Több, mint egy év telt el, mióta megjelent Selyem Zsuzsa Moszkvában esik című regénye, megkapta érte a Déry-díjat, megjelent néhány nagyon elismerő kritika, amely a szerző kiváló mesélő készségét emeli ki, olyan bírálat is, amely épp a töredékesség, az inkoherencia miatt marasztalja el (Pethő Anita például „könyvecskeként” határozza meg a történetfűzért ) de elmaradt az a fajta mélyértelmezés, amelyet ez a munka megérdemelne. Pedig olyasmivel kísérletezik ez a prózakötet, amely ma – okkal – fokozott érdeklődés van világszerte. Hogyan értelmezhetőek újra új –például ökológiai - kontextusban történelmi-társadalmi folyamatok? Választott helyszíne, témája különösen alkalmas erre. Végsősoron érthetetlen, hogy hogy is nem irányult arra eddig értő és fokozott figyelem, hogy hogyan hatott a társadalomtörténet Erdély ökológiájára. (Vagy fordítva: hogyan hatottak az ökológiai folyamatok a társadalomtörténetre.) Irodalmi formában, eszközökkel érinti mindazt, amit a történetírás legújabb kori módszertani útkeresései felvetnek: a mentalitástörténettől, a történeti antropológiáig, az Annales kritikai fordulatáig, a környezettörténet dilemmáiig. 

Erdély erdőkben, altalajkincsekben, állatállományban rendkívül gazdag, egyedülálló vidék. Abszurdnak tűnik a kérdés, de közelítsük meg: hogyan hatott erre a környezetre az erdőkre, farkas-, szarvas-, vaddisznópopulációra mondjuk Trianon? A közép- és nagybirtokrendszer szétesése? Az iparosítás? Vagy az iparosítás bukása, a reprivatizáció, a reindusztrializálásra tett kísérletek. Hogyan alakultak az alapvető életkörülmények, mondjuk a levegő tisztasága, az úgynevezett történelmi döntések következtében? Történelem és természet nem elválasztható Selyem Zsuzsa prózájában: „Az erdő viszont, amelyben nem múlik az idő, mert az erdő maga az idő, egyre kisebb. A fákat vágják és viszik, vágják és viszik.”

  „Renaturalizálja” a történelmet, és ehhez egy háromszéki nagybirtokos család, a Beczásy család kitelepítésének személyes visszaemlékezésekből, interjúkból viszonylag pontosan összerakható történetét használja fel. Sajátos eszközökkel: a családtörténet különböző fordulóit nem csak a családtagok, de a család körül élő állatok elmeséléséből ismerhetjük meg.  A narrátor, mint állat megjelenése több következménnyel is jár. Van egy szimbolikus szintje ennek, s ezt a kötetről szóló kritikák rendre érintik is: érvényét veszti az az antropomorf hierarchia, amely az embert helyezi a „természet rendjének” a csúcsára, vagy az univerzum közepébe. Ez a trónfosztás csak viszonylagos sikerrel jár: ha a tápláléklánc különböző szakaszait vizsgáljuk, ugyanarra a következtetésre jutunk: minden táplálkozó, emésztő, kopuláló előlény a saját fennmaradásáért küzd, a hierarchia újra és újra képződik, csak adott helyzetben nem az ember, hanem a csótány, vagy a rigó emészti fel azt, amit/akit felemészthet (a csótány mondjuk magát az embert). („Beczásy egészen rigó szerű: minden érte lett ezen a világon”) A hierarchia örök, csak az elnyomók és elnyomottak (ragadozók és prédaállatok) változnak.

Túl ezen azonban Selyem Zsuzsa beszélő állatai (és növényei) olyan perspektívákról is beszámolhatnak, amelyek emberi látószögből nem láthatóak, s amelyek hozzájárulhatnak a történelem fent említett „renaturalizálásához”, irodalmi rekontextualizálásához. Néha egészen egyértelmű idézetek utalnak erre: „a világ azért létezik, hogy fészkünk legyen” hangzik a Selyem féle Tamási parafrázis. Az eredeti, rengeteget idézett Tamási mondat (“ Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”) is levált eredeti kontextusáról (az Ábel Amerkikában-ban vázolt helyzetről ). A mára elfelejtett jelentése a szövegnek ez: mindenkinek jár az elfogadás, befogadás, otthonosság valahogy-valahol. Erről az eredeti kontexturól, a marginalizáltság és otthonosságérzet viszonyáról lásd Rákai Orsolya értelmezését Selyem Zsuzsa verziója ezt a feltételességet kizárja: a  világot a saját otthonosság érzetünk szerint látjuk, érzékeljük. (Az otthonosság-otthontalanság érzete ma, a menekültválságnak nevezett folyamatok idején különösen fontos jelentésréteg)

