Azt, hogy mi történt 1990 márciusában Marosvásárhelyen, azt nagyvonalakban tudjuk - László Márton és Novák Csaba Zoltán elég alaposan összefoglalta. Pontatlan kifejezés, amit mostanában használok, de a helyzet súlyosságát jól visszaadja: az öt napos polgárháború, ami itt zajlott alapvetően átírta nem csak Marosvásárhely, de a Székelyföld, és Erdély következő évtizedeit. Ennek a következményeit éljük most is. Azt, hogy mekkora volt az emberveszteség, hogy hetek alatt ezrek hagyták el a várost, és az egész térséget  köztudomású. Arról is sokat volt szó, hogy az 1990-es események járultak hozzá a rendszerváltás utáni román nacionalista politika megerősödéséhez. Az is nagyjából látható, hogy hogyan hatott ez az erdélyi magyar érdekvédelemre, hogyan próbált meg mégis itt építkezni a közösség - ott, ahol esélye volt egy nagyváros önkormányzatát vezetni, és innen országos hálózatot irányítani. Marosvásárhely sokáig, egészen a kétezres évek végéig az erdélyi magyar politika központja volt.

Az azonban kevéssé értett, hogy 1990-ben  titkosszolgálati és politikai eszközökkel kialakult itt a gazdasági kontroll egy formája. Ha van speciális, romániai korrupció, akkor ez, a marosvásárhelyi modell az. A "fekete március" eseményei idején a hazai privatizáció még csak nem is csírázott. De azok, akik a helyi gazdasági szerkezetváltásból kivették a részüket ekkor tettek szert információkra, kapcsolatokra, politikai támogatásra. Ekkor dőlt el, hogy kiknek lesz kezében a város: a szekuritátétól az (ortodox) egyházon át az orvosi egyetemig húzódtak az erővonalak. Ez a viszonyrendszer érintette a város minden polgárát. Orvossal, szekussal vagy pópával ha akart, ha nem kapcsolatba került minden marosvásárhelyi. Nem csak szimbolikus jelentősége van annak, hogy a város a Vegyikombinát, az ortodox katedrális és az orvosi egyetem tengelyén helyezkedik el. Az elmúlt évtizedekben lezajlott a nagyvállalatok privatizációja, kialakult a kis- és középvállalatok hálózata, az egészségügy részleges (és ellentmondásos) magánosítása. A nagy (és számos esetben rosszul működő) állami orvosi központok köré magánrendelők, magánintézetek, privát laboratóriumok, gyógyszertárak, ügynökségek és gyógyszergyárak hálózata nőtt. Senki sem látja át pontosan, hogy hogy áramlik a tőke ebben a rendszerben. Kiknek milyen érdekei érvényesülnek. Csak azt, hogy ez a húzó ágazat itt, és ez pontosan annyira húz, amennyire húzni engedik. Marosvásárhely nem lett nagyváros, az innen elvándorló tömegek nem tértek vissza, az életminőség nem javul évek óta. Viszont azok, akik a testek és a lelkek üzletágban időben és jól befektettek: na ők jól kiszámított hozamot tudhatnak magukénak. Övék a város. Marosvásárhelyet (ahogy sokáig Bukarestet, és jelenleg Szatmárnémetit) orvos vezeti. Nem állítjuk ezzel azt, hogy minden orvos-politikus korrupt gazember - távol álljon tőlünk. Csak azt, hogy ahogy 1918 után, a román állam megszületése idején is az orvos társadalom volt a politikai elit egyik fő bázisa (és a szélsőséges, antiszemita, magyarellenes politika forrása), úgy ez a hagyomány továbbra is él, és ennek pártszociológiai, társadalomszerkezetei okai vannak. Az, hogy a romániai korrupció két területen - az egészségügyben és az egyházban - virágzik a leginkább, annak eltérő okai, de hasonló következményei vannak. Az egészségügy vadprivatizációja mellett az egyházfinanszírozás pártpolitikának kiszolgáltatott átláthatatlansága vezet ugyanoda. A közigazgatásban jelen lévő korrupció - ahogy az utóbbi években láthattuk - némileg ellenőrizhető, visszafogható. Az oktatási rendszer korrupciója is enyhíthető. Az egészségügy és az egyház (jellemzően az ortodox egyház) azonban vak folt, mert ezek csak akkor fognak beláthatóvá és felszámolhatóvá válni, ha tényleg, mindenki, minden egyes állampolgár lelkiismereti kérdésként fogja kezelni az átláthatóságot, a legalitás érvényesítését. Szembefordul akár saját, legszemélyesebb pillanatnyi személyes érdekeivel, kulturális reflexeivel, beidegződéseivel és félelmeivel.

