Vonallányok

„Ezt az Erdély témát kellene megírni” – azt hiszem ezt mondta a telefonban a szerkesztő,  de nem értettem pontosan a feladatot, a kihangosított készülék rosszul fogta a jelet. Elhagyott dombok között araszoltam a Daciaval, félreeső tanyák között, a márciusi kora reggelen. Az autó tele volt falusi kamaszokkal – irodalomtanáruk kért meg, hogy segítsek az osztálykirándulás lebonyolításában – nincs pénzük autóbuszra. A hosszú autó leghátsó, harmadik ülésén két lány ült meg egy fiú. A középső lány fekete hajában tenyérnyi textil rózsa. A kis kövér, izzadós orrú fiú  ráhajolt a rózsára, mint kecske az út menti bokrokra. Csikorogtak a kövek az aszfaltozatlan úton a kerekek alatt, a fülemben ott zakatolt ez a budapesti hívás az „Erdély-témáról”, de a visszapillantó tükörben csak őket láttam, a cigány lányt és a magyar fiút egymásnak dőlve, ahogy autóztunk a Nyárád mentén.

Jó, megírom, ezt  válaszoltam gyorsan a szakadozó hangon érkező felkérésre. Rövidre zártam a beszélgetést, nem akartam vezetés közben, gyerekekkel teli autóban hosszan telefonálni. Magyarázat nélkül is tudtam, mit vár a szerkesztő. Barátaimnak volt egy félszájjal elsercintett szitkozódásom néhány nappal korábban arról, hogy Orbán János Dénes ne takarózzon az erdélyiségével, amikor legújabb kormányzati üzletéről beszél. Kárpát medencei tehetségondozó, vagy mifene annak a neve? Annyira távoli történet, annyira nem érintett, hogy fogalmam sincs miről van szó. Csak az újabb viták, a dühök, a repkedő támogatási összegek, meg a listák jutottak el hozzám, rajta mindenféle nevekkel. Mi köze ennek Erdélyhez? És kik lennénk azok a „mi erdélyiek”, akikről Orbán János Dénes beszél?  Ezt kéne megírni, szerkesztői kérésre. „Innen” átbeszélni „oda”.

Tehetséggondozás, nofene. Kátyus úton haladtunk, bőszen tekertem a kormányt hol ide, hol oda. A kocsi tele hetedikesekkel, mellettem a fiatal lány, magyartanár, aki most egy évig ideiglenesen a Nyárád-mentén tanít. Alig várja, hogy visszajusson innen, a Marosvásárhely-Segesvár közti dombok vidékéről Kolozsvárra - magyarázza. Ott olyan sok minden történik – mondja. Például mi? – kérdezem – és közben  érzem a kocsiban duruzsolókat a  hátunk mögött,  a senki földjén előttünk fel-fel bukkanó sötét alakokat: állatot terelnek, fát lopnak, avart égetnek. Errefelé is elég sok minden történik – gondolom, de nem hozom zavarba a mellettem ülőt.

 Kolozsváron például ezen a hétvégén lehet tüntetni a nők jogaiért – feleli mosolyogva a fiatal lány. Gyorsan, suttogva hozzáteszi, hogy a hátsó széken ülő rózsás hajú lányt már többször el akarták „lopni” az övéi, a gáborcigányok. Náluk szokás 13-14 évesen férjhez adni a gyereklányokat. Eljátsszák a lányszöktetés rítusát, adják-veszik ezeket a copfos gyerekeket, egy-két éven belül pedig már asszonyok, szülnek, kezdődik minden elölről. Ezt a rózsást nem akarják adni még, három nővére jól elkelt, jó volna, ha legalább ő megtanulna írni. De nem fog – teszi hozzá a magyartanár lány – ahogy az osztály nagy része sem fog. Sem a magyar, sem a cigány kamaszok, akiket hét éve betereltek, majd egy év múlva kihajtanak az iskolából, mint valami rakoncátlan tinókat. Arra jók csak, hogy meglegyen az óraszám, a katedra, meg a kisebbségi kvóta. Élő súly. Cigány iskolák nincsenek - mert az szegregációnak minősülne. Magyar iskolába jár mindenki errefelé, cigányok és magyarok ugyanabba. Romániában tisztelik a kisebbségi jogokat ez azt jelenti, hogy úgy végzi a  tanulmányait  a gyerekek többsége, ahogy kezdi. Analfabétán, dombokközül ki nem látszó senkiként és semmiként.