A dobrudzsai éhező kitelepítettek maradékán élő macskák, a romániai politikai elitéltek celláiban élősködő poloskák, a koncepciós perek résztvevőin megtelepedő legyek beszélnek arról: milyen íze van a megkínzott testnek, hogyan változik a rettegő ember izzadsága, kipárolgása, vagy milyen osztozni a természeti viszontagságokkal küzdők testmelegén.

Az állat ezekben a történetekben a klasszikus állatmesék figuráiként, allegóriaként is funkcionál ( mint például az embernél is bátrabb és hűségesebb kutya), érzéki kapocs a környezethez, amelyben az ember él, és – Selyem Zsuzsa merész és frivol ugrásának következtében – tudása van az emberi történelemről, civilizációról. A Beczásy Pista pesti éjszakában zajló férfivá avatásáról hűségükről és monogámiájukról ismert gyöngybaglyok számolnak be, akik amellett, hogy pontosan átláttak a két világháború közti magyar, vitézkötéses urizáló prostitúción, azt is tudják, mikor kapott Henri Bergson Nobel-díjat. Mi másra figyelnének ezek a frivol viszonyokon, halálos fenyegetettségen is kacarászni tudó élőlények (akik azért megkülönböztetik magukat a korábban kipusztult kacagóbaglyoktól), mint az intuitív megismerés elméletének atyjára, A nevetés szerzőjére. Az állat a pre- és a poszthumán tudás hordozója ebben a munkában, annak a kísérletnek az alanya, amelynek célja a rálátás, belehelyezkedés, szintetizálás. A kritikai gondolkodásnak és az empátiának módszeres elegye ez, amely az irónia, a szerepjátékok hangján szól.

A történet, amelyet ez a narratív struktúra feszeget egyszerű, sokszor és sok féle képpen elmondott: a birtokvesztés, országvesztés, ha úgy tetszik Trianon története. Változtat-e ezen az, ahogyan Selyem Zsuzsa beszélteti a sokféle információt, beszédmódot szintetizáló narrátorait? A Moszkvából esik alcíme szerint „egy kitelepítés története”. A kitelepítés azonban itt nem pusztán egy, a székelyföldi nagybirtokosokkal való leszámolást jelzi. A történet a nagybirtok létrejöttével kezdődik, és ezt mesei keretbe helyezi Selyem Zsuzsa. Beczásyék nagybirtoka úgy jött létre, hogy az ős, Beczásy Emánuel kitűnően tenyésztett lovaiért annyi földet kérhetett cserébe a vásárlótól (a havasalföldi Stirbey hercegtől), amennyit a lovak egy nap alatt be tudtak járni. A fejezet címe az Erdő 1789, a francia forradalom évéhez köti a székelyföldi nagybirtok létrejöttének idejét. Mit, kit ismerhetünk meg belőle? Egy, a saját készségeinek, szorgalmának köszönhetően meggazdagodó polgárt (Beczásy Emánuelt), és egy „ értelmes, előrelátó, önzetlen, nagyvonalú, kíváncsi és a szokásosnál jóval kevésbé hiú ember”. Az európai forradalmak indulásakor ebben a székelyföldi családi eredettörténetben nyoma sincs az arisztokráciával szembeni feszültségnek. Ennek a családi krónikának az alapja a megegyezés, az érdek, ésa  barátság. Említés szintjén értesülünk arról, hogy a leendő székelyföldi magyar nagybirtokos valamikori örmény hercegi menekültektől származik, akinek felmenői a „mohamedán” birodalomépítés elől érkezik először Beregszászra, majd Erdélybe. Többet nem esik szó erről a többetnikumú háttérről, az identitások sokféleségéről. Jereváni viccek összegzik a fejezeteket, közvetítik – jó humorral, de kissé didaktikusan – a tanulságot – ám nem merül fel, hogy a szórakoztató jereváni történetek mögött ott az örmény genocídium. Ezek a síkok nem találkoznak.

