Rengeteg méltatlankodó és még több elalélt szöveget olvastam a csíksomlyói búcsú jelenéről a napokban, így pünkösd táján. Azt, hogy a politikai giccs és manipuláció rátelepedett az egyházi eseményre sokan most veszik észre, sokan most sem. Pedig a hatalomátvételnek, kisajátításnak hosszas története van. Többen foglalkoztak ezekkel a jelenségekkel, tudományos igénnyel is.  Mindenkinek ajánlom például a Feischmidt Margit által szerkesztett Erdély (de)konstrukciók című kötetet. Általánosabb, és előre haladó vita mégsem alakult ki. Talán azért sem, mert nincs medre az egyházi és közéleti viták közös megbeszélésének. Nincsenek közelítő fogalmak, szempontok. Vagy az elutasítás, vagy az azonosulás működik, semmiképp sem a reflexió.  Deák Dániellel eredetileg a reformteológia, a Vatikán és a magyar katolikus egyház viszonyáról szerettem volna beszélgetni, annak a sorozatnak a keretében, amelyet az egyház-közélet újragondolásának szántunk a Marosvásárhelyi Rádióban (ennek keretében: az evangélikus Kötőszó blog-interjú , a katolikus Szemlélek blogról itt , az ortodox és a katolikus egyház viszonyáról itt lehet hallani). De nagyon hamar Csíksomlyóra terelődött a beszélgetés. Arra, hogy hogyan értelmezhető mondjuk teológiailag a magyar államfő részvétele a búcsún, vagy arra, hogy a "zarándokvonatot" a magyar katolikus egyházi elöljárók hogy indították útnak.

És így szól a katolikus szempontok szerint megfogalmazott kritika.

Kiadott egy közleményt az RMDSZ arról, hogy a menekültkvóta elleni népszavazásra ösztönzi a saját szavazóit. Eldurrant tőle a fejem. Aztán számoltam tízig. Még tízig. Száz után leültem és írtam pár nagyon higgadtnak szánt bekezdést egy erdélyi magyar hivatalos (nem blog, nem fórum) felületre arról, hogy ez az RMDSZ stratégia hogyan veszélyezteti az önkormányzati választásokat. Ha már a más baja nem fáj, legalább a magunké fájjon elv mentént. A cikk végül nem jelent meg, értettem a szerkesztő racionalitását, nem is marasztalom el. Ma az erdélyi magyar sajtóban nagyon patikamérlegen folyik a közvita. A kampány agresszív, leszámolás alapú. Jobb ebből kimaradni - a hivatalos fórumokon. Na de hát arra való ugyebár a széles blogmező, hogy ott nyomja a kontentet az ember, ahogy kifér. Úgyhogy akkor most itt jön a meg nem jelent szöveg. Ami sokkal szelídebb annál, amit gondolok. És nem azért, mert félek a cenzúrától, hanem azért, mert keresem a konszenzus elérhető mezejét. Mindenki értse, akárhol is áll:

Ki téríti el az erdélyi magyar szavazót?

A menekültkvótáról szóló magyarországi népszavazásra bátorítja a kettős állampolgársággal és szavazati joggal rendelkező romániai magyarokat a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Bizonyára sokan, sokféleképpen értékelik ezt a meglepő tartalmú, meglepően időzített nyilatkozatot, heves viták szólnak erről. Attól tartok ez a bátorítás inkább gyengít, mintsem erősít. Inkább elfed, mintsem megmutat ügyeket, feladatokat. Kísérletet teszek az erdélyi magyar figyelem összpontosítására. Parászka Boróka jegyzete

Nem vitairatnak szánom ezt a szöveget, bár nehezen állom meg, hogy azzá ne legyen. Éles, radikális vitairattá. A menekültkérdéssel hosszú ideje foglalkozó újságíróként nagyon sok mindent gondolok az Európai Uniós javaslatokról, megállapodásokról, a kvótáról, a tagállamok közös- és különútjairól, a menekültútvonalakon uralkodó állapotokról, a biztonságpolitikákról, a határzárakról, a menekültközpontokról, az önkéntes mozgalmakról. Az egész tragédiáról, amit mindannyian átélünk, ami mindannyiunkat érint.

