Mivel a Mozgó Világ honlapja nem elérhető, ezért az ott megjelent írásokból itt szemlézek. Tíz éve írok havonta a Mozgó Világnak egy egy ilyen szöveget. Azt hiszem, itt az ideje összegyűjteni, újraolvasni őket. Az alábbi szöveg idén márciusban született, a napon, amit a helyiek úgy ünnepelnek: "a székely szabadság napja". A fotót 2013-ban készítettem egy Nyárád-menti fiatal gábor cigány fiú temetésén.

Fehér ing

Faarccal zúzok el a rendőrautók mellett. Hosszú sorokban állnak a város bejáratánál, a belváros csomópontjainál,  a közintézmények előtt. Csataláncban, a védelmi vonalon felfegyverkezve, álarcban, golyóálló mellényben – ahogy kell. Ebben a rongyos kisvárosban, ahol a védelmi vonal az akciós és még annál is akciósabb árut kínáló boltokat köti össze, ahol  tömeg csak a ritkán szállingózó helyközi járatokra vár a buszmegállóban. Itt, ahol annyit sutyorognak az emberek a messzi háborúkról, meg arról, hogy ide aztán nekünk ne jöjjenek, azok az arabok, kendős haramiák. Mert itt mi békében élünk, az európai értékeinkkel, meg a civilizációnkkal, azt pedig el ne vegyék el tőlünk.

 Ezekben a márciusi napokban azért csak előbújnak a maszkos emberek, a hátukon átvetett fegyvereikkel, hogy jelezzék: vannak itt frontvonalak, még akkor is, ha az akciós uborkáért meg mindjárt lejáró szavatosságú tojásért való hajszában hajlamosak vagyunk megfeledkezni a mi saját kis háborúnkról. Ez utoljára 1990-ben lángolt fel láthatóan, maradandó sebeket okozva. Akkor a románok és a magyarok estek egymásnak. Akkor még nem féltették közösen a saját európai civilizációjukat a barbár araboktól, hanem egymásra dobáltak köveket, gyújtottak autót, egymást verték agyon köztéri padokból kitépett husángokkal. Mára ez már csak ki nem mondott emlék. Mostanában az emberek csendben méregetik a várost behálózó élelmiszerláncokat: hány nyelven írja, hogy sonka, meg zöldhagyma, és mekkora betűkkel: ilyen versengésekké, gyanakvásokká, méricskéléssé szelídült a hajdani harc. Sose lehessen azonban tudni: az összecsapások évfordulóján, március 15-én, a „nehéz napokon” (történelmi ciklusaink fordulóin) újra láthatóvá válnak a frontok, akkor, amikor a karhatalom a fényvisszaverő mellényekben felvonul, a szónokok pedig elszavalják a kordonok mögött az avas beszédeiket.

De a háború máskor is itt van, a sonka-sorokban, a türelmetlen, tülekedő buszmegállókban, a különböző színekkel, betűméretben, különböző nyelven szedett feliratokban, csak kicsit megregulázták, megtrimmelték, mint a gonddal tartott ölebek szőrét szokás. Békére fazonírozott háború. Háborús üzenet a rendőrsorfal is, a szobrok tövében emelvényről elmondott, megkoszorúzott, fellobogózott beszédek is.

 Nagy ívben kerülök minden csomópontot, tömeget, szónokot, jelvényt, zászlót. Hazalopom az iskolából a gyerekeket, hátha nem veszik észre, hogy most ciklus van. Hiába erőlködöm, már az óvodában, alsó tagozaton megkezdődik a sorozás, a felkészítés. Papírragasztóval csirizelik a kis nemzeti zászlócskákat a hurkapálcikákra. Tudod ki volt Petőfi? – csiripeli a lányom. Na ki volt? – mordulok rá. „Egy nagy nagy énekes!” – oktat ki, megkönnyebbülök. Van remény. Igen kislányom, Petőfi egy nagy nagy énekes volt, egy rocksztár. Egy pogózó fenegyerek. Egy kocsmatöltelék slammer, igazad van. Még azt is meg merem kérdezni a hirtelen jött nagy reménykedésben, hogy Kossuth ki volt. Na, Kossuth ki volt? Azt tudod? Nézek hátra a visszapillantó tükörben, hazafelé a suliból. Választ is kínálok: Kossuth egy kifli volt, tudod ugye? A lányom telkuncogja a csomagteret. Kossuth nem kifli volt, Anya! Hanem egy még nagyobb énekes! Jaj nem – kapcsolódik be a fiam, Kossuth nem volt még nagyobb énekes, hanem pont akkora volt, mint Petőfi. Igaz Anya, pont akkora volt, mint Petőfi? Mondjuk úgy, hogy egy rock bandában voltak. Az egyik pogózott elől, a másik tolta a ritmusszekciót hátul. Ez így rendben van? Kiegyeznénk, de nem ússzuk meg a rendőrsorfalat a hátsó utakon osonva se. A városon kívül, a falu bejáratánál, a jeddi temető mellett ott sorakoznak a maszkos-fegyveres katonák. Ha jönnének a magyarok elfoglalni Marosvásárhelyet, akkor erre jönnének be a városba, faluról, a magyar, tehát veszélyes Nyárádmentéről ebben a mi nagy, huszonhét éves békénkbe. Igazából, mi magyarok, itt a Daciaban, éppen fordított irányba haladunk, ki a városi iskolából hazafelé – de ez az útőröket nem izgatja. Állnak a vártán, és ezt már a nagy énekesekről, Petőfiről és Kossuthról vitatkozó alsótagozatosok is észreveszik.

