyi magyar sajtó forrásairól. 

- azért így finanszírozza a Fidesz az erdélyi médiát, hogy a pénz ne a csődközelbe került erdélyi Simicska birodalomhoz kerüljön (ide tartozik a Hírlap csoport, a Krónika, az Erdélyi Napló és a Székelyhon is)

- a Fidesznek nincs szüksége erdélyi magyar sajtóra - állította Demeter Szilárd - ezt a pénzt személyesen ő lobbizta ki, de arról nem beszélt, hogy a kedvezményezettek között rokonai és közvetlen munkatársai vannak, akik mind kötődnek az Erdélyi Magyar Néppárthoz

4. A megtorlás

Ez után indult el az ezen a héten zajló médiaháború. Demeter Szilárd egyetlen általam megfogalmazott kifogásra sem válaszolt, azokat nem cáfolta.  Viszont közölt január 13-án egy cikket a Székelyhon oldalán (azon a portálon, amelyhez állítólag az Erdélyi Médiatér által kapott pénz egy része meg, hogy átvegye a Fidesz az erdélyi Simicska  birodalom csődközelbe jutott részeit). Az általam felvetett, közpénzekre vonatkozó megállapításokra nem reagál, de ír a 

- menekültekhez való viszonyomról (hogy jön ez ide?)

- hogy közpénzből dokumentumfilm készül rólam (1. hogy jön ez ide? 2. a dokumentumfilmet nem én forgatom, a támogatást a produceri iroda kapta, és én abból egyetlen fillérrel sem részesülök, egyetlen emberrel, a film rendezőjével-operatőrével tartom a kapcsolatot)

- arról, hogy pártsajtóban dolgozom, és oda pártvonalon vettek fel (román közmédiában dolgozom, az alkalmazásom dokumentumai kikérhetőek, erről pedig szívesen nyilatkozom - nem kérdezett róla)

- arról, hogy kikre szavaztam (nem kérdezett róla)

- hogy én "tartottam hatalomban" a bányászjárás felelőseit, és azokat, akikre "ráment Sütő András fél szeme) (a jelzett történelmi események idején 14 éves voltam )

Demeter állításai közül több két illetve három nappal később visszatérnek a Pesti Srácok oldalán, ahol két egymás követő nap van rólam kiemelt anyag. A Székelyhon cikkét aztán egy az egyben átveszi Bayer Zsolt saját blogjára. Ugyancsak bekapcsolódik a kampányba a magyarellenesség.com oldal, és a marosvásárhelyi Ferencz Zsombor, akinek az ellenem irányuló, évek óta zajló támadásaira, akcióira Demeter Szilárd hivatkozik. A kör bezárul.

Azok akik az én írásaimat nem ismerik, és csak ezeken a hálózatokon keresztül tájékozódnak rólam úgy tudják:

- a magyarokat és a székelyeket gyalázó

-fizetett szekus ügynök vagyok.

Ezzel szemben az igazság az, hogy az erdélyi magyar korrupció és maffiapolitika ellen írtam és dolgozom.

5. A következmények

Félrevezetett és manipulált emberek tömegei kezdtek el fenyegetni. Nem csak engem, a családom többi tagját, a szitkozódók nem kímélték sem a gyerekeimet, sem a távolabbi rokonságomat, sem a 15 éve halott nagyanyámat sem. Dehumanizálás, megalázás, szexuális erőszakkal való fenyegetés, perverz, lealacsonyító üznetek: ezzel szembesülünk egy hete. A kampányban résztvevők egyike, családi kapcsolatai révén védett adataimhoz is hozzáfér (lakcím, személyi szám, gyerekeim adatai): a fenyegetés nem csak a virtuális, de a valós térben is jelen van.

6. Meghátrálok-e?

 Nem. Hasonló lejárató kampányok indultak, indulnak bárki ellen, aki a magyar, vagy az erdélyi magyar korrupció ellen felszólal, azzal a céllal, hogy megfélemlítsék, és hallgatásra kényszerítsék az embereket. A hallgatás pedig senkit sem mentett meg eddig. A lejáratás hálózatai évek óta működnek, a szolidaritásé nem: ezt kell erősíteni, és ehhez emberek kellenek, akik mindezek ellenére mernek beszélni .

