Sokan megkérdezik, miért pont most, és miért épp Grúzia a béranyás riportsorozat első célállomása. Nem titok: azért, mert van precedens a grúz béranyák kelet-közép európai "alkalmazására". De túl ezen Grúziával - ha érintőlegesen is - nem először foglalkozom. 

Kelet-Európa, a posztszovjet térség kapcsolatai, a lezárt határokon átkúszó élet, az elfelejtett, zárvány régiók folyamatosan foglalkoztatnak. Én magam is ilyenben élek, Románia egy évtizedeken át, szinte hermetikusan zárt államból vált az Unió perifériájává. Nagyon jól tudni erre, mit jelent, ha az emberekre rázáródnak a határok. Idén ősszel Odesszában voltam a háborús tudósítók, kutatók konferenciáján, Nagyon közelről tapasztalhattam, átérezhettem, mi ma Ukrajnának a háború.

A hetekben ment el Brenzovics Marianna, utolsó novellája az Együttben olvasható (29 ol), pontos válasz arra, mit jelent Ukrajnában élni, és miért döntött úgy Marianna, hogy nem él tovább.

Bonyolult, összetett kérdés, hogy élnek egymás mellett ezek a térségek, hogy keresik az emberek a boldogulást országhatárokon, tartózkodási engedélyeken, állampolgárságon át. De azért olvassuk össze Marianna szövegét a Magyar Nemzetben megjelent riporttal az "ukrán nácik" nagyszüleinek juttatott magyar nyugdíjról, és gondolkodjunk el azon kicsit, mit is jelent a tájékozódás, dokumentálás mondjuk Magyar-Ukrán vonalon.

Grúziához, illetve a Kaukázushoz Kiss Noémi tárcái vittek közel, amelyeket a hvg.hu oldalán valamint a vmn.hu oldalán publikált, még a tavaly ősszel, idén tavasszal. A zát, elmaradott, szegény és tradicionálisan szigorúan szabályozott közösségekben a nélkülözés, a családon belüli erőszak sajátos alakzatai alakulnak ki - derül ki Kiss Noémi beszámolóiból. Korán haló férfiak, magára hagyott nők balladáiról beszélgettünk is erről tavaly novemberben a Marosvásárhelyi Rádióban.

Ezek a történtetek tettek érzékennyé mindarra, ami ott történt. Valaki azt írta a grúz vita hevében: "mit érdekel engem, hogy mi történik a távoli emberekkel, van elég baj itthon is, foglalkozzunk azzal". Veszélyesebb, elvakultabb, elkeserítőbb mondatot alig tudok elképzelni. Mintha a nyomorra, megaláztatásra, jogszerűtlenség magyarázat és felmentés lenne a távolság. Mintha a saját nyomorunkat nem lehetne kellő közömbözzéggel, és kellő távolságtartással semmibe venni: ha engedünk ennek az eltaszító, eltartó logikának.

És persze megmaradt bennem ez a rendkívüli film 1930-ból, a Svaneti só is. Grúzia észak-nyugati régiójáról. Születés, élet, halál, várandós nők, magzatmáztól maszatos csecsemők: sokminden látható abból, mit jelentett, mit jelent a "fekete emberek" számára (ahogy sokan nevezik ezeket a fekete hajú, fekete szemű férfiakat és nőket) az anyaság, apaság, család, közösség és magány. Rendkívüli képek, lenyűgöző zene, érdemes sokszor megnézni, végighallgatni