Most azonban  Erdélyben nem a menekültkérdés, nem a magyarországi majdani népszavazás a tét.  Hanem az önkormányzati választás. A következő hetekben dől el, lesz-e valóban hatékony erdélyi magyar jelenlét a helyi döntéshozói testületekben. Lesz-e autonóm érdekérvényesítés? Marosvásárhelynek lesz-e egy nem korrupt, hatékony, az eddigi várospolitikát váltó polgármestere? Ez a kérdés pedig tökéletesen független attól, hogy hogyan alakul a majdani magyarországi menekült kvótáról szóló népszavazás.  Hogy elmegy-e a magyarországi népszavazásra a kettős magyar állampolgár. A marosvásárhelyi, a kolozsvári, a csíkszeredai stb. választások, városaink, otthonaink jövője attól függ, hogy elmegy-e az itthoni választásra. Vagy elvonják figyelmét a helyi politikát nem érintő álviták (például a menekültügy)? Megosztják olyan politikai ellentétek, harcok, amelyeket meg lehet vívni ugyan, de győzni ezek révén itt, most, bizonyosan nem lehet.

Volt már ilyen megosztó-figyelemelvonó stratégiára példa, az első menekültellenes nyilatkozatokat Romániában, Raed Arafat városában, Marosvásárhelyen Dorin Florea polgármester tette. Lett is körülötte elnyúló szóváltás – Florea hasznára – mert ezek alatt sem figyelt senki a helyi kétes ügyekre, a több választási ciklus óta kínzó, megoldatlan kérdésekre. Újra játszani ezet a lejárt szavatosságú játszmákat minek? Visszhangozni Dorin Florea érveit, álláspontját akár a magyarországi népszavazás kontextusában – minek? Mindezzel csak neki, és az általa képviselt politikai gyakorlatnak, kultúrának lehet szolgálni, az erdélyi magyar közösségnek biztosan nem.

Eljön majd a menekültkérdésről szóló népszavazás széleskörű társadalmi vita ideje. Annak a megbeszélése: a kvóta-ügy valóban a menekültkérdés központi témája, vagy inkább csak a manipuláció, a zavarkeltés, a látszatmegoldás? Mint ahogy azt is tisztázni kell majd, hogy  az RMDSZ kompetenciája meddig terjed. Felvállalhatja-e egy romániai politikai-k-érdekképviselet a magyarországi szavazati joggyakorlatra vonatkozó kérdéseket, vagy romániai politikai-érdekképviseleti szervezetként a romániai ügyek mellett kell maradnia? Felvállalhatja-e, hogy az erdélyi magyar közösségbe csatornázza a magyarországi politikai konfliktusokat, vagy megtesz mindent azért, hogy távol tartsa – mindannyiunk, a nemzet hasznára ezeket? Nyitott viták ezek, sok mindenen múlik a rendezésük, és a legszélesebb körű társadalmi kiegyezés. De ennek az ideje nem most van.

Most minden, ami eltereli a figyelmet például arról, hogy Soós Zoltán új társadalmi szerződést szorgalmaz Marosvásárhelyen, és végre hosszú idő után új alternatívát kínálhat – káros. Minden, ami az amúgy is aláaknázott helyi politikai viszonyokat konfliktusokkal tovább terheli – végzetes lehet. Az erdélyi magyar választótól egy dolog várható el: menjen el az önkormányzati választásokon szavazni. Győzze le a megalapozott kiábrándultságát, kétségeit, az érthető fáradtságát, és voksoljon.  Döntsön magáról, vitassa meg,  vegye kezébe a saját ügyeit.  Az RMDSZ egyetlen feladata most az, hogy ebben segítse, támogassa, ösztönözze. Ha ezen túl vagyunk, ha az erdélyi magyar választó bebizonyította, hogy autonóm (!), a  maga ura, akkor lehet vitatkozni arról, dönthet-e másról, szavazhat-e máshova. És érezheti-e saját kérdésének a másokét.

Mióta a határvidékek drámáival foglalkozom, azóta érzem, hogy rakódnak rám az életek, amelyekkel találkozom, s amelyeket egy-egy riportban, egy-egy képaláírásban tovább viszek, tovább adok. Nem mindenkinek jut egy egész bekezdés, vagy képalá. Vannak történetek, amelyek elmondhatatlanok, megmutathatatlanok. Van egy-egy gesztus, amiből egész riport kerekedik. És vannak sorsok, amelyek eltűnnek nyomtalan. Az átlátszó.hu számára készített török-görög határzárról szóló beszámoló ilyen birkózás a lehetetlennel: megmutatni valamit ebből a kavargásból, lavinából, minél mélyebbre ásni, miközben tudván tudja az ember, csak a felszínen elsuhanó hordalékot látja, és kipörög a kezeközül minden, amit megpróbál megfogni.

