Hosszú ideje nem frissült a blog, és ennek jelentős részben az a törökországi munka az oka, amit az elmúlt napokban végeztem. Itt az első különös műfajú interjú, amit egy ismert török színésszel (nem) rögzítettem. A körülmények miatt sajnos nem fog kiderülni, hogy kivel találkozhattam. Az sem, hogy hol, és hogyan. A szövegből adatközlőm kérésére utólag ki kellett gyomlálnom minden olyan utalást, amiből következtetni lehet arról, ki az információforrás. A Ceausescu korszak átélőjeként sosem gondoltam volna, hogy fogok még ilyen körülmények között dolgozni, ilyen erőszakszervekkel szembesülni. Végtelenül sajnálom, hogy ez így alakul, megrendít, hogy ilyen a helyzet Törökországban, a puccs után.

Továbbá abban bízom, hogy ez a szöveg is segíti majd a nemzetközi szolidaritást. Az akadémiai szférát érintő megtorlásokra már érkezett reakció, remélem a színházi szakma is megmozdul. Nagyon nagy bajban vannak azok az emberek, akik körül az ellenzéki kezdeményezések szerveződtek, akik a legkorszerűbb, legizgalmasabb kultúrát képviselik Törökországban. Minden figyelem, minden meghívás, konferenciafelkérés, fesztivál részvétel segíthet.

Ha ezt a puccs utáni időszakot sikerül valahogy átvészelni, biztos vagyok benne, hogy az európai színházi élet számára gazdag, intenzív ihletforrás lesz, amit a török színpadok, drámaműhelyek kínálnak. Addig, amíg ez a boldog békeidő eljön, ajánlom a beszélgetést azok figyelmébe, akiket az érdekel, lesz-e, lehet-e török polgárháború.

Hogy van az, hogy több mint egy évtizede zajlik a korrupcióellenes harc, több politikus, miniszter, exminiszterelnök került börtönbe, a korrupciós index meg éppencsak hogy egy-két éve kezdett el javulni? Ráadásul a tavalyi utcai tüntetések, novemberi instant forradalom, kormánybukás, az úgynevezett "technokrata kormány" hivatalba lépése után az önkormányzati választásokra elpárolgott a forradalmi hangulat, elmaradtak a szavazóurnáktól az emberek. Azok közül pedig, akik elmentek szavazni mégis korrupt, sőt éppen börtönben ülő politikusra szavaztak? (Lásd Cătălin Cherecheș mennybemenetelét Nagybányán).

Végig néztem az utóbbi évek közvéleménykutatásait, felméréseit amelyekből - így utólag - pontosan követhető a tendencia, és kiolvasható a mostani eredmény. Sajnos nem voltam annyira résen, hogy ezt hamarabb megtegyem, bevallom vállalva a naivitásomat, a mostani eredményekre nem számítottam. Azt láttam, hogy erős a politika ellenes hangulat, de azt nem vettem észre, hogy a pártokkal szembeni bizalmatlanság, a pártpolitikával szembeni kampány mellett a személyi kultusz iránti igény megmaradt, és virágzik.

Megütközve figyelem, hogy milyen intenzitással folyik az erdélyi magyar sajtóban is a politikusok személyi kvalitásáról, teljesítményéről való vita. Holott a kialakuló, önmagát felfaló rendszerben, ez a tendencia nem lesz, nem lehet hosszú életű. A hosszútávú befektetés és lehetőség a politikai szervezeti élet újragondolása, alakítása, a minél szélesebb politikai részvétel (félve írom le: részvételi demokrácia)  erősítése lenne.

Remélem, hogy csendesül ez a zsigeri, fejeket követelő, körmöst osztó, személyi szinten elszámoltató hang. És változik mindaz, amit mondjuk a korrupció jellegéről, szerepéről gondolunk. Vagy az, ahogyan a politikai érdekképviseletet szervezeti struktúrákban működtetjük. (Igen, így többes számban).

