Az alábbi írás a decemberben megszüntetett Erdélyi Riport oldalán jelent meg tavaly, november elején. Az ígéretekkel ellentétben ma már nem található meg a régi lap archívumában. Ide menekítem

Évről évre visszamenni egy helyre, és szembesülni azzal, hogy a közlekedési táblák, útjelző jelek és út menti fák, házak közé ékelődő tér, az, amelyet emlékeid alapján felismerni vágysz, nem létezik: nosztalgia ez, vagy gyász? Világítás Székelyföldön. Parászka Boróka útinaplója. 

Túlzsúfoltak az utak, csúszósak is, hideg az idő, téli gumit kell venni, nem másnak gyászolsz, magadnak gyászolsz, miért pont ma, miért pont ott? Ugyanazokat az egymásnak szegezett kérdéseket morzsoljuk, egyikre sincs válasz, mivel egyik sem kérdés. Nem is állítás. Nem kétely és nem bizonyosság. Egymást követő pergő hangok monotóniája. Az út tényleg csúszik. Vagy nem. Téli gumi az kell. Ha lesz rá pénz. Másnak gyászolni, az olyan, mint másnak körmöt vágni? Magamnak gyászolni, az milyen? Olyan, mint főzni egy citromos mentateát, vagy időben bevenni a vitamint? Feltenni a kedvenc lemezt vagy a sálat?  Pont ma és pont ott, vagy itt? – ezt minden nap, minden ma, minden ott és itt esetében megbeszélhetnénk.  Kapnánk magunktól egy viszonylag elfogadható választ arra is, mi az élet, meg a halál. Ezek az egymásnak pergetett hangok, beszélgetéseink, melyekkel soha sem haladunk semerre, mégis mondjuk, mondjuk, míg el nem hallgatunk.

Gyergyószentmiklósra megyünk tehát, mert nekünk ez jutott, vagy mi jutottunk Gyergyószentmiklósnak. Téligumi nincs, az utak nem csúsznak, bár a hegyormok már havasak. Erről kicsit vitatkozunk. Ott fenn, még sárgán tündöklő tölgyek fölötti tetőn, a szürke fenyőkön  az a fehér árnyék már hó, vagy még zúzmara? A feketén gomolygó felhők hozzák a havazást, vagy a felhők közül sziporkázó napfény győz majd? Gyergyóba tartunk, félünk is gyönyörködünk is, ilyen ez a hely, a mi helyünk.

Csendben fogadkozom magamban, hogy nem szörnyülködöm, ahogy szoktam, mint a rigolyás szökevény, akinek elégtételt, sikert jelent, hogy nem ott él, ahol addig. Nem állapítom meg, hogy még mindig milyen rosszak az utak, kopottak a házak, nem vizslatom az arcokon, a szemekben azt a törődöttséget, amely engem igazol.

Az az út fogad, amelyhez szándékaim szerint nem rendelek most semmilyen jelzős szerkezetet, semmilyen panaszt. Fényes a felülete, autóban ülve nehéz eldönteni: fagy, eső vagy déli báb okozza-e a csillogást? A szerteszét futó, mindent behálózó repedéseket követem. Azok a sütemények jutnak eszembe, amelyeket még az átkosban sütöttek anyámék, nagyanyámék. Ravasz tekintettel cserélgették a recepteket, amelyekkel túljártak minden hiányon. Gáz-, vaj-, tojás- és cukorhiányos időben sütöttek „hamis krémest”, vagy „hamis zserbót” (utóbbiban a dió sem dió volt, hanem valami gyanús tökmag örlemény). A „hamist” úgy jelentették be, mintha azt mondanák a kongó konyhában: győztünk. Ezeknek a süteményeknek a teteje volt ilyen fényes, de töredezett, sokat ígérő, kevés vigaszt nyújtó felület, mint a gyergyói úté.