Ennek az útnak túl azon, hogy néhány pillanatra sikerült szembenézni a láthatatlannal, a Fodor Zsuzsával közös munka volt a nagy hozadéka. Olyan fotós ő, aki mindig tud még egy lépéssel közelebb menni. Érdemes hagyni, hogy meséljenek a képei. Megjárta Gazientepet, és ketten jártuk végig az Izmir-Bodrum-Ayvalik-Leszbosz útvonalat.

Hamarosan lesz egy önálló képriportja az Erdélyi Riport oldalán, írok majd hozzá egy ajánlást.

És itt az Átlátszó.hu-n megjelent riport: Elveszett lelkek a görög-török határon: csempészek, kurvák, lágerek

Véget ért a sokat tervezett török-görög út. Nagyon tömören: rengeteg frusztráltsággal jöttem haza. Ez alatt a pár nap alatt, amit itthonról ki tudok szakítani, csak azzal szembesül az ember, mi mindent kellene csinálni, mennyi minden nem látható távolról. Borzasztóan hiányzik a terepmunka, még kiábrándítóbb a sajtó (amely nem megy terepre, nem lép túl a saját panelein, nem feszegeti a saját határait), és annyira irreálisnak tűnik ez a köpetnyi béke, amiben élünk. Amiben olyan magabiztosan tudja mindenki, hogy merre hányméter. Szóval jó volt, és nem volt jó. Semmi se jó. Csupa kényelmetlenség, elégedetlenség, tettvágy és kíváncsiság vagyok.

A terepezésről készült útinapló az Erdélyi Riportban jön le, a riportok, interjúk pedig az Átlátszón. Egyelőre két naplórészlet jelent meg:

A látszatbéke vidéke. 1. rész

A menekültválság és 1989-es önmagunk. 2 rész

Megfogadtam, hogy nem fogok az idei romániai önkormányzati választásokról írni. Borzasztóan riaszt a színvonal romlás, a személyeskedő, helyezkedő semmit mondás. Aztán rájöttem, hogy ez az öncenzúra is csak cenzúra - egyre hatékonyabban működik ez ma, Romániában. Miért ne lehetne ignorálni az elfogadhatatlan jelenségeket, és keresni a lehetőségét egy, a mai vitáktól idegen, de annál érvényesebb kérdésfelvetésnek? Nekifogtam egy választási-sorozatnak, az első szöveg Marosvásárhelyről és a vidéki Románia nyűgjeiről szól

Arról, hogy miért nem veszi észre egy város, ha lecsúszik a térképről?

Azonnal nemet kellett volna mondanom a szerkesztőnek, amikor arra kért, írjak pár sort Kertész "halálára". Nem azért, mintha nem tartanám fontosnak az átgondolt, leltározó búcsú műfaját. Nem méltányos azonban ezt gyorsan tenni, a hír megjelenéséhez, vagy a lapzártához igazítva. Mégis megírtam, mert nagyon feszülten figyelem most a reakciókat, tartok is tőlük. Kertésszel kapcsolatban nagyon jól láthatóvá vált, mennyire elfoszlóban a nyilvános vita, mennyire nehéz kezelni ma, magyar nyelvterületen, a konszenzushiányos helyzeteket. (És mely ügy, kérdés nem az?). A kultúrának azonnali, fogyasztói értéke van. Azzal amit nem tud a nem értő közönség felhasználni, berosolni ide-oda, leegyszerűsíteni, jelképesíteni, azzal leszámol. A költők, írók (ezeket a főneveket illik többesszámban, birtokos esetben használni így: költőink, íróink) váteszek, szobrok, arcképek tankönyvekben, bankókon. Mottók tüntetéseken, egyre ritkább esetben parlamenti felszólalásokon, és kicsengetési kártyákon. Kertész erre a szerepre nem bizonyult alkalmasnak. Kertészben sokan "csalódtak", kiábrándultak belőle. Jóval azután, hogy mások meg leszámoltak vele. És azelőtt, hogy fel- és kihasználták.

