A fenti fotót Liviu Florin Albei kolléga készítette az igazságügyi törvény módosítása elleni bukaresti tüntetések egyikén (remek szituatív fotókat, portrékat  készít, nagyon szeretem, kövessétek). Teátrális, túlzó, hajaz a történelmi giccsre amit látunk, de kiválóan összefoglalja, hogy működik a romániai politikai élet. Intenzív, felületes, vonzó és aránytalan. Míg a kormány parlamenti fölényét kihasználva halad előre, mint egy elszabadult hajóágyú, anélkül, hogy meg tudná, vagy akarná magyarázni mit akar, az ellenzéke politikai perfomanszokkal torpedózza, látványosan, de szintén érvek hiányában. Nem tudjuk, mit akarunk, de azt nagyon.

Mindeközben az RMDSZ ugyanabban a maga teremtette csapdában vergődik, amelyben a legutolsó kormányból való kilépése óta van. Nem moccsan előre. "Kívülről" támogatja a kabinetet (és veszi magára az összes, kormányt ért kritikát, stigmát), de nincs érdemi alkupozíciója. Tulajdonképpen se bent nincs, se kint, túlélésért lavírozik.

Az igazságügyi törvényt illető módosítással pedig felszínre jött az RMDSZ legújabbkori politizálásának, és az erdélyi magyar közélet legnagyobb, és tulajdonképpen érthetetlen hibája. A törvénymódosítás megjelent egy Porcsalmi Bálint féle magyarázó szöveg arról, hogy mit miért képvisel a Szövetség, meg egy Eckstein-Kovács Péter interjú a Krónikából. Mindkettő csak a felszínt érintette. Ennyi ment át a nemlétező sajtó még létező fogyasztóinak. Egyébként úgy dúl a vita, hogy senki nem ismeri a pontos feltételeket, célokat, és a kritikát sem értik az emberek, azon a rövid üzeneten kívül, hogy minden politikus, de főleg a kormánypártiak menjenek a fenébe. (Ez viszont egy könnyen elsajátítható, és szerethető üzenet, osztoznak is rajta sokan).

Évek óta tart ez a fajta igazságügyi süketség-vakság-nem tudás. Nem csak az igazságügyi törvény kapcsán, hanem bármilyen joggyakorlatot érintő probléma kapcsán. Végig gondoltam, hányszor kerestem az utóbbi években jogi szakértőt, tanácsadót, elemzőt, és hányszor ütköztem falakba. Íme néhány példa: sepsiszentgyörgyi Mikó kollégium, Markó ügy. Ráduly, Borboly ügyiratok. Marosvásárhelyi katolikus iskola ügye. Gyerygószentmiklósi gyújtogatás ügye. Ebben az évben módszeresen követtem, hogy működik a hazai menekült státuszok elbírálása, a fegyintézetek működése. Dossziékat bányásztam ki, adatokat archiváltam. Hiába fordultam a Sapientia, a Babes Bolyai, a Kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársaihoz. Nem találtam senkit, aki nemzetközi jogban járatos. Az RMDSZ maga nem tud olyan jogászt, jogvédőt megnevezni, aki kellő pillanatban az RMDSZ politikusainak ügyében tudná képviselni az érintetteket, el tudná magyarázni a tényállást, az eljárásokat. Nem arról van szó, hogy folyamatban lévő ügyekben valaki prejudikáljon. Csak arról, hogy ismerje az érvényes jogszabályokat, eljárásrendet, és azt érthetően össze tudja foglalni. Esetleg mondja el érthetően, hogy mikor nem jogszerű, vélhetően, mondjuk az ügyészség eljárása.

A romániai menekültjogi, fegyintézeti ügyekben találtam jogászt. Románt. Hol? Budapesten. Miért ott? Mert ott tanul a CEU-n. Ennyit a CEU körüli vitákról. És találtam jogászt még Londonban, Belgrádban, Kisinyovban (!), de nem találtam Kolozsváron, Marosvásárhelyen, vagy Brassóban. A jogismeret, a jogalkotásról és joggyakorlatról folyó vita nem része az erdmagyar közéletnek, és akkor megdöbbenve tapasztalja az RMDSZ is, hogy az emberek nem értik az igazságügyi törvény módosítása körüli vitát és eljárást. És megmaradnak a „menjetek a fenébe” üzenetnél.

Másfél éve megkerestem az RMDSZ EP-ben dolgozó munkatársait, köztük egy képviselőt. Arra kértem, üljünk le, nézzük át a válságövezetekben összegyűjtött  adatainkat, dokumentumainkat, és közösen gondoljuk újra, hogy hogyan lehetne a kisebbségi reprezentációt, jogérvényesítést egy kicsit az aktuális helyzetben újra gondolni, hatékonyabbá tenni. Kaptam egy udvarias ígéretet a visszahívásra. És aztán több levelem megválaszolatlanul maradt. Soha többet nem beszéltünk róla. Soha többet nem vette fel senki a telefont. Látom viszont, hogy megy a protokoll keret intenzív elköltése Brüsszelben, az ilyen olyan kirándulások, hivatalos vacsorák, levelezgetés, : úgy teszünk, mintha ott lennénk, mintha dolgoznánk, mintha lenne európai szintű munka, jelenlét. És nincs egyetlen olyan erdélyi magyar ember, akit tényleg ismernének mondjuk New Yorktól Kijevig, és akinek elhinnék, hogy érdemes Erdélyre és az erdélyi magyarokra figyelni, hogy vannak itt még rendezendő ügyek, hogy hozzá tudnánk tenni a nemzetközi jogi, kisebbségjogi és emberi jogi vitákhoz valamit. Hát így vagyunk úgy, hogy nem vagyunk.