Ez a gazdasági-politikai rezervátum, amelyet Marosvásárhelynek nevezünk anakronisztikus, periférikus ahhoz képest mondjuk, hogy Funar egykori városa, a mára már gazdasági nagyhatalommá vált Kolozsvár hol tart. Mi tartja fenn ezt a gettót? Egyrészt annak az állambiztonságilag megtámogatott maffiarendszernek a leágazásai, amely 1990-ben kiépült. Azoknak a fiai és unokái, akik időközben megörökölték, fejlesztették a családi cégeket, tisztségeket. Másrészt a magyar közösséggel szemben játszott húzd meg-erezd meg: lehetett itt érdekvédelmet játszani, születtek is eredmények - de nem annyira, hogy tényleg, erős, országos bázissá nőhessen Marosvásárhely. Ma már Kolozsvár az érdekvédelmi központ - az a város, ahol bár jó a gazdaság, a kulturális infrastruktúra - csak épp a magyar közösség aránya sokkal, kisebb. Annyira kicsi, hogy nem kell tőle tartani. Harmadrész azért, mert Marosvásárhelyen nem csak a magyar, de a román progresszió is pórázon tartható. Ez lett volna az a város, ahol nem az ideérkező tőke, a gazdasági nagystruktúrák határozzák meg a fejlődést, az új elit létrejöttét. Hanem a helyi innováció. Ez a térség lehetett volna az ország egyik fontos "keltető" központja, a szabad mozgás tere, ahol van elég szellemi és anyagi tőke az újat- és újrakezdéshez, de nem fullasztó és sorvasztó a méltánytalan verseny. Funar Kolozsvárja túl nagy volt ahhoz, hogy egyetlen politikai erő beltelkesítse, közép-európai nagyvárossá nőtte ki magát, és kicsit le is vált Romániáról. Elszállt, de nem vitte magával a körülötte lévő sötét és reménytelen vidéket, az országot. Nem vihette, mert az a típusú gazdasági szerkezet, elitképzés, várospolitika nem arról szól. Kolozsvár jól működő városállam egy lomha de annál önkényesebb nemzetállamon belül. Marosvásárhely nem volt elég erős, hogy városállammá váljon. Pont akkora település, hogy ne eressze a korrupt, sötét Románia. Akármilyen értékei, energiái is vannak ennek az egyetemi központnak, a kéz kezet mosó vasmarok nem ereszti. Ha elsüllyed, vele süllyed a mocsárba a Székelyföld, a Mezőség jelentős része, és bukik a vidék országa is. Mert azzal szembesülünk: a szekus apák bűnétől nincs menekvés. Nincs új modell, nincs újrakezdés, nem kap új esélyt egy új, és más elit.

Ma egy orvos-polgármester menesztéséről, vagy maradásáról szavaznak Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben is. Tulajdonképpen 1990-ről döntötök, kedves polgárok. Az azóta kiérlelt korrupció támogatásáról vagy elutasításáról. És kicsit 1918-ról is. Körülbelül azóta él az a hübrisz itt, hogy attól lesz ország az ország, ha megkaparintják a polgárai testét és lelkét. Nem lesz könnyű harc a mai sem (annyi elvesztett csata után). Hol robban az első választási csalás gyanús botrány? Marosvásárhelyen. Nincs más módja az ellenállásnak, mint elmenni szavazni. Arra, akinek van esélye szembe fordulni ezzel az évtizedes, évszázados sötétséggel. A román és magyar progresszió mellett.

Azoknak, akiket érdekel a korrupcókutatás, Jancsics Dávidot, és a vele készített interjút ajánlom a Marosvásárhelyi Rádió hangtárában.