Tehát, azoknak, akik az elmúlt héten fenyegettek, megpróbáltak megalázni és azoknak is, akiknek fontos a törvényesség és méltányosság azt üzenem továbbra is várom a választ:

- a közpénzek odaítélésének és felhasználásának transzparenciájáról

- a döntéshozásban résztvevők felelősségéről

- a nepotizmus, a rejtett pártfinanszírozás, az üzleti összefonódás megakadályozásáról

- a szakmaiság biztosításáról és védelméről

- arról, hogyan lehet kis, átláthatatlan módon privilegizált körök helyett minél több embert bevonni a döntéshozásba, hogy azoké legyen a szó, akiknek az életére megy a játék.

 A tét az, hogy asszisztálunk az erdélyi magyar oligokrácia  megerősödéséhez, vagy megkezdődik az ellenállás.

update: a cikk megírásaa óta beszállt az ellenem folyó kampányba a Magyar Idők is. 

(Alább a decemberi Mozgó Világban megjelent tárcám olvasható. A szöveg megírása óta többször jártam a vidéken. A blogbejegyzésnél látható kép illusztráció, és nincs köze a bejegyzésben tárgyalt eseményekhez. Gyepesen, egy gyönyörű, Székelyudvarhelyhez közeli falucskában jártam a minapában, ahol most száz ember él, valamikor azonban nagy, sűrűn lakott falu volt. A Gyepes környéki dombok tele vannak elhagyott 19. századi sírokkal. Ezt itt, a falu fölötti gyümölcsösben készítettem, erre felé nyugszik az almafák alatt Udvarhelyszék egykori levéltárosa is, Lajos Ferencz.) 

Hol készült Erdélyben ez a kép? – december elején ezzel a kérdéssel ostromoltak sokan, amikor Pócs János képviselő egy kormosra perzselt disznó, és a mögötte álló jásziványi önkormányzati képviselők fotóját közzé tette. A disznóvágók, akik úgy sorakoztak fel, mint egy érettségi tabló résztvevői, büszkén a teljesítményre, az együtt eltöltött időre, az elszenesedett disznóra azt írták mottóként, üzenetként: „ő volt a  soros”.

Az üzenet rajongást és émelygő dühöt, felháborodást, undort és megbotránkoztatást váltott ki. Kiből mit. „Nahát, ezek a furfangos erdélyiek!”. „Ezek a seggnyaló, náci senkik”.

A képen néhány borostás férfi és fésületlen nő, egy kisebb traktorra köthető utánfutó („remorka”),  egy hevenyészett kis szőlőlugas, vagy gyümölcsös, szerteszét heverő szerszámok és halomba dobált, harmadosztályú tüzelőfa látható. És a felirat, mely szerint „ő volt a soros”. Tipikus, kelet-európai  falusi porta, ahol minden szegelt-madzagozott-drótozott. Minden végzetesen véletlenszerű, éppen csak ott van, oda „került”, „majd eltesszük”, „csak meg ne botoljunk benne”, „hát ez meg hogy került ide”, „majd csak jó lesz valamire”. Ebben az esetlegességben, ügyeskedő szutykosságban és kopottságban mi lehet az ige, ami mindent összetart, ami ott a ház elején, a stelázsiba, meg a budiajtóra felszegezve? Ide most épp az az ige jutott, hogy „ő volt a soros”. Régebb azt írták a kapura, hogy béke a bemenőre, áldás a kimenőre. Vagy azt, hogy „Itt a Földön legtöbbet ér, Isten szava és a kenyér”.  Esetleg azt, hogy „de szép lenne a nagyerdő, ha lány lenne a kerülő”.

Elmúltak már a régi igék, az isten is, meg a lánykerülő is, maradt Soros. Magyarország tele van Sorosozó plakátokkal, ha a falu főutcáján, be- vagy kijáratánál ott van államilag támogatott hirdetésen Soros, mint közellenség, akkor a hátsó udvarban is másképp olvasandó a disznóra kapart felirat. Ez a kép viszont Erdélyben készült, legalábbis az azt közzé tevő képviselő szerint. Ha a bádog szerszámok, a felmadzagozott gyümölcsös, a törpe kerekű utánfutó, a borosták és borzos hajak alapján kellene megmondani, hogy pontosan hol rögzítették ezt a szénfekete pillanatot, amely a leölt állat helyébe engedett képzelni egy jólpreparált és trancsírozásra előkészített politikai ellenfelet – akkor azt is mondhatnánk, hogy bárhol. De fogadjuk el, hogy Erdély a helyszín.

