Sokáig volt a szemem előtt Samuel Butler regénye, a Minden testnek útja. Olyan kötetként botlottam bele újra és újra, amely valamiért mindig a polc legszélére kerül, kézre áll, elől van. A három szavas cím rámragadt, mint egy túlvilági sláger, valami temetőfalak mögül kihallatszó, mindenhol hallható zümmögés. A testeknek meg van a maga pályája, nehézkedése, gravitációs ereje, amelyet némiképp lehet befolyásolni ugyan - nevezzük a módosításra és irányításra tett kísérleteket  életnek - de alapvetően öntörvényű ez a haladás. Ekként figyeltem magam körül az élőket, és az elmenőket. Beletörődve? Értően? Lemondóan? Elfogadóan? Kíváncsian?

Egészen a tavalyi nyárig azt gondoltam, hogy valóban meg van minden testnek a maga útja. Mindaddig, amíg a török-görög határon nem szembesültem az Evros deltájába fulladt menekülők holttestének további életével. A hónapokig tartó hányódással az állami fagyasztókban, a titkos temetőkben történő buldózeres elhantolással. És azokkal a kísérletekkel, amikor hozzátartozók, ismerősök megpróbálnak ezeknek az úttalan utakon lévő testeknek nevet, jelet adni. Visszahozni egy egy fogsort, szétroncsolódott koponyát, csontdarabot az emberek világába. Oda ahol vannak emlékek, nevek, születési- és elhalálozási dátumok.

Nincs meg minden testnek a maga útja. A halál mint vég, kegyelmi állapot. A halálon túli halál, életen túli erőszak permanenciája, a hullákon demonstráló hatalmat én akkor, ott az Evros vidékén ismertem fel.

Naív, és vak voltam sokáig.Vagy talán csak rossz kortanú. Hiába annyi nyom, és jelkövetés, Soá-irodalom (Soá-irodalom micsoda szókapcsolat ez). A holttestek iránti felelősségget nem értettem, amíg az én személyes felelősségemmé nem vált az, amit megtudtam, megláttam például ott az Evros mentént.

Szem-tanúnak lenni,  (fizikailag, testileg) érintve lenni - hogy lehet ez? Még élni a már nem élők között? Tudni, vagy tudni vélni a határt az élet és a halál között.

A halál nem költészet, nem példabeszéd, metafaforák, jelzős szerkezetek vidéke, kerettörténet. Hanem kémia, meg fizika és mechanika.

A tavaly augusztusi riportút óta felerősödött és átalakult bennem ez az évek óta hallott zümmögés a testek útjáról. Erősödött, átalakult. Ezért is figyeltem fel Patakfalvi Czirják Ágnes workshopjára a kortárs halottkultuszról, amely a Tranzit.ro The library of the chosen ones című programjához kapcsolódott. A kezdeményezésről szól a Marosvásárhelyi Rádióban elhangzott, Ágnessel készített interjú. És része annak is, ahogy az idei törökországi és görögországi munkákra készülök.