A most tapasztalható jelenségekről, a korrupciós harc bukásáról és a korruptak választási győzelméről, a közéleti farkasvakságról, valamint arról, a jelenlegi politikai-gazdasági maffia hogy inkorporálja a választópolgárt írtam egy rövid helyzetjelentést az Erdélyi Riport számára.

Az utóbbi napokban otthonomtól távol élő, legjobb barátaimmal, munkatársaimmal volt nagyon sok vitám .Nagyon nehéz visszaadni, érthetővé tenni számukra, mi történt Marosvásárhelyen, és milyen mélyen érinti az itt élőket az önkormányzati választás kudarca.

Hétfőn valóságos gyásznap volt itt. Csendes, vagy panaszkodó, rosszkedvű emberekkel volt tele a város. Keddre megkezdődtek a viták, az elmarasztalások, egyre hangosabbak a vádak. Tartok ettől, mert hiába a sok elemzés, magyarázat, a mutogatás, a helyzet megértéséhez talán közelebb visz, a megoldásához aligha.

 Ez a város kicsiben, sűrítve a nagy, hasadt, elöregedő, saját történelmi konfliktusaitól szenvedő ország (mondhatnám, hogy Románia, de lehet Magyarország is) mása. Egy aprócska laboratórium, amiben az követhető: mi történik, ha elsorvadnak a közösségi formák, értelmét veszti a politikai képviselet, ha már a magánéleteket kezdi ki a közéleti szétesés.

 Itt olyan előrehaladott a romlás, hogy kicsit előre is enged látni. Kísérleti terep ez, ahol megmutatkozik, milyen az, amikor az enyészeten fölülemelkedik az élni akarás, új formák jelennek meg. Az egymással való leszámolásba belefáradt emberek valahogy mégis megtanulnak együtt élni, újrakezdeni. Biztos vagyok benne, hogy hosszútávon csak a politikai közösségi terápia segíthet az akuttá váló bajok megoldásán.

Ennek a terápiának a módjait, lehetőségeit látom magam körül, itt Marosvásárhelyen. Azt, hogyan lehet különbékéket kötni, méltatlan és értelmetlen kompromisszumok, önfeladás, megalkuvás nélkül. Az itt élők ennek a tanulási folyamatnak az elején vannak, de egyre többen értik, milyen fontos a személyes felelősségvállalás, a részvétel, és az egymás iránti figyelem. Még akkor is, ha sértettséggel, fájdalmakkal és veszteségekkel teli mindenki.

Megrendített az, ahogy vergődtek a kampány utolksó napjaiban a résztvevők. Mióta újságíró vagyok ennyire nem mentem közel az eseményekhez, nem hagytam hogy hassanak rám, és nem is érintkeztem soha résztvevőkkel. Tartottam a szakmailag előírt távolságot, vagy még annál is többet. Most azonban feladtam ezt.

 Részint azért, mert egyre inkább fontosnak tartom az aktivizmus és média összekapcsolását, összeérését. Részint azért, mert úgy láttam: itt beavatkozni azért, hogy politikailag aktívabb legyen a közösség, nem részrehajlás, az objektivitás feladása, hanem a szó legszorosabb értelmében a nyilvános tér megmentése, megerősítése, fenntartása.   Ennek a része volt az, hogy elmentem, interjút készítettem Soós Zoltánnal (Makkai kolléga le is tolt, mennyire túl barátságos voltam vele), ennek a része volt, hogy választások előtt írtam egy jegyzetet a részvétel fontosságáról. És most, voksolás után pedig egy vígaszszöveget is közzétettem . Nem tudom a műfaját, nem is keresek neki.

Aggódom az emberekért, akikkel egy városban élek, és aggódom azért, hogy az itt - ösztönszerűen - kialakuló pozitív folyamatokra reagáljanak, reflektáljanak, és tudatosan folytassák így, vagy ennél jobban. Hátha tényleg  létrejön a Marosvásárhely-modell a politikai feltámadásra, regenerálódásra.

A vígaszszöveg az Erdélyi Riport oldalán olvasható.

A politikai, szociális pszichoterápiáról szóló sorozat a Marosvásárhelyi Rádió hangtárában követhető.

