Az utóbbi napokban sorozatban kaptam azokat a román és magyar nyelvű leveleket, magánüzeneteket, amelyek arra szólítottak fel, azt kérték számon, miért nem kritizálom az RMDSZ-t határozottabban. Vagy az igazságügyi törvény módosítása miatt, vagy a magyar kormánnyal való viszonya miatt, vagy valami hasonló vitás kérdést illetően.

Túl azon, hogy nem szeretem, ha megmondják nekem, hogy miről írjak, szeretnék tisztázni néhány dolgot. Az utóbbi másfél évben az erdélyi, RMDSZ által támogatott magyar sajtóban indexre kerültem. Nem először  pályafutásom során. Megszűnt a lapom, az Erdélyi Riport, illetve maradt utána az önkéntesen működtetett Erport. Megszűntették a külpolitikai műsoromat az Erdély TV-ben, és ugyanitt teljesen letiltottak a képernyőről is. (Holott korábban szinte hetente együttműködtünk). Kollégáim sorát rúgták ki, vagy mondtak fel nekik a FIDESz (RMDSZ) ellenőrzött felületeken. Gyakorlatilag minden erdélyi nyilvános rendezvényről kicenzúráztak. Nem egyedi jelenség ez, nem csak engem érint. A kritikus hangok „izolálása” általános jelenség és stratégia világszerte.

Ez a helyzet szakmailag is, emberileg is nagyon nehéz. Arra koncentrálok, hogy amikor megszólalok, akkor ne a személyes sértettség, érintettség, és indulat beszéljen belőlem. Látok erre nagyon sok (érthető) példát, és nagyon veszélyesnek tartom. A kritika ilyenkor óvatlan pillanatokban megszűnik kritikának lenni, és átalakul valami mássá: mondjuk bosszúvá, lejáratássá. És ezt a a sajtó halála. Úgyhogy én az RMDSZ-ről csak nagyon indokolt esetben írok, vagy beszélek: folyamatosan írtam a Fidesz-RMDSZ paktumokról, a támogatási rendszernek álcázott klientúra építésről, az RMDSZ és az erdélyi Fidesz pártok konfliktusairól (és az RMDSZ leépítéséről), a nem létező RMDSZ külpollitikáról, az RMDSZ kisebbségpolitikai hübriszéről, az „őshonos kisebbségizésről”. Írtam és nagyon éles magánvitákat folytattam arról, hogy a magyarországi politikai konfliktusokban milyen szerepet tölt be az RMDSZ, mennyire hiányzik a szolidaritás, a kiállás (CEU ügy, sajtószabadság, Népszabadság). Ezekre a vitákra az utolsó RMDSZ-hez közeli emberekkel fenntartott barátságaim is rámentek. Legnagyobb sajnálatomra amúgy, mert már Erdélyben is ellehetetlenülnek az emberi kapcsolatok, másrészt meg nagyon hiányzik, hogy a közéleti kérdésekről a vita, a párbeszéd.

De mindezen túl nem engedem elhatalmasodni magamon a politikai görcsöt. Nem fogok napi öt facebook posztban dühöngeni. Vannak magyarországi politikusok, akiknek tíz éve nem mondom ki a nevét nyilvánosan. Így ignorálom most az RMDSZ számos ügyét, arcát. Nem csak a fenti  dilemmák miatt. Hanem azért is, mert azt gondolom, hogy a humanitárius válságban, amit élünk nem ezek a mindennapos civódások az alapvető kérdések. Tágítani kell a perspektívát, változtatni kell a problémaérzékenységen. És ha nem publikálhatok Kolozsváron magyarul, akkor majd fogok Londonban angolul, vagy Bukarestben románul, vagy ott és azon a nyelven, ahol ezt méltósággal megtehetem. Egy ilyen faluvégi kocsmabalhéban, amilyen most a magyar politika (Erdélyben is) csak nem fognak mindenféle pártcsibészek sarokba szorítani.

Ami nagyon aggaszt, az az emberi-kollegiális viszonyok szétesése. Hogy is lehetne ezeket megmenteni? Néha találkozom a volt szerkesztőségi munkatársaimmal. Kedves, jóindulatú fickók, és amúgy alázatos, szorgalmas végrehajtói a cenzor utasításinak. Bánt az elmaradó szolidaritás, értem az egszisztenciális kényszereket. És azt is tudom, nekik kínos belekényszerülni a kirúgottakat, elhallgattatottakat  cserbenhagyó szerepbe. Nekem pedig dolgoznom kell magamon ahhoz, hogy nagyvonalú legyek velük. Egymás előtt szégyenülünk meg a politikai erőfitoktatás  miatt. Az a gyerekcsetepaté jut erről eszembe, amikor a nagy erősek rákényszerítik a gyengébbeket, hogy egymást pofozzák, egymást rugdossák seggbe.

 Az elmúlt héten volt egy szakmai vitám arról, hogy Márton Árpád az igazságügyi törvény ellen tüntetőket, illetve a közöttük megjelenő politikusokat a bányászjárás résztvevőihez hasonlította. Érdekes probléma, fontos ügy – de nem tudtuk megbeszélni. A legjobb, legfelkészültebb kollégával balhéztunk össze pillanatok alatt, akkora a feszültség. És belőlem is kitört az üvöltözés, akármennyire is kontrollálom magam. Annyira sűrűsödnek már a bajok, a kibeszéltelen ügyek: olyan az egész, mint egy hatalmas gát, mögötte tengernyi szennylé gyűlt fel. És az első repedésnél nő a nyomás, fenyeget a gátszakadás.

Tegnap este – egy év után – beszélgettem egy másik, egykor közeli kollégával. „Az én emberi kapcsolataimat – mondja – nem érinti a szekértáborosdi, főleg, mióta egy szekértábor van, höhö”. Az az egy tábor, amire utal, az a FIDESZ-RMDSZ frontvonal.  Mit válaszolhattam erre? „Édesem, nincsen itten már egy tábor se. Vannak, akik kivájják egymás szemét, és vannak, akik inkább nem is szólnak egymáshoz.. Az utóbbiak a barátságos humanisták.”