Nekik jó, int a hátul összebújók felé a tanár. A fiú néha cigányozik, de azért tetszik neki a lány, akit előbb utóbb úgyis ellopnak mellőle. Ha nem az idén, akkor jövőre. A baj azokkal van, mondja az „oszinéni” suttogva, akik közvetlenül a hátunk mögött ülnek. Az ikrekkel. A két vonalnyi lányok magyarok, de ők a legszegényebbek. A falu végén laknak: két testvérükkel, a pszichésen beszámíthatatlan anyjukkal, meg az apjukkal, akiről azt mondják, négy gyereke közül csak a fiút szereti, a három lányt nem. A fiút a nevére vette, és őt sokkal kevesebbet veri – útitársam állhatatosan mondja a magáét, ahogy a kavicsok csikorognak a kerekek alatt. A gyerekek számával mintha egyre nőne az átok a család felett – szüljük tele a Kárpát-medencét – egyre mélyebb farkastorok, egyre jobban nyíló nyúlszáj az újabban érkezőkön. Az elsőszülött vonal-lányokon még alig látszik valami. „A baj belül van” – zakatol mellettem a rémtörténet. Azt mesélik, hogy a vonallányokat csecsemő korukban a tyúkketrec alatt tartották. Amíg csak mászni tudtak, megborították őket a dróthálóval. Az anyjuk kukorica pelyhet szórt nekik, hogy ne sírjon a szájuk, mert ő az apjukkal ellentétben szereti őket.  Nem veri a lányait, feléjük se néz.

A visszapillantó tükörben az egyre gyűröttebb textilrózsa mellett az ikrek tekintetét is szeretném elkapni. De nem lehet. Gyorsan, kapkodva pislognak, mint a tyúkok. „Segítik őket a többiek” – ezt már vigaszként teszi hozzá útitársam, észrevette, hogy vizslatom a visszapillantótükröt. Visznek nekik kenyeret, ételt az iskolába, tudják, hogy nem esznek. A 13 éves vonallányoknak az alultápláltságtól hull a foga – tudják ezt a faluban. Csak melléjük nem ülnek, mert –hosszan kopognak alattunk a  kövek  – mert tetvesek.

 „Remélem nem lesz baj” – néz rám riadtan a lány, aki Kolozsvárra vágyik, akár egy itt felejtett, eltévedt Csehov-hős. Már letett arról, hogy most helyettesítő tanárként bepótolja hét év iskola mulasztását. Már nem akarja megtanítani mindenáron a növendékeit írni-olvasni – mert tudja, hogy nem lehet. Teszi, amire még van esély: örömet szerez a gyerekeknek. Egy kirándulás, legalább így, összezsúfolódva, a kölcsön autóba, az öröm. Hálás a segítségemért, látom rajta, és nem akar megtölteni tetvekkel. Vizslatja az arcom, hogy mit szólok ehhez, hogy itt ülnek mögöttünk az én autómban, a fogatlan vonallányok, a tyúkszemükkel, és a sötét torkú családjukkal.

Egyedül vagyok ebben a teleszuszogott, kipállott autóban. Ők ott vannak mind a visszapillantótükörben, csak én nem látszom, ahogy a volánt fogom, ahogy nekifekszem a szélvédőnek, tartom az irányt. Tekintetemet nem veri vissza semmi, arcomat az út felé fordítom. Nincs válaszom a tetvekre, a félelmekre.

 Az egyik vonallány hirtelen előre dől, öklendezni kezd az autóban. Ritkán utazik, nem bírja – magyarázza riadtan a testvére, az árnyék árnyéka. Fékezek, kisegítem a görcsbe rándult kis testet. A magyartanárnő  papírzsebkendőkkel szalad, a Dacia ülései közé térdelve takarít, „jaj nehogy nyoma maradjon”  - ismételgeti nekem, vagy magának. Ha nem hallanák a gyerekek, azt mondanám, ne féljen, ne kapkodjon, nyomtalanul rohadunk el mind.  

A vonallánnyal állunk az útszélén. Egész teste ráng, küzd, üres a gyomra, nincs mit kihányjon. A kocsiban hátul röhögnek a srácok, ki-ki szólnak neki az ablakon. Szorosan életlen ollóval ferdére stuccolt hajához dugom a fejem. Nincsen baj, nincsen baj! A tetveken legalább osztozhatunk?