A város határában, a vasúti síneknél fekete kendős, fekete ruhás asszony áll a kereszteződésben. Cigányasszony, kezét égnek emeli, haja lobog a szélben. Szoknyáját apró, alig öltözött gyermek rángatja. Az autók kerülgetik, de nem mozdul, panaszkodik bele a semmibe. Gyász érhette – gondolom – aztán felrémlik, hogy tavaly is ott állt. Meg tavalyelőtt. A gyerek még kisebb volt. Vagy tán nem is volt? Nem is ez az asszony volt? Kicsimoszkva, úgy hívják ezt a gyergyói szegletet, valaha deszkagyár, vagy téglagyár működött itt. Már nem tudom pontosan. Valami olyan gyár, ahova az ilyen kétségbeesett, égre panaszkodó emberek jártak, akikről azt tartották erre: nem dolgoznak. Minden változik a fekete felhők alatt, az éles fényű napsugár nyalábok között. Erdők tűnnek el, hegyek omlanak, utak repednek, utakat foltoznak. Csak ezek a rokolyás asszonyok, ezek az alul öltözött gyerekek ugyanolyanok. Öröklét.

„Zöld hajlát vegyenek” – a temető kapuban kamasz lány fogad. „Hajla” árus. Én a gyergyói magyart, ezt a különös nyelvet, amelynek olyan zamata van, mint az itteni hidegben termő illatos, apró fanyar almának, gyerekkorom óta tanulom, mégsem tudok betelni vele. Már tudom, mi a neve, az apró, fiatal fenyvesnek – a csettennek - , hogy ki az a bütürmesz, aki sosem elég ügyes az elvégzendő feladatához, hogy mit jelent melléfogni, bogra róni. De a „hajlával” most találkozom először, eddig ezt a szót nem ismertem. A fenyvesek városában, ahol minden honnan fenyőág hajladozik, akármerre lép is az ember, az az üzlet halottak napja körül, hogy letört fenyőágakat, hajlát árulnak a temető bejáratánál.  Válasz a kérdésre, mi a gazdagodás errefelé?

A ravatalozót kibővítették, mióta nem jártam erre, a világháborús sírok egyikén-másikán nemzetiszín szalagok (a neveket ugyanúgy nehéz kisilabizálni). A katonai parcellán túl, a régi terméskő kövek maradtak, többet azonban átcsiszoltak, nevet cseréltek. A halott változik,  a kő marad – micsoda parafrázis. A halál szavatossága, sírváltással együtt sacc per kábé 25 év, na jó 50, ha kellően elszántak a hátramaradottak.

A Pricske felől éles szél fúj, olyan hideg, hogy elered a könnyem. Résnyire szűkül a szemem, zokogok a temetőben a hidegtől, a sikerélmény sem vigasztal, hogy sikerül meggyújtani a gyertyát. Anatómiai jellegű sírás, önvédelmi mechanizmus. Semmi köze ahhoz, hogy idén is végig pásztázom a Kürücök-Magasbükk körüli teret,  hogy megállapítsam, sehol sincsenek azok az erdők, amelyeket gyerekkoromban annyiszor bejártunk. És sehol sem vagyunk már mi sem, bejárók. Csak az ide autózók vagyunk, a gyors gyertyagyújtók, a hajlára rácsodálkozók, és a gyorsan tovahaladók.

Annyira nem tudunk sietni, hogy a kijárat felé, az újra csiszolt régi kövek között fel ne tűnjön egy új síremlék. A fényes márványlapba memento mori, a nyolcvanas évek vágyálmát, a rossz utakon, tiltott teherrel (feketén vágott borjúval, lopott fával) is hasító kombi Daciat gravíroztak. Vajon kit és miért így gyászol valaki, vagy valakik? Ki tudja,  mi mindenre válasz, hogy életünk tényleg ez volt, valaha, a kombi Dacia.

A kijáratnál Anna nénivel találkozunk. Magányos, kilencvenhez közeli törékeny asszony. Most vesztette el a testvérét, mondja gyorsan, öt perc alatt meséli el a mögötte lévő mind a kilencven évet. A fiatalon eltemetett férjet, a hátramaradt árvákat, a testvérhalált, a tűzifával fűtés nehézségeit, a kis konyhai rádióját, mint egyetlen, itt élő családtagját, aki hozzá beszél. A magánynak meg van az ökonómiája. Öt perc, tíz mondat, egy egész élet.  “Pá drágám” – inti könnyedén Anna néni – örülök, hogy láttalak”.

Még utánam kúszik ez a “pá”, mint a fanyar parfüm illat – levendula, fenyőgyanta -, amikor újra nekivágunk a Bucsinnak. A fekete felhőkbe megyünk bele megint, már sehol sincs a fény. Eldőlt végül ki-mi győz a világítás idején, Gyergyóban. A napok rövidebbek, a sötétség sűrűbb, az út csúszik, a fék még fog.