És ezzel együtt, Kertész hátra hagyott egy életművet. Saját vitáinkkal, értetlenségeinkkel és az életművel kapcsolatban is rendezni kell a viszonyokat. Ezért hát mégis írtam egy rövid szöveget. Nem búcsút, nem újra értelmezést. Nem nekrológot. Figyelmeztetést arról, hol tartunk - önmagunkkal.

Gondoltam egyet, és ma átfutottam néhány erdélyi magyar közélettel foglalkozó ismert ember publikációs listáját. Már akinek volt-van ilyen. És ez alapján próbáltam egy gyorsképet alkotni arról, honnan jön, vagy nem jön tartalom, ajánlat, program az erdélyi magyar közéletbe. Az ötlet több sebből vérzik. Egy tanulmány esetében pontosítani kellene, kik azok, akik a "közéleti személy" kategóriájában szerepelhetnek. Vagy tisztázni kellene, egy aktív politikus esetében, a mai politikai kommunikáció fórumait, jellegét ismerve mennyire elvárható hogy publikáljon egy mandátummal rendelkező űember. Ha publikál, akkor milyen felületen, milyen műfajban, milyen szakmai kontroll mellett? Még ezernyi kérdést lehetne és kellene tisztázni, ha valóban tanulmány születne a kérdésről. Nem tudom, érdemes-e egyáltalán ilyesmivel foglalkozni? Agyalni azon, hogy közéleti publikációnak számít-e Tőkés László rádiós vallási elmélkedése, vagy azon, miért nem írt soha az autonómiáról akadémiai szinten is komolyan vehető szöveget az autonómia ügy szószólója, Izsák Balázs? Így első blikkre az látszik, hogy bár történeti hagyománya van annak, hogy a politikusok és politika közelében dolgozók jól kiérlelt, megírt, szerkesztett és nyilvános vitára bocsátott textusokban tegyék meg ajánlataikat (mondjuk Mikótól Domokos Gézán át Markóig) ez a gyakorlat mára eltűnőben van. A rendszerváltás óta eltelt két és fél évtizedben voltak szövegekben gazdagabb és szegényebb periódusok. (Az ezredforduló környéke a legizgalmasabb, "legsűrűbb") mára azonban elapadóban a tartalomgyártás. Lehet, hogy elhamarkodottan mondom, amit mondok, és korrigálnom kell, de az utóbbi öt év az elcsendesedés periódusa.

A politikusok, politikai elemzők, vitairat-szerzők terméséről szóló írásom itt olvasható. A tervek szerint szisztematikusan folytatjuk a Riportban a sorozatot.

Egy hét alatt két merénylet volt Törökországban, 13-án Ankarában, 19-én Isztambulban. A hazai sajtóban ezek a hírek a "harci zaj" rovatba kerülnek, a rémes, távoli hírek közé, a zűrös messzi világból. Ezekre lehetőleg nem figyel az ember, ha mégis szembesül, igyekszik elhessegetni magától. Ezt próbálom megelőzni. Az ankarai robbantás után készítettem egy interjút Nágó Zsuzsával, aki a merénylet közelében lakik. Eredetileg ő is a március 15. összeállítás vendége lett volna, de aznap nem tudtam elérni, és a téma amúgy is messzire vitt a hazai sajtó állapotától.

Az interjú hozta mindazt, amit én ezektől az anyagoktól várok, és jelzi azt, amerre - az általam fontosnak tartott - újságírás halad. Zsuzsa - hasonlóan Kakuk Györgyhöz vagy Jászberényi Sándorhoz - huzamos időn át élt, illetve él konfliktusövezetekben. Ő, a másik két kollégával ellentétben, ráadásul nem is újságot ír, tartalmat gyárt, hanem más területeken dolgozik. Önkéntes, tanár - mikor mire van szükség. "Részt vesz".

Mindhárom említett kollégára jellemző, hogy figyelmüket nem az határozza meg, hogy mit akar látni a hazai, a történésektől távoli szerkesztőség rovatvezetője, mi "címlapgyanús", eladható a problémáktól távoli médiában. Hanem az, ami ott és akkor fontos. Ami történik. A szó legszorosabb értelmében "hírvivők".

