Azonnal nemet kellett volna mondanom a szerkesztőnek, amikor arra kért, írjak pár sort Kertész "halálára". Nem azért, mintha nem tartanám fontosnak az átgondolt, leltározó búcsú műfaját. Nem méltányos azonban ezt gyorsan tenni, a hír megjelenéséhez, vagy a lapzártához igazítva. Mégis megírtam, mert nagyon feszülten figyelem most a reakciókat, tartok is tőlük. Kertésszel kapcsolatban nagyon jól láthatóvá vált, mennyire elfoszlóban a nyilvános vita, mennyire nehéz kezelni ma, magyar nyelvterületen, a konszenzushiányos helyzeteket. (És mely ügy, kérdés nem az?). A kultúrának azonnali, fogyasztói értéke van. Azzal amit nem tud a nem értő közönség felhasználni, berosolni ide-oda, leegyszerűsíteni, jelképesíteni, azzal leszámol. A költők, írók (ezeket a főneveket illik többesszámban, birtokos esetben használni így: költőink, íróink) váteszek, szobrok, arcképek tankönyvekben, bankókon. Mottók tüntetéseken, egyre ritkább esetben parlamenti felszólalásokon, és kicsengetési kártyákon. Kertész erre a szerepre nem bizonyult alkalmasnak. Kertészben sokan "csalódtak", kiábrándultak belőle. Jóval azután, hogy mások meg leszámoltak vele. És azelőtt, hogy fel- és kihasználták.

És ezzel együtt, Kertész hátra hagyott egy életművet. Saját vitáinkkal, értetlenségeinkkel és az életművel kapcsolatban is rendezni kell a viszonyokat. Ezért hát mégis írtam egy rövid szöveget. Nem búcsút, nem újra értelmezést. Nem nekrológot. Figyelmeztetést arról, hol tartunk - önmagunkkal.