Egy hét alatt két merénylet volt Törökországban, 13-án Ankarában, 19-én Isztambulban. A hazai sajtóban ezek a hírek a "harci zaj" rovatba kerülnek, a rémes, távoli hírek közé, a zűrös messzi világból. Ezekre lehetőleg nem figyel az ember, ha mégis szembesül, igyekszik elhessegetni magától. Ezt próbálom megelőzni. Az ankarai robbantás után készítettem egy interjút Nágó Zsuzsával, aki a merénylet közelében lakik. Eredetileg ő is a március 15. összeállítás vendége lett volna, de aznap nem tudtam elérni, és a téma amúgy is messzire vitt a hazai sajtó állapotától.

Az interjú hozta mindazt, amit én ezektől az anyagoktól várok, és jelzi azt, amerre - az általam fontosnak tartott - újságírás halad. Zsuzsa - hasonlóan Kakuk Györgyhöz vagy Jászberényi Sándorhoz - huzamos időn át élt, illetve él konfliktusövezetekben. Ő, a másik két kollégával ellentétben, ráadásul nem is újságot ír, tartalmat gyárt, hanem más területeken dolgozik. Önkéntes, tanár - mikor mire van szükség. "Részt vesz".

Mindhárom említett kollégára jellemző, hogy figyelmüket nem az határozza meg, hogy mit akar látni a hazai, a történésektől távoli szerkesztőség rovatvezetője, mi "címlapgyanús", eladható a problémáktól távoli médiában. Hanem az, ami ott és akkor fontos. Ami történik. A szó legszorosabb értelmében "hírvivők".

A "részvételi" sajtó műfaja sok mindent újra értelmez. Azt, hogy mit tekintünk információnak (lehet, hogy ami távolról, kívülről mellékes, az az események résztvevőjeként, elszenvedőjeként és megélőjeként lényegi és fordítva). Azt, hogy mit gondolunk "objektivitásnak" (amit ma a mi békeövezeteinkben kívánatosnak és elérhetőnek tekintünk az határhelyzetekben értelmét veszheti). És azt is, hogy mikor mit publikálunk, és mit nem. Milyen formában, platformon. Hogy mennyi időt szánunk egy témára, a figyelemre, a részvételre.

Zsuzsa egy igazi résztvevő. A vele készített interjúból kiderül, milyen politikai játszmák előzték meg az ankarai merényletet, vagy az, hogyan manipulálta a török kormány a robbantásról szóló híreket. Lehetett beszélgetni arról, mit jelent megélni egy ilyen gyilkosság sorozatot, számítani a következőre. (Március 16-án Zsuzsa azt saccolta, a következő robbantás március 21-én, a kurd újjév napján várható. Két napot tévedett). Ilyen beszámolók révén érthető, hogyan alakul át a terrorizmus, amely ma már sokkal inkább test-test elleni harc, a félelemkeltés stratégiája, mintsem az ezredforduló szervezett hadviselése. Ennek egyik fajtájáról legutóbb Seres László írt a hvg.hu-ban, de arról, hogy a kiszámíthatatlan, magányos, vagy kiscsoportos elkövetők támadásai Európában is várhatóak még tavaly decemberben beszélgettem Jászberényi Sándorral. Ankara cseppet sem távoli vidék, hanem a most születő törög-Eu-s megállapodás miatt is a „mi” terepünk.

A világ, Európa is megállíthatatlanul változik, az a jelenlegi rendszer, és az a média, amelyben élünk, amely révén ezekre a folyamatokra tekintünk, fenntarthatatlan. Nincs más választás, mint kilépni a korlátaink közül, részt venni abban, ami történik. És nem félni: ahogy Nágó Zsuzsa (hasonlóan a Bataclan túlélőihez) fogalmaz. „Légy óvatos, ha megáll melletted egy autó. Nézd meg jól azokat, akik körülötted vannak.” És éld tovább az életed így, ahogy lehet.