A "részvételi" sajtó műfaja sok mindent újra értelmez. Azt, hogy mit tekintünk információnak (lehet, hogy ami távolról, kívülről mellékes, az az események résztvevőjeként, elszenvedőjeként és megélőjeként lényegi és fordítva). Azt, hogy mit gondolunk "objektivitásnak" (amit ma a mi békeövezeteinkben kívánatosnak és elérhetőnek tekintünk az határhelyzetekben értelmét veszheti). És azt is, hogy mikor mit publikálunk, és mit nem. Milyen formában, platformon. Hogy mennyi időt szánunk egy témára, a figyelemre, a részvételre.

Zsuzsa egy igazi résztvevő. A vele készített interjúból kiderül, milyen politikai játszmák előzték meg az ankarai merényletet, vagy az, hogyan manipulálta a török kormány a robbantásról szóló híreket. Lehetett beszélgetni arról, mit jelent megélni egy ilyen gyilkosság sorozatot, számítani a következőre. (Március 16-án Zsuzsa azt saccolta, a következő robbantás március 21-én, a kurd újjév napján várható. Két napot tévedett). Ilyen beszámolók révén érthető, hogyan alakul át a terrorizmus, amely ma már sokkal inkább test-test elleni harc, a félelemkeltés stratégiája, mintsem az ezredforduló szervezett hadviselése. Ennek egyik fajtájáról legutóbb Seres László írt a hvg.hu-ban, de arról, hogy a kiszámíthatatlan, magányos, vagy kiscsoportos elkövetők támadásai Európában is várhatóak még tavaly decemberben beszélgettem Jászberényi Sándorral. Ankara cseppet sem távoli vidék, hanem a most születő törög-Eu-s megállapodás miatt is a „mi” terepünk.

A világ, Európa is megállíthatatlanul változik, az a jelenlegi rendszer, és az a média, amelyben élünk, amely révén ezekre a folyamatokra tekintünk, fenntarthatatlan. Nincs más választás, mint kilépni a korlátaink közül, részt venni abban, ami történik. És nem félni: ahogy Nágó Zsuzsa (hasonlóan a Bataclan túlélőihez) fogalmaz. „Légy óvatos, ha megáll melletted egy autó. Nézd meg jól azokat, akik körülötted vannak.” És éld tovább az életed így, ahogy lehet.

Azt találtam ki idén március 15-én - amikor eszem ágában nem volt ünnepelni, mert nem volt mit - hogy olyan kollégákat kérdezek az ünnepi műsorban, akik konkrét, direkt veszélyben végzik a munkájukat. Mit jelent nekik a sajtószabadság?

Az ötlet egy februári beszélgetésből született. Február elején brutálisan meggyilkolták Giulio Regeni, fiatal olasz kutatót Kairóban. Szomszédja Jászberényi Sándor, magyar haditudósító volt, akit alaposan kifaggattam Regeni haláláról. És akivel azt is végig beszéltük, mi a kockázata annak, hogy konfliktus zónákból közvetítsen az ember,  vagy tartósan konfliktus zónában éljen? Azzal zártuk akkor, hogy hazajön Kairóból, és egy ideig nyugton marad, gyereket nevel. Néhány hét múlva útnak indult Szíriába

A Regeni halála körüli nyomozást, amennyire lehet ilyen távolból, azóta is követem. A török-görög munkára készülve belebotlottam a Pippa Bacca tragédiájába. Az olasz akcióművészt Törökorszában ölték meg 2008-ban. Ezek a történetek, a török-görög válságövezet, a személyes tapasztalataim mára egy év alatt radikálisan megváltoztatták azt, mit gondolok a kommunikáció szerepéről és lehetőségéről.

Közép-Kelet- Európában a sajtószabadságról szóló viták az állami illetve piaci térben, alkuk révén fenntartható nyilvánosság birtoklásáról szólnak. Mocskos, aránytalan, de alapvetően kockázatmentes történetek. Ha nem itt, akkor ott. Ha nem ennyi, akkor annyi. Senki nem hal bele.

Csakhogy az, ami Közép-Kelet Európán túl van, és ami vészesen közeledik hozzánk, arról szól, hogy kockáztatod-e a fizikai épségedet, az életedet azért, hogy információt közölj? Van-e olyan értéke-, tartalma az általad birtoklott információnak, amiért érdemes kockáztatni? Egy olyan médiakörnyezetben, amelyben az életét viszi a vásárra a közlő, mit jelent a szakmai egymásrautaltság, egymásra figyelés?