Jászivány testvértelepülése hivatalosan, de meg nem erősítve Kőrispatak. Nem hivatalosan, és szintén meg nem erősítve Siklód. Mindkettő kőhajításnyira van a falutól, ahol lakom. Errefelé nincsenek Soros plakátok. Kis szűk, dombok között kanyargó utakon visz az út a porták felé, amelyeken belül saját kézzel eszkábált magánbirodalmakban küzdenek az emberek a mindennapiért. Messze van a város, a még oly kicsi, és reménytelen város is: egy küldetés eljutni oda, munkába, vagy bevásárolni hetente egyszer-kétszer, elintézni az elintézni valókat. Egyébként mindent meg kell oldani  helyben, magánba, vagy meg kell elégedni a kisboltban kaphatókkal. Itt minden kisebb de drágább, mint messze a városban. Este, ha az ember levakarja a csizma talpáról a ganyét, hogy beléphessen a házba, és bent végre sivalkodva meggyullad a nedves tűzifa,  az egyetlen öröme a tévé marad. A magyar műholdas adó, ami pillanatok alatt kiröpít a dombok mögé zárt világból, messze a helyben kapható feláras hamisított kólától és a szikkadt tartós kenyerektől. Messze a szomszéd román falvaktól is, meg a várostól, ahol mindent nyögvenyelősen, körülményesen intéz a románul rosszul beszélő magyar ember.

Onnan jön tehát ide a sorosozás, nem az út szélén koszló, összefirkált plakátoktól. Az itten most az ige. Tévén olvasni, a ledes, digitális falvédőn. A sorosozás a napi szórakozás része, fényesebb, izgalmasabb, mint a hétköznapi nyűg. Az ige, ami összetart. Ez visz a világba, ahova mindenki vágyik, de nem jut el, mert minden annyira messze van, még a kis, undok, románul beszélő város is. A sorosozás az ígéret, a lehetőség, a revans az egész napos ganyéban taposásért, meg a románul nem tudásért. Amikor Jásziványból, vagy mindegy is hogy honnan, máshonnan, ahol nem ilyen szar minden, idejön valaki, akkor hálából ismétlik a naponta hallott igét,  sorosoznak az emberek, ugyanúgy, ahogy adjon istent köszöntek régebb, vagy azt mondták, hogy dicsértessék (pukkadjanak meg a reformátusok), esetleg azt, hogy békesség istentől (a katolikusoknak se legyen jó). Soros az összekacsintás, a vendég elé szaladás, a kurjantás, hogy mi is benne vagyunk a buliban, hiába levakarhatatlan az arcunkról a korán őszülő borosta.

Az nem jut el ide, hogy milyen vihart vetett Pócs képviselő úr posztja. Interneteznek persze itt is,  olvassák a kommenteket, az üzeneteket arról, hogy a döglött disznóra írt embernév barbár fenyegetés, uszítás, aljasság. Olvassák, de nem értik. A disznyó az disznyó, az nem ember. Pláne nem ember a Soros György nevű (a soros az nem is egy név, hanem valami szidalom, anyázás, csúnyaság, élő adásban közvetített káromkodás). Ők ilyen emberről nem tudnak,  ilyent nem ismernek. A Soros-terv, a Soros-civilek, a migránsok betelepítése: a hírek nem egy személyről szólnak, hanem valami rossz, sötét, rémisztő távoli dologról, valami embertelenről ,aminek ellent kell állni.  

Disznót vágni jó, disznóölés közbe pálinkát inni jó, együtt megrészegedni, bökkedve egymás hátát csapkodni, harsányan együtt röhögni a legjobb. S akkor már miért ne röhögjünk azon, amitől félünk, amivel ijesztgetnek. Így működik a maszkurázás, a farsangozás, a busójárás. A döglött disznót, „őt”, megszemélyesíteni, és egy nem-ember névvel megkeresztelni? Belemaszatolni a koromba, hogy „ő volt a soros” ? Kell-e ennél jobb vicc? Aki ezt el akarja venni tőlünk, az nem ismeri el, hogy nekünk is helyünk van a mulattságba. Hogy mi is oda tartozunk a távoli fényes világhoz, bármekkora is a sötétség, amiben élünk. Ahhoz a világhoz, ahol jobb, mint nálunk. Az a sárba, a ganyéba lök vissza, az az esti tévés gyönyört és villódzást sajnálja, azt a soványka kéjt, hogy a tányérantennák néhány kattintás erejéig elröpítenek valamerre, ahol épp nem vagyunk, mert nem lehetünk.