Azt, hogy mi történt 1990 márciusában Marosvásárhelyen, azt nagyvonalakban tudjuk - László Márton és Novák Csaba Zoltán elég alaposan összefoglalta. Pontatlan kifejezés, amit mostanában használok, de a helyzet súlyosságát jól visszaadja: az öt napos polgárháború, ami itt zajlott alapvetően átírta nem csak Marosvásárhely, de a Székelyföld, és Erdély következő évtizedeit. Ennek a következményeit éljük most is. Azt, hogy mekkora volt az emberveszteség, hogy hetek alatt ezrek hagyták el a várost, és az egész térséget  köztudomású. Arról is sokat volt szó, hogy az 1990-es események járultak hozzá a rendszerváltás utáni román nacionalista politika megerősödéséhez. Az is nagyjából látható, hogy hogyan hatott ez az erdélyi magyar érdekvédelemre, hogyan próbált meg mégis itt építkezni a közösség - ott, ahol esélye volt egy nagyváros önkormányzatát vezetni, és innen országos hálózatot irányítani. Marosvásárhely sokáig, egészen a kétezres évek végéig az erdélyi magyar politika központja volt.

Az azonban kevéssé értett, hogy 1990-ben  titkosszolgálati és politikai eszközökkel kialakult itt a gazdasági kontroll egy formája. Ha van speciális, romániai korrupció, akkor ez, a marosvásárhelyi modell az. A "fekete március" eseményei idején a hazai privatizáció még csak nem is csírázott. De azok, akik a helyi gazdasági szerkezetváltásból kivették a részüket ekkor tettek szert információkra, kapcsolatokra, politikai támogatásra. Ekkor dőlt el, hogy kiknek lesz kezében a város: a szekuritátétól az (ortodox) egyházon át az orvosi egyetemig húzódtak az erővonalak. Ez a viszonyrendszer érintette a város minden polgárát. Orvossal, szekussal vagy pópával ha akart, ha nem kapcsolatba került minden marosvásárhelyi. Nem csak szimbolikus jelentősége van annak, hogy a város a Vegyikombinát, az ortodox katedrális és az orvosi egyetem tengelyén helyezkedik el. Az elmúlt évtizedekben lezajlott a nagyvállalatok privatizációja, kialakult a kis- és középvállalatok hálózata, az egészségügy részleges (és ellentmondásos) magánosítása. A nagy (és számos esetben rosszul működő) állami orvosi központok köré magánrendelők, magánintézetek, privát laboratóriumok, gyógyszertárak, ügynökségek és gyógyszergyárak hálózata nőtt. Senki sem látja át pontosan, hogy hogy áramlik a tőke ebben a rendszerben. Kiknek milyen érdekei érvényesülnek. Csak azt, hogy ez a húzó ágazat itt, és ez pontosan annyira húz, amennyire húzni engedik. Marosvásárhely nem lett nagyváros, az innen elvándorló tömegek nem tértek vissza, az életminőség nem javul évek óta. Viszont azok, akik a testek és a lelkek üzletágban időben és jól befektettek: na ők jól kiszámított hozamot tudhatnak magukénak. Övék a város. Marosvásárhelyet (ahogy sokáig Bukarestet, és jelenleg Szatmárnémetit) orvos vezeti. Nem állítjuk ezzel azt, hogy minden orvos-politikus korrupt gazember - távol álljon tőlünk. Csak azt, hogy ahogy 1918 után, a román állam megszületése idején is az orvos társadalom volt a politikai elit egyik fő bázisa (és a szélsőséges, antiszemita, magyarellenes politika forrása), úgy ez a hagyomány továbbra is él, és ennek pártszociológiai, társadalomszerkezetei okai vannak. Az, hogy a romániai korrupció két területen - az egészségügyben és az egyházban - virágzik a leginkább, annak eltérő okai, de hasonló következményei vannak. Az egészségügy vadprivatizációja mellett az egyházfinanszírozás pártpolitikának kiszolgáltatott átláthatatlansága vezet ugyanoda. A közigazgatásban jelen lévő korrupció - ahogy az utóbbi években láthattuk - némileg ellenőrizhető, visszafogható. Az oktatási rendszer korrupciója is enyhíthető. Az egészségügy és az egyház (jellemzően az ortodox egyház) azonban vak folt, mert ezek csak akkor fognak beláthatóvá és felszámolhatóvá válni, ha tényleg, mindenki, minden egyes állampolgár lelkiismereti kérdésként fogja kezelni az átláthatóságot, a legalitás érvényesítését. Szembefordul akár saját, legszemélyesebb pillanatnyi személyes érdekeivel, kulturális reflexeivel, beidegződéseivel és félelmeivel.

Ez a gazdasági-politikai rezervátum, amelyet Marosvásárhelynek nevezünk anakronisztikus, periférikus ahhoz képest mondjuk, hogy Funar egykori városa, a mára már gazdasági nagyhatalommá vált Kolozsvár hol tart. Mi tartja fenn ezt a gettót? Egyrészt annak az állambiztonságilag megtámogatott maffiarendszernek a leágazásai, amely 1990-ben kiépült. Azoknak a fiai és unokái, akik időközben megörökölték, fejlesztették a családi cégeket, tisztségeket. Másrészt a magyar közösséggel szemben játszott húzd meg-erezd meg: lehetett itt érdekvédelmet játszani, születtek is eredmények - de nem annyira, hogy tényleg, erős, országos bázissá nőhessen Marosvásárhely. Ma már Kolozsvár az érdekvédelmi központ - az a város, ahol bár jó a gazdaság, a kulturális infrastruktúra - csak épp a magyar közösség aránya sokkal, kisebb. Annyira kicsi, hogy nem kell tőle tartani. Harmadrész azért, mert Marosvásárhelyen nem csak a magyar, de a román progresszió is pórázon tartható. Ez lett volna az a város, ahol nem az ideérkező tőke, a gazdasági nagystruktúrák határozzák meg a fejlődést, az új elit létrejöttét. Hanem a helyi innováció. Ez a térség lehetett volna az ország egyik fontos "keltető" központja, a szabad mozgás tere, ahol van elég szellemi és anyagi tőke az újat- és újrakezdéshez, de nem fullasztó és sorvasztó a méltánytalan verseny. Funar Kolozsvárja túl nagy volt ahhoz, hogy egyetlen politikai erő beltelkesítse, közép-európai nagyvárossá nőtte ki magát, és kicsit le is vált Romániáról. Elszállt, de nem vitte magával a körülötte lévő sötét és reménytelen vidéket, az országot. Nem vihette, mert az a típusú gazdasági szerkezet, elitképzés, várospolitika nem arról szól. Kolozsvár jól működő városállam egy lomha de annál önkényesebb nemzetállamon belül. Marosvásárhely nem volt elég erős, hogy városállammá váljon. Pont akkora település, hogy ne eressze a korrupt, sötét Románia. Akármilyen értékei, energiái is vannak ennek az egyetemi központnak, a kéz kezet mosó vasmarok nem ereszti. Ha elsüllyed, vele süllyed a mocsárba a Székelyföld, a Mezőség jelentős része, és bukik a vidék országa is. Mert azzal szembesülünk: a szekus apák bűnétől nincs menekvés. Nincs új modell, nincs újrakezdés, nem kap új esélyt egy új, és más elit.

Ma egy orvos-polgármester menesztéséről, vagy maradásáról szavaznak Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben is. Tulajdonképpen 1990-ről döntötök, kedves polgárok. Az azóta kiérlelt korrupció támogatásáról vagy elutasításáról. És kicsit 1918-ról is. Körülbelül azóta él az a hübrisz itt, hogy attól lesz ország az ország, ha megkaparintják a polgárai testét és lelkét. Nem lesz könnyű harc a mai sem (annyi elvesztett csata után). Hol robban az első választási csalás gyanús botrány? Marosvásárhelyen. Nincs más módja az ellenállásnak, mint elmenni szavazni. Arra, akinek van esélye szembe fordulni ezzel az évtizedes, évszázados sötétséggel. A román és magyar progresszió mellett.