 A tőke a (román) Havasalföldről, az üzleti tudás Örményországból érkezik, és  polgár-arisztokrata együttműködésből születik a vagyon, ami a magyar történelem szempontjából olyan jelentős szerepet játszik. Hogyan állnak össze ezek az ellentmondások? Kapargatni kell a regényben elejtett megjegyzéseket, utalásokat, hogy kibomoljon erre valamiféle válasz. A „birodalom”, a „birtok” létrejöttét és annak szétesését látjuk, a köztes folyamatokat nem. A Horthy korszakra ez a Havasalföldről és Örményországból fogant vagyon már sujtásos, frivol magyar nemzeti giccsé egyszerűsödik. „Ahogy Wass Albert bátyánk olyan szépen fogja megfogalmazni amerikai száműzetésében, a sujtásokat Isten adta, tündér ihlette, ember álmodta, senki őket a magyartól el nem veheti”. A Pesten, a Tanácsköztársaságban résztvevőktől elkobzott vagyonokból élő Beczásy Bandi örökös, úgyis mint a Trianon utáni Magyarország kegyeltje ebbe fenntartások nélkül veti bele magát. Beczásy Pista azonban, mint erdélyi magyar, és Trianoni vesztes tart némi távolságot. „A hazafiság neki nem hímzésminta egy lenge öltözeten, hanem munka és decens szórakozás, úgyis mint teniszezés, lovaglás, olvasás”.

 A történetfűzér több pontján is felmerül, hogy Beczásy Istvánnal szemben valamilyen – nehezen tisztázható okból kifolyólag – indokolatlanul megengedő ez a mégoly bonyolult elbeszélő forma is. A mindentudó gyöngybaglyoktól megtudjuk, hogy „becsületes, vidéki, trianonsújtotta” arca volt. Kiderül még róla, hogy imádta a feleségét, a nálánál képzettebb, több nyelvet beszélő Zinát, hűtlenségre csak a természet, a mezők, és a mezőkön dolgozó lányok csábították, az az érzéki viszony a fizikai környezethez, amelynek saját, és családja túlélését is köszönhette. Nem tudatos, hanem intuitív ellenálló a politikai börtönben is, aki a válogatott kínzások között is meg tudja őrizni méltóságát. Méltó örököse a 18 században polgárosodó Beczásy Emánuelnek, akit saját tudása, ügyessége  emelt ki a körülötte élők közül. A decensen teniszező posztrianoni Beczásy Pistát hadiözvegyek védik meg az 1945-ös koncepciós perben, mert ő az, aki saját erejét és vagyonát nem kímélve küzd a háborúban kiszolgáltatottakká váltakért. Ki lehet jönni győztesen az osztályharcból, a nacionalizmusból: erre a következtetésre juthatunk ennek a családtörténetnek a krónikáját követve, noha a szerző maga jelzi kételyeit, az elbeszéltek korlátait.  „Kérdéseimet nagyapám nem hallotta (…) s ha megismételtem, csak legyintett, és folytatta azzal, amit ő akart mondani. Az volt az érzésem, hogy nem tekint embernek.” – idézi fel a regény a valós interjú körülményeit. Mi volt az oka ennek az elhallgatásnak, önreflexió hiánynak? Selyem Zsuzsa több választ is ad erre. A fent vázolt módon elfoglalt és aztán következetesen őrzött társadalmi, nemi szerepek? Egy székelyföldi magyar nagybirtokos nem válaszol egy nő kérdéseire, még akkor sem, ha az a nő történetesen az unokája. („Egyetlen nőt respektált, a Mamit”). Másrészt elve nincs emlékezet – tudjuk meg a Hamis frank 1927 fejezetből – „csak különálló történetek vannak”. Ha elfogadjuk a Moszkvában esik ekként megfogalmazott posztulátumát, akkor kétségessé válik, mennyire váltható be az az integratív történelem szemlélet, amelyet az állatok-növények bevonásával, a lokális és globális összefüggésekre egyaránt érzékeny narráció ígér?

Selyem Zsuzsa családtörténete valóban nagyon hézagos. Bepillantást kapunk a székelyföldi nagybirtokosok életébe, és abba, hogyan számol le velük a háború után az új rendszer, a nincstelenek, szegények, a parasztok bevonásával. Látjuk, hogy mennyire hiányzik a politikai üldözöttekké váló nagybirtokosokkal szembeni szolidaritás. Egy anekdota erejéig a Marosvécsről kitelepített