Az utóbbi napokban otthonomtól távol élő, legjobb barátaimmal, munkatársaimmal volt nagyon sok vitám .Nagyon nehéz visszaadni, érthetővé tenni számukra, mi történt Marosvásárhelyen, és milyen mélyen érinti az itt élőket az önkormányzati választás kudarca.

Hétfőn valóságos gyásznap volt itt. Csendes, vagy panaszkodó, rosszkedvű emberekkel volt tele a város. Keddre megkezdődtek a viták, az elmarasztalások, egyre hangosabbak a vádak. Tartok ettől, mert hiába a sok elemzés, magyarázat, a mutogatás, a helyzet megértéséhez talán közelebb visz, a megoldásához aligha.

 Ez a város kicsiben, sűrítve a nagy, hasadt, elöregedő, saját történelmi konfliktusaitól szenvedő ország (mondhatnám, hogy Románia, de lehet Magyarország is) mása. Egy aprócska laboratórium, amiben az követhető: mi történik, ha elsorvadnak a közösségi formák, értelmét veszti a politikai képviselet, ha már a magánéleteket kezdi ki a közéleti szétesés.

 Itt olyan előrehaladott a romlás, hogy kicsit előre is enged látni. Kísérleti terep ez, ahol megmutatkozik, milyen az, amikor az enyészeten fölülemelkedik az élni akarás, új formák jelennek meg. Az egymással való leszámolásba belefáradt emberek valahogy mégis megtanulnak együtt élni, újrakezdeni. Biztos vagyok benne, hogy hosszútávon csak a politikai közösségi terápia segíthet az akuttá váló bajok megoldásán.

Ennek a terápiának a módjait, lehetőségeit látom magam körül, itt Marosvásárhelyen. Azt, hogyan lehet különbékéket kötni, méltatlan és értelmetlen kompromisszumok, önfeladás, megalkuvás nélkül. Az itt élők ennek a tanulási folyamatnak az elején vannak, de egyre többen értik, milyen fontos a személyes felelősségvállalás, a részvétel, és az egymás iránti figyelem. Még akkor is, ha sértettséggel, fájdalmakkal és veszteségekkel teli mindenki.

Megrendített az, ahogy vergődtek a kampány utolksó napjaiban a résztvevők. Mióta újságíró vagyok ennyire nem mentem közel az eseményekhez, nem hagytam hogy hassanak rám, és nem is érintkeztem soha résztvevőkkel. Tartottam a szakmailag előírt távolságot, vagy még annál is többet. Most azonban feladtam ezt.

 Részint azért, mert egyre inkább fontosnak tartom az aktivizmus és média összekapcsolását, összeérését. Részint azért, mert úgy láttam: itt beavatkozni azért, hogy politikailag aktívabb legyen a közösség, nem részrehajlás, az objektivitás feladása, hanem a szó legszorosabb értelmében a nyilvános tér megmentése, megerősítése, fenntartása.   Ennek a része volt az, hogy elmentem, interjút készítettem Soós Zoltánnal (Makkai kolléga le is tolt, mennyire túl barátságos voltam vele), ennek a része volt, hogy választások előtt írtam egy jegyzetet a részvétel fontosságáról. És most, voksolás után pedig egy vígaszszöveget is közzétettem . Nem tudom a műfaját, nem is keresek neki.

Aggódom az emberekért, akikkel egy városban élek, és aggódom azért, hogy az itt - ösztönszerűen - kialakuló pozitív folyamatokra reagáljanak, reflektáljanak, és tudatosan folytassák így, vagy ennél jobban. Hátha tényleg  létrejön a Marosvásárhely-modell a politikai feltámadásra, regenerálódásra.

A vígaszszöveg az Erdélyi Riport oldalán olvasható.

A politikai, szociális pszichoterápiáról szóló sorozat a Marosvásárhelyi Rádió hangtárában követhető.