Gyerekkorom a nyolcvanas évek Ceausescu-gettójában telt el, Románia utolsó betonketrecében. A fűtetlen, penészes, düledező betonelemekből összetákolt tömbház, amelyben laktunk az ország peremén állt: előttünk mező, a Szamos, a termelőszövetkezet (gosztát!) émelyítő eper mezeje, fegyveres határőrök (volt, hogy figyelmeztetés nélkül lőttek) és a magyar határ.

Víz-, villany-, és fűtés nélkül éltünk, mint valami vakondokok kiszolgáltatva valakiknek, akiket sötét többesszámban emlegettünk. "Már megint elvették a villanyt" - sóhajtoztunk, és sose beszéltünk arról, kik ezek az ellen, akik beosztják a mindennapjainkat, rendelkeznek a félelmeinkről, vágyainkról, arról, hogy vánszorog, vagy éppen áll körülöttünk az idő.

A tömbházablakunkból elénk nyíló alföld, az esténként alámerülő, lobogó nappal sem az volt, aminek lennie kellett volna. Errefelé nem szabadul "börtönéből sas lelkem". A táguló horizontról tudtuk, hogy csapda. Csal a perspektíva, mert a tér nekünk napnyugta felé szűkült, mélyén ott rejtekeztek a fegyveres katonák, arra tűntek el a Szamoson szökni akarók hullái. Hiába izzott vissza a napnyugta, verte a betonfalakat. Odabent sötét volt.

Ma sem tudom, kik voltunk mi, a tömbházból kilesők: a bezártak, vagy a messzire nézők?

Ha "megadták" a vizet ők, a rólunk rendelkezők, mint a kegyelmet, Apám dolgozni és dalolni kezdett. Mosogatott és örült, mint aki osztozik végre a keresztség szentségében. Közben azt énekelte mély, jól célzó színész hangján:

"Mint száműzött, ki vándorol
A sűrű éjen át,
S vad förgetegben nem lelé
Vezérlő csillagát,
Az emberszív is úgy bolyong,
Oly egyes-egyedül,
Úgy tépi künn az orkán,
Mint az önvád itt belül.
Csak egy nagy érzés éltetett
Sok gond és gyász alatt,
Hogy szent hazám és hős nevem
Szeplőtlen megmarad.
Most mind a kettő orvosra vár,
S míg itt töprenkedem,
Hazám borítja szemfödél
S elvész becsületem!"

A betonfalak dobálták a szótagokat: "mint szá-há-mű-hö-zött ki vá-hán-do-ro-hol" - hallatszott messzire, a gosztátföld felett. Süvített az epertolvajok, a vasrudakon szőnyeget porolók és a tömbházak közötti földfoltokon zöldhagymát, retket termelő, éhséggel packázó gettólakók között. A nyolcvanas évek vége felé, amikor egyre többen vágtak neki mégis a határnak, és Apám meg Czintos azt tervezte, hogy a távozó magyar színészek helyett ketten játszák majd a Három nővért (az erdélyi magyar színházi ellenállás nevében) a szöveg kicsit módosult. A ki vá-hán-do-ro-hol" "kiváhán-dorollá" rövidült. Búcsúdalként azokhoz, akik már úton voltak, vagy épp a betonlyukakban tervezték a szökést.

A mi családunk döntött: híven az évszázados hagyományokhoz, mi, már megint, maradunk. Nem választunk a sötét, vagy a fényes oldal között, nem teszünk úgy, mintha szabadok lennénk, és nem élünk bezártként. Nem hagyjuk magunk mögött Romániát, és nem vesszük le a szemünket Magyarországról.

Apám után én is gyakran áriára fakadok mosogatás és a mindennapok más kegyelmi állapotaiban. De mivel emberszívem úgy bolyong örökké a határokon, hogy pontosan tudja, mi van bent, és mi van kint, és hogy leginkább a semmi sincs sehol, ezért én már csak azt énekelhetem: "Hazáim, hazáim, ti mindenem!"

Hogy mire elég ez a soványka "minden", változó. Ma már nincs áram-, víz-, és fűtésszünet. Viszont arrafelé, amerre a Nap alámerül már nem rejtőzködnek a fegyveresek, és csapdák. Nagyon is látható fal épül. Figyelmeztetésként, hogy minden ugyanaz.

Betonketrecben nőttem fel én, a ketreclakó, a nagy érzésekkel nincs mit kezdenem. Bár értékelem, ha az alacsony mennyezetek és szűk falak között fel-fel harsan a visszhang. Hazáim szerencsétlen, szeplős cédák, egyensúlyukat vesztett billegők. Szentségtelenségük szánalmat kelt bennem. Szorgalmassá tesz. Nem mintha hős lennék. Szívós túlélőként munkálkodom értük, vagy magamért. Tudván tudva, hogy a becsületnek értelme ezen a vidékeken sosem volt, így nem veszhet el.

Károlyi Csabának megjelent egy szövege az ÉS-ben arról, hogy nem lehet engem magyarellenességgel vádolni. Megrázott. A figyelem, a pontosság, ahogy a munkámat követi, az igyekezet, hogy védelmet, és támogatást nyújtson. Bár rólam szól a cikk, és az én Marosvásárhelyi Rádióban szóló műsoromról mindez nem csak engem érint. Az utóbbi hetek szövegei jelzik, hogy érti a szakma, mi forog itt kockán. A gyorsaság, ahogy Sipos Zoltán a nemzetközi sajtós fórumokhoz fordult, a pontosság, ahogy Szőcs Levente rekonstruálta az eseményeket jelzi, milyen csapdában vergődünk.

Saját hamis pörünket üljük újra és újra. És felsorakozhat hozzá megannyi igaz tanú. Az ítélet újra és újra ugyanaz. Bárki bármivel megvádolhtó, és száműzhető. A sűrű éj állandó, a kerítés mögött nem nyugszik a nap, és nem kel.

A fényt nem azok az "ők" veszik el, és nem azok az "ők" adják meg nekünk.