Tudod, kit keresnek ezek? – vizsgáztat tovább a fiam, a temető mellett vonja le a következtetést. A hullarablókat! – mondja nyolc éves történelmi tapasztalatával. Még délután is elismerően bólogatok, milyen igaza van, amikor a felvonulókat, meg szónoklókat kerülgetjük: hullarablók ezek mind. Hátra hagyjuk tehát őket, ünnepi programot találunk ki ezen a ciklus-napon, a külvárosi lepukkant turkálóba térünk, ahol fél kifli áráért lehet tornanadrágot, melegítő felsőt találni. Kell az ilyesmi, fogyóeszköz az iskolai kiképzéseken. Gábor cigányok lépnek be utánunk a boltba: ahogy illik elől egy nagy kalapos, kis cingár férfi, utána hatalmas testű, ringó csípőjű, nagy mellű feleség, kisebb-nagyobb gyerekek sora. Az asszony és a gyerekek csendben megállnak a molyrágta, dohszagú kabátok pultja alatt, díszsorfalként sorakoznak. Az eladó hatalmas jó napottal bólint felém, és tegezve köszön a gáborcigányoknak: „Látlak benneteket!”. Na ná, hogy látja a nagy piros rokolyát, az aranyszínű kendőt, a bíbor masnikat, a sárga ingeket. Senki sem gondolja, hogy ne látná a betérőket a sötét, szűk turkáló eladója. Hanem pontosan érti mindenki, hogy mit jelent ez a köszönés: „látlak cigány, ne lopj”. Ezt jelenti, de nem így mondja, mert egy keresztény lelkületű, protestáns turkáló eladója, aki fél kifli áráért árulja a német szelektív hulladékból importált melegítőnadrágokat. Az asszony, meg a gyerekek nem csinálnak semmit, csak állnak a fejük fölött himbálózó kabátok alatt, amelyekből rég kikoptak a német polgárok, és csak a kávé- és szendvicsnyomaikat hagyták hátra a gyűrött textileken. Az egyik gyerek nyúl csak egy turkálós játékteherautó után. Azonnal rászól az anyja, tegye le. Pedig a teherautónak hiányzik egy kereke, és amúgy sem pénzért adják, hanem ajándékba, a guberált ruhák mellé. A férfi vásárol, csak. Fehér inget keres. A jólnevelt, idősödő protestáns eladónőben felébred az élet, ugratni kezdi a kis cingár kalapos cigányt. Flitteres, csípőben szűkített fehér inget kapar elő az egyik bála mélyéről. Ez való nektek! Kacsint a férfi felé, és közben oda sandít a rokolyás feleségre, látja-e hogy fűzik az emberét? Egy jó lagziba ilyen kell nektek! Ilyen csicsás ugye! Tudtok ti múlatni – mondja elnyújtott, hosszú ú-val, mintha máris rázendítene ő is, valami rövidebb lagzis nótára, onnan a szűk pult mögül, ahova egész életére beszorult. Tudunk naccsága – mondja a férfi, és félrehajtja a fejét, a nagy nyúlszőr kalap félrecsúszik rajta. Mint egy kamaszlány, úgy szégyenkezik, irul-pirul a férfi. Na vegye csak fel – az eladó átnyúl a pulton, és rángatja le a szakadt bőrkabátot a cigányról. Az meg hagyja magát, végig simít a csillogó fehér ingen. Pillanatokon belül ott feszít a vásárlók tenyerétől koszos tükrök előtt. Mondtam én, ez kell maguknak, a mulatság, nem a munka! – fészkelődik az eladó a pult mögött. Nem felejti, hogy dolga van: a cigányfeleség, és a cigánygyerekek csak állnak, néhány lépés távolságra, figyelni kell őket, nehogy még. Az volt a mulatság naccsága, mikor jöttünk, s kiabáltuk a románoknak, hogy ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok! – válaszolja a vékony madár hangján a férfi. Sercegnek a szavai a ruhabálák között. Gyorsan veti le magáról a csillogó inget. „Adjon valami szép egyszerűt, s nagyobbat. Nem nekem lesz, a testvéremnek” – magyarázza az eladónak. A testvérinek lesz a lagzija? – jön a kérdés a pult mögül.

 Nem a lagzija, a  temetése – a cigány nagykarimás kapja alól beszél, kopognak a szavai. Hosszú csend után, nyikordul az eladó válasza. Nem kacsintgat már a pult mögül a más urára. „Ilyen az élet, Isten adja, Isten veszi el”.

Nem az Isten, mondja a cigány, miközben a bálából kihúz egy rojtosabb vászoninget. Felakasztotta magát az én testvérem – magára veszi az inget, könyöke lyukas. Nem baj a lyuk, jó lesz az, nem látszik a koporsóban! – mosolyog, mondd ő is végre valami mosolyogni valót.

 Maguk ilyent nem szoktak! – csóválja fejét a nő a pult mögött. Sok mindent szoktunk mi – búcsúzik a vásárló, kezében lobogtatja  a lyukas fehér inget, utána oson csendben a feleség, s a sok gyerek.

Mi maradunk hátra, az eladó, s mi hárman, a Kossuth-Petőfi rockbanda rajongói, akik az ünnepi műsor helyett a turkálóba jöttünk.

Parancsol valamit hölgyem?

Nem parancsolok én semmit se. - Indulunk vissza mi is, mackónadrág nélkül, a jeddi temetőfelé, ahol karhatalommal vigyázzák a hullarablókat a nemzet ünnepén.