Idén március 15-én bennem ezek a drámák dolgoztak. Kíváncsi voltam, mit mondanak a kollégák. Megkérdeztem haditudósítót, válságövezetekben- vagy témákkal foglalkozó riportereket, lapkiadót és újságíró szervezetet vezető kollégát is. Nem szembesítettem őket a saját dilemmáimmal, félelmeimmel, "sokkjaimmal". Azt kérdeztem, nekik mi a sajtószabadság és ezeket a válaszokat kaptam tőlük. A Marosvásárhelyi Rádióban Kívánjuk a sajtó szabadságát címmel hallgatható vissza a felvétel.

Két nappal a március 15-i ünnepi műsor után egy szakmai fórumon kérdőre vont egy fiatal kolléga. Miért azt sérelmezem – kérdezte - hogy Erdogan terroristákhoz hasonlította az újságírókat. Miért nem azt, hogy az RMDSZ kit delegál a román köztelevízió vezetőségébe. A "Debreczeni ügy" több mint egy éve izgatja a romániai magyar sajtót. Nem állítom, hogy alaptalanul. Csak azt látom, hogy az előttünk álló bajok más természetűek és léptékűek. Egy letűnt világ boldogtalan polgárai vagyunk.

 (A rádiós összeállításban résztvevő kollégák kilétéről facebook oldalamon lehetett szavazni, a szerkesztőségben is kaptam ötleteket. Végül nem szólalt meg minden "jelölt", bár megnyugtatott a tudat, hogy a felmerülők mindegyike volt már a műsor vendége. Remélem még lesz is. A hanganyagban helyet kaptak azok, akiket március 15-én elértem: Jászberényi Sándor, Kakuk György, Sipos Zoltán, Oborocea Mónika, Kelemen Attila és Rácz Éva)

Mióta újságot írok minden március 15-én kipréselek magamból valami ünnepi szöveget. Nem azért, mert penzum, hanem mert ragaszkodom ehhez a naphoz a gyerekkori, erdélyi és Ceausescu korszakbeli szentimentalizmusokkal, dühökkel, a rendszerváltás utáni szatmári összecsapások rémségeivel, az utóbbi évek kopásaival, vicsorgásaival együtt. És mert azt gondolom, hogy ez az én céhem, a firkászok napja is. Akármennyire lejáratta magát, akármennyire is szétesett ez a céh. Nekem a Nemzeti dal a Tintásüveg című Petőfi vers Megyeriről, aki az egyetlen kabátját is összetintafoltozta.

Idén azonban már semmiféle ünnepélyességre nem futotta. Nem lehet eltávolodni a hétköznapoktól, mert az elemi szabályok, a mindennapokat fenntartó struktúrák sérültek, vagy tűntek el. A politikai közösséget az erőszak különböző formái tartják össze, erőszakközösségekben élünk. Itt nem hatalmon lévők és ellenzékiek, hanem erőszaktevők és elszenvedők állnak egymással szemben - gyakorta változik, hogy éppen ki a tettes.

Erről írtam egy szöveget a román és a magyar nemzetállami viszonyok párhuzamosságait, és két nacionalista politikus, Iohannis és Orbán kényszerpályáit érintve. Közben zajlott a magyarországi pedagógustüntetés, félfüllel azt figyeltem. Örülhettem volna, hiszen esetlenségeivel, távolról nehezen értelmezhető óvatosságával, és az utcára vonuló tömeg méretével azt igazolta, hogy van visszatérés a társadalomszervezés alapjaihoz. Túl óvatos vagyok már az örömhöz - még úgy is, hogy tudom, mekkora jelentősége van egy ilyen léptékű kormányellenes demonstrációnak. Nem tudom, mennyire egyértelműek a kritikai, ellenzéki gondolkodás hiányosságai, csapdái? Ha egyértelműek, van-e elég erős akarat a korrekcióhoz? Nagyon tartok attól, hogy nincs. Ne legyen igazam.

Március 15-én írt gyanakvó, tépelődő vádiratom az Erdélyi Riport oldalán jelent meg.

(Eredetileg az lett volna a címe, hogy  Iohannis, Orbán - kísérteteink, de a szerkesztő átírta, és mivel én nagyon szeretem, ha szerkesztenek, hát így maradt)