Még kétszer állunk meg. A hányás szünetekben arról beszélgetünk, mit lehet egy ilyen kísérleti év alatt kezdeni ezekkel a gyerekekkel, akik ahhoz vannak szokva, hogy a tanárok semmit sem akarnak tőlük az első és az utolsó becsengetés közötti kényelmetlen, idegesítő időben, csak azt, hogy minél kevesebb legyen a balhé, és minél nagyobb a csend. Kirándulnak –most végre történik velük valami. Egyik faluból elmennek a másik faluba. Nem a városba, nem a városi állatkertbe, a moziba, az uszodába, a színházba akartak menni. Hanem egy másik faluba, egy falun túli tanyára, ahol lehet lovagolni. Hónapokon át gyűjtötték a lovardára a pénzt, dolgoztak, papírt, üveget gyűjtöttek. Ez a kaland, a cigánylánynak, hogy felül most egy lóra, mielőtt ellopnák és gyereket csinálnának neki a gáborcigányok, akiknek lovait kitiltották a településekről, szekereiket elkobozták, és már rég Németországból meg Lengyelországból hozott használt autókkal kereskednek. Ezt tudjuk adni nekik ezen a márciusi fagyos reggelen segítségként, támogatásként. Az autóbahányás élményét.

„Tessék vigyázni” – mondják kórusban, ahogy a mellékútról is lekanyarodunk. „Erre cigányok laknak, és lehet, hogy meg fognak kergetni”.  Felszakad belőlem a nevetés. Az „én” cigányaim közé keveredtünk, a telepre, ahova gyakran kijárok. Ez még annál is világvégibb, mint ahonnan a vonallányokat hozom. Az utcán tényleg kint vannak a népek, hol lennének máshol? A vályogházakban itt aludni se nagyon lehet, csak akkor bújnak össze odabent, ha nagy a hideg, mint kotorékban az állatok. Amint kisüt a nap szaladnak ki egymáshoz, ott élnek a patak parton, a hulladékfából ácsolt padokon. Nem kerget senki semmit, mindenkinek előre kijelölt helye van itt, az ég alatt, ebben a változatlan állóképben, világvégi tablón, amin most átsuhanunk.  Mutatom a kirándulóknak, hogy hol él ezen a telepen a boszorkány, akihez átokért, vagy gyógy imádságért járnak az itteniek. Hol a „muzi”, a tévés ház, ahova be szokott ülni a telep apraja-nagyja. És hogy lopják az áramot néhányan, azok, akik szeretik a villanyvilágítást. Sokan nem szereti, mert „kiszedi a szemet” – de ezt már nem mesélem el az autóban ülőknek, akik mégiscsak tudják, mi az az iskola, folyóvíz és osztálykirándulás.

A nap végére egyedül maradok az üres autóban. Eltűnik a visszapillantóból a még el nem lopott lány, és kövér fiú, akiből csak néha buggyan fel a csúfolkodás. Hazaosontak a fal mellett a vonallányok is, szünet nélkül az összehányt kiskabátot tisztogatták – sok-sok régi koszláson ott virított a legújabb, mai szégyen. A fiatal tanárlány is elbúcsúzott: amíg marad, rendezzünk még ilyen kirándulást – kéri. Mi lenne, ha bevinnénk őket egyszer a városba? Marosvásárhelyre? Kérdezi inkább magától, mint tőlem.

Eszembe jut a penzum, amit reggel kaptam. Hogy írni kéne ezt az „Erdély témát”, mondani valamit arról, hogy mit jelent a „mi erdélyiek”. Vagy arról, hogy mit jelent a tehetséggondozás?

Az osztálykirándulás után, néhány nap leforgása alatt beül az autómba Egressy Zoltán, Szikszai Rémusz és Mohácsi János. „Ők, a magyarországiak”.  Itt dolgoznak, itt lépnek fel Erdélybe`. Beszélünk arról, hogy hiányzik a kritika, hogy mit jelent az alternatív színház, társulat, hogy milyen a cenzúra. A Mohácsi rendezte Üvegcipőben, hogy táncolják odabent a csárdást, míg odakint – a marosvásárhelyi színpadon – áznak a kiakolbólított prímások. Gondolkodom, hogy mondjak-e valamit nekik a helyükön korábban ülő vonallányokról, és a tetvekről? Nem mondok semmit. Az autó kárpitján csak én tudom, mi az a folt.