Azoknak, akiket érdekel a korrupcókutatás, Jancsics Dávidot, és a vele készített interjút ajánlom a Marosvásárhelyi Rádió hangtárában.

Egy egykori - párnapos - majdnem polgárháború helyszínén élni, még akkor is, ha történetesen most egy felvirágozott békeszigetnek álcázzák rizikós, állandó feszültséggel járó tapasztalat. Az ember pontosan tudja, milyen nagyon kicsin múlik itt ez a béke-látszat. Milyen nagyon könnyen borulhatnak a dolgok. Most az önkormányzati választások előtt azt látom: az urnazárásig tartó idő választ el attól, hogy élhető lesz-e ez a város (és mindaz, ami kötődik hozzá Nagyvárad-Kolozsvár-Sepsiszentgyörgy Brassó tengelyen) vagy sem. A kampányidőszakban azt láttam, hogy az emberek nem értik, mekkora tétje van ennek a döntésnek. Nincs veszélyérzetük, nem látják a szétesést maguk körül. Úgyhogy írtam egy rövid publit, hogy mindenki menjen el erre a választásra. Van akire szavazni, mindenki tudni fogja, kire érdemes, kinek van esélye megmenteni ezt a fulladással játszó lévő térséget. Örülök hogy van alternatíva (több is), aggódom, hogy az alternatívát jelentő politikusok tulajdonképpen egymás riválisai. És mindenkit arra kérek, legyen észnél, menjen el szavazni. És szóljon minél több embernek maga körül, hogy vegye komolyan azt, ami fenyeget.

A választás tétjéről szóló publicisztika az Erdélyi Riport oldalán olvasható

Már a romániai elnök- illetve EP választások idején is nagyon érzékeny kérdés volt, hogy hogyan szavaznak a külfödön élő romániai állampolgárok. Aztán a kettős magyar állampolgárok illetve a külföldön élő magyarországiak esetében merült fel a levélszavazás jelentősége. Ezekkel az ügyekkel kapcsolatban valahogy az volt az általános meggyőződés, hogy ez ilyen közép-kelet európai nyűg, hiszen innen megy el annyi ember, hogy rajtuk álljon egy választás kimenetele. Az ausztriai elnökválasztást most szintén a levélszavazás döntötte el. Ott is kialakult a "ketté szakadt ország" szindróma, a vidék és város, a bezáródó és a nyitáshoz ragaszkodó közösség szembenállása. Egy olyan társadalomban, amelyet gazdasági, politikai értelemben is nagyon másként ismerünk, mint a sajátunkat. Mi van akkor, ha mindaz, amit most látunk, ezek az új hasadások, a migráció és politikai döntéshozás új folyamatai nem a régi keleti-nyugati tömbök mentén alakulnak, nem a rendszerváltáskori vagy előtti idők utórezgései, következményei, hanem az Unió jövője? Egy migráció-alapú új társadalom jelenségei, ahol a mobilitás, a gyakori helyváltoztatás határozza meg a döntéshozatalok mechanizmusait, a politikai kultúra természetét. Erről is beszélgettem Ara-Kovács Attilával, na meg arról, hogy miért nem lehet örülni az osztrák szélsőjobb utolsó pillanatban bekövetkezett bukásának. Vagy annak, hogy valóban zöld-e az a politika, ami zöldnek látszik.

A Marosvásárhelyi Rádióban elhangzott interjú itt hallgatható meg.

Rég nem készítettem politikussal interjút, és ennek legfőképpen az az oka, hogy unom a környezetemben tevékenykedő (?) politikusokat. (Másik oka meg az, hogy a magyar nyelvű média nem tudná kezelni azt a fajta beszélgetést, amit én készítenék. Ma ez a műfaj annak a tere, hogy megmutassa magát a kérdezett. Esetleg hülyét csináljanak belőle. A nyájaskodás és az agresszivitás mezején mozog a kérdés-felelek, egyiket sem tudom elfogadni. Egyenrangú partnerek vitájára meg nincs kereslet.)

Soós Zoltánnal egy barátságos hangú beszélgetés erejéig, a marosvásárhelyi polgármester-jelölttel kivételt tettem. Két okból. Egyrészt azért, mert úgy érzem, hogy az elveszett lehetőségek, remények városában, Marosvásárhelyen, az utolsó szerelvény utolsó kocsija halad el az orrunk előtt. Ha most nem sikerül visszafordítani az itteni negatív folyamatokat, akkor végleg elkopik ez a rendszerváltás évében szépreményű város. A márciusi polgárháború helyszíne sokszor padlóra küldött település, túl sok minden múlik Erdélyben azon, hogy véglegessé válik-e minden veszteség.

A másik ok, amiért végül elvállaltam a feladatot az Soós személye. Ma a politikával szembeni antipátia korát éljük, a "függetlenség", a "civilség" és "technokrácia" mítosza erősödik. Ez a nagydarab, ráncolt homlokú, de mosolygós pasi nem ilyen. Leginkább egy olyan Móricz hőst idéz, aki látja a bukást, és van róla fogalma, hogy lehetn-e elkerülni. Most még nem tudjuk, el fogja-e kerülni, vagy őt is lehúzza a százéves móriczi világ. De valamit tud, valamit megértett - ez tény. Legalább annyira politikus, mint amennyire civil. Nem játsza túl, nem játsza alá a szerepeit. A könyvtárak és konyhák városában könyv és pörköltszag lengi körül: most úgy tűnik, a helyén van, rendben van, kiveszi a részét, abból, amiből ki kell. Nem egy plakátarc, egy politikai futószalagról vásárolt termék. Néha bumfordi, néha helyét kereső,  önmaga. Pont olyan, akit végighallgatok - mert bízhatom benne, hogy nem (csak) az előre gyártott rizsát nyomja. Olyan, akinek adnék egy esélyt, mert van fogalma arról: mi az, hogy átláthatóság, kompetencia, környezeti felelősség. Ez nem túl sok, de nem is kevés.

Nem, a tűzbe nem tenném a kezem érte - mint ahogy senkiért se. A politika errefelé nem a magányos köpenyes harcosok művészete. De kész vagyok elfogadni azt, hogy csapatjátékos. Nem veszem be a "független jelölt" besorolást, az előválasztási koreográfiát. Ezzel az előjátékkal nem az ő hitele nőtt, csak a körülötte a válságban lévő erdmagyar szervezetek agonizáltak. Látom viszont, hogy mindezt túlélte,  vásárra viszi úgy a bőrét, hogy ma köztisztviselőnek lenni majdhogynem egyet jelent a gyanúsítottá válással Romániában. Vagy valamit nagyon tud, vagy őrült. Elválik.

A Soós Zoltánnal készített interjú itt olvasható. Van néhány fontos kérdés, amit nem tettem fel neki. Majd felfogom választások után. Azért nem faggattam most ezekről, mert egy érett közösségben ezek nem az önkormányzati választások dilemmái. Nem akartam teret adni a félresíkló vitáknak. Még egy dolgot elmondanék róla. Látni szoktam reggelenként, és délutánonként a gyerekeim iskolája körül ezt a nagydarab, ráncolt homlokú pasit. Az a férfi, aki öt gyerekének reggel zoknit tud adni a lábára (öt gyerek, tíz láb, tíz darab zokni  per reggel) az fontos lehet ebben a városban. Ott, ahol az RMDSZ például egyetlen női jelöltet bír szerepeltetni a jelöltlistáján, hogy a bőr nem sül le az RMDSZ képéről.

A választási kampányban egészen váratlanul volt egy megrendítő élményem: a Parno Graszt marosvásárhelyi koncertje. Nem, nem volt - hivatalosan - a kampányrendezvények része, nem is lehetett az, mert az érvényes jogszabályok ezt nem teszik lehetővé. Mégis kötődik ez a koncert (az, ahogyan a Parno Graszt zenélt, mozgatta a közönségét) valahogy a kampányhoz, vagy a közélethez, a közérzethez. Van mód érintetté tenni az embereket. Hogy mi ez a mód, és hogyan történik, mire elég egy-egy ilyen élmény, nehezen megválaszolható kérdés. Írtam egy rövid élménybeszámolót a koncertről, néhány szocioszilánkot, hogyan találkoznak Marosvásárhely lakói egymással. Azok az emberek, akik jószerével nem ismerik, vagy nem viselik el egymást egyébként.

Jó lenne ezeket az "élhetetlen"  viszonyokat alaposan követni, figyelni, írni. Skiccelni a helyzeteket, az arcokat, az elcsípett párbeszédeket. Például azt a villanást, amikor egy rosszul öltözött középkorú férfi és egy testes, papucsban, otthonkában ringó hölgy igazi szerelemmel kapaszkodott össze, táncra - néhány méterre tőlük pedig, mit sem értve valaki azt mondta: "ezeket a szipusokat nem bírom annyira, nem is igazi cigányok". Nem tudom, hogy ennek az alámerülésnek, körbeírásnak hol és hogyan találhatnának helyet. Az Erdélyi Riportnak írt koncertbeszámolóm, jegyzetem épp eddig, az élő anyagig jutott, amikor lejárt az írásra jutó (soha nem elég, és soha nem nyugodt) idő. Futottam tovább interjúzni, szerkeszteni, felkonfozni, alámondani, korrektúrázni, rögzíteni, törölni.

És nőtt bennem az utóbbi hetekben egyre nagyobb elégedetlenség. Hogy fojtott, műfajvesztett módon dolgozom, valahogy nincsenek a helyén a viszonyok, a formák abban a sajtóban, amiben működni tudok. Én hibám? Ők hibája? Hiba egyáltalán? Nem tudom.

Volt erről egy rövid szerkesztőségi beszélgetésem egyik lapomnál. Nem csak az én fáradtságom, elégedetlenségem ez - ez derült ki. Rég befagyott struktúrák errefelé, ilyen-olyan pressziók. Ki jobban bírja, ki kevésbé. Az én toleranciaküszöböm ilyen tekintetben nulla, és tulajdonképpen ez az egyetlen reményem. Dönteni kell, hogy az ember fát ültet, deszkát vág, vagy fűrészport termel. Azt hiszem.

A marosvásárhelyi koncert különös atmoszférájáról itt lehet olvasni

A párizsi és brüsszeli merényletek árnyékában tanyasi bohóckodásnak tűnik az a történet, amit "székelyföldi terrorizmusnak" nevez ma a román és a magyar nyelvű sajtó egy része. És valóban az, mert Kézdivásárhely el sem követték azt, amit állítólag terveztek a tettesek. S ha elkövették volna, akkor sem okozhattak volna akkora tragédiát, mint amit az elmúlt hónapokban Nyugat Európában láthattunk. Ennek ellenére ennek az ügynek a tétje nagyon nagy.

Nem csak a független román igazságszolgáltatás  próbája, annak a tesztje, hogy  a román-magyar konfliktusok, feszültségek mellett tud-e a nyomozóhatóság szakszerűen és elfogulatlanul nyomozni, eljárni. Most dől el milyen a mozgástere a szélsőjobboldali szervezeteknek, fel tud-e lépni velük szemben a román állam, ha igen milyen jogi eszközökkel? Most dől el, hogy a kettős állampolgárok szavazataiért folyó magyarországi voksverseny meddig megy el. Áthelyeződik-e például a Jobbik (HVIM és csatolt részek) leszámolás Erdélybe? Vagy itt, és az itteniek által történik a kiegyezés, a terjeszkedés, a harcmodor váltás .Most körvonalazódik, hogy a paranoid román oroszellenesség és a magyar "keleti nyitás", a kovácsbélázás hogyan nem fér meg egymás mellett.

A kézdivásárhelyi letartóztatásokról, a szélsőjobbos szervezkedésről tavaly még a vsh.hu-nak írtam. Most nyilvánossá vált a vádirat, amelyet a maszol.ro és a nol.hu is ismertetett. Utóbbi bukaresti tudósítójával, Szőcs Leventével beszélgettem a vádiratról, a nyomozóhatóság működéséről, a jogi besorolásról, a nemzetközi érintettségről és arról, hogy a román közvélemény miért kezeli ezt az ügyet meglehetős érdektelenséggel, unalommal. A Marosvásárhelyi Rádió interjúja itt hallgatható meg.

Attól tartok, ma magyar nyelvterületen a politikai alapú megbélyegzés majdnem olyan súlyos, mint az etnikai, faji vagy szexuális jellegű diszkrimináció. Sokszor egymásra tevődnek ezek a stigmák, erősítik egymást, ennek a történeti háttere nagyjából ismert. Az azonban úgy tűnik újszerű, hogy a politikai identitások, miközben jelentőségük nő, tartalmatlanná, ellentmondásossá válnak. Az ideológiai harcok úgy zajlanak, hogy kiüresednek, leegyszerűsödnek az ideológiák. Politikai szlengben dőlnek el a viták - jóval azelőtt, hogy elkezdődnének. A "jobberek", a "ballerek", a "libsik", a "leftist mindsettek" néznek egymással farkasszemet, hogy a permanens nácizásról és kommunistázásról ne is beszéljünk.

Nem tudom, van-e visszaút a politikai tartalmakba, vagy minden attól függ: mennyire válik általánossá a közösségi agresszió, keres új és új formákat, eszközöket? Néha azt gondolom, van némi remény. Megjelent például Bognár Zoltán szövege a Transindexen az ideológiák történetéről. A szöveg maga is vitára érdemes, de túl a szövegen érdekes a szerző személye is. Ő az RMDSZ liberális szárnyának egy túl korán visszavonult fiatal politikusa. Ma a Szövetség "előretolt helyőrségként" működik, nagyjából annak van mozgástere, aki a magyarországi politikai erők - jellemzően a FIDESZ - erdélyi helytartója. Aki mögött nem áll Fidesz támogatás, nincs politikai kapcsolata, az nincs rajta a politikai térképen. Sok minden következik ebből. Magyari Nándor László elég sok mindent leírt (általam sokszor vitatott módon) a Szövetség "elfideszeződéséről". Röviden: ez a magyarországi politikai üzentetek, stratégiák kritikamentes, átvételével, ismétlésével és igazolásával jár. A helyi - romániai - viszonyokhoz igazodó önálló erdélyi magyar politika feladásával. Távolabbi következménye a politikusnemzedékek lemorzsolódása, a kontraszelekció és az érdekképviselet (így az RMDSZ) felszámolása.

Bognár Zoltán egyike volt az utolsó fecskéknek, akik még mepróbáltak valami mást, sajátjogút létrehozni, képviselni. Követtem az indulását, a visszavonulását, a hezitálásait. Az az igazság, hogy le is mondtam róla, mint aktív politikusról. Egy idő óta megint aktívnak látom. Sokszor olvasom közéleti bejegyzéseit, esetenként jó nagyokat vitatkozom vele. Most, hogy megjelent ez a szövege, ami több egy egyszerű posztnál, elkezdtem bizakodni, hogy van visszatérés. Nem csak konkrétan az ő személyét illetően, hanem úgy általában: talán tényleg lehet másként politizálni, legalább Erdélyben. Lehet tartalmi kérdéseket felvetni, orientatív, vagy épp kritikus álláspontokat megfogalmazni. Az erdélyi magyar politikus teljesítménye lehet több annál, hogy ki mellett feszít egy sajtótájékoztatón készített csoportképen, kivel fog kezet, vagy kinek a szavait idézi párás tekintettel, egyetértéstől remegő hangon.

Ez az interjú az ideológia-történeti írásáról szól. Lassú, kicsit vontatott dialógus Bognár Zoltánnal, elidézés egy egy szó fölött. Nincs benne semmi meghökkentő, exkluzív nagyotmondás. Talán csak a komfortérzet van benne, hogy lehet még beszélgetni, meg van is miről. Mentateához, limonádéhoz, csendes délutáni kontemplációhoz ajánlom:)