Két hét sem telik el, és egy másik, dombok és hegyek mögé rejtett közeli faluban traktorral vonulnak fel a helyiek, hogy lerombolják egy ott élő roma család házát. Nem is volt ház, mondják, „önkényes” betelepülők lakták, építési engedély és adófizetés nélkül, ám sok gyerekkel. Ezek a senkik és semmirevalók a csűrt be se fedték, azt csináltak, amit akartak: ijesztegették az arra járókat, rendetlenkedtek. Nem tartoztak a faluhoz. Nem volt kecmec: a házban lévőket kiparancsolták, futott, ki merre látott, s az épületet, ami nem volt épület, csak gerenda, deszka, kis malter, drót, meg rongy, a faluban megszokottnál is gyengébben összetoldozott, foldozott kóceráj, megontották. Többször kellett a traktorral fordulni, bármilyen könnyen adta is meg magát a putri. De a rendteremtők jó munkát akartak végezni: addig tolattak, fordultak, bontottak, míg kő kövön nem maradt. A kalandokról aztán hosszan beszélt a nép. Képeket készítettek a mulatságról, mutogatták egymásnak széltibe, hosszába. Napoknak kellett eltelnie, míg a hírek a tányérantennákon át tudósítottak arról, mi történt. Az emberek elégedettek voltak, és  megegyeztek, hogy így kell azt , tanuljanak rendet az önkényesen élők, azok, akik nem ide valók, akik különben is nem emberek. Mer az ember tanul a szóból, és így nem viselkedik, ahogy ezek, így nem él, mint ezek. Végül jókat nevettek a történteken a környéken élők. Azon, ahogy futottak a földönfutók a traktor elől, sivalkodva, mint a disznó, amikor ölik.

Nem tudni biztosan, hogy Pócs János emberei hol jártak. Hogy az az Erdély, ahonnan a nem erdélyi disznóölők üzentek, valóságos, vagy csak elképzelt. Kitalált Erdély, vagy valós, mindegy.

 Nem tudni biztosan, hogy mi az összefüggés a tényleg leszúrt disznó, és a disznóként megkergetett, hontalanná tett emberek között. Azon kívül, hogy Sorosról is elmondták, hogy nem ember, és a faluvégiekről is elmondták, hogy nem emberek. Utóbbiak egyébként jól jártak, mert őket kiküldték a házukból, mielőtt földdel tették volna egyenlővé, Gyergyószentmiklóson meg úgy gyújtogattak idén tavasszal, hogy csak a véletlenen múlott, hogy nem veszett oda senki.

A legkevéssé azt nem lehet tudni, hogy mi lesz eztán? A disznyót, akire (!) ráírták, hogy ő a soros, megeszik. Ahányszor szelnek majd bicskával a szalonnával, ahányszor isznak rá egy pohár szilvapálinkát, annyiszor fognak röhögni az évvégi vitákon, manapság úgy szökik mindenki, mint a kakas, minden hülyeségért. Elég egy disznyóval marháskodni, s máris fossa össze magát, akinek össze kell fosnia. Jól is teszi, féljen, akinek félnie kell. A nem-emberek tovább álnak majd, egy másik falu végén építenek engedély nélkül házat, és csűrt fedél nélkül, addig amíg azt is le nem rombolják. A kenyér viszont ugyanúgy szárad majd, a hamisított kóla pedig egyre drágább lesz, és a buszra is egyre többet kell várni, ha az ember be akar menni a városba. Pócs képviselő úrról megjegyzik majd, hogy igen vidám ember. Ha kis szerecséjük van, jön még erre vendég, talán maga a képviselő úr. S arra az alkalomra majd a legjobb szilvapálinkát kell félre tenni. Akkor majd kitalálnak valami ennél is nagyobb röhögséget, hogy jól érezze magát náluk a képviselő úr. Lássa, hogy vele tartanak, nem azokkal, akik könnyen befosnak, s akik visítanak, mint disznyó, ha ölik. Háha` nem feledkezik meg róluk az így megtisztelt képviselő úr. Róluk, akik azért élnek itt, a dombok mögött, hogy legyen, akikről megfeledkezni. Akiknek lehessen mutatóba, sehova vezető utakat csinálni, akikért hébe-hóba kell csak buszt küldeni, nekük akiknek a  feláras, gyártáshibás áru is  jó a kisboltban, s akiknek minden örömöt a tányérantenna szállít. Mindegy , hogy mi villog a képernyőn, zabálják. Cserébe, ütnek, vágnak, szúrnak, ölnek ha kell. Mindegy, hogy ember vagy disznyó, csak csont törjön, és vér folyjon. Egyszer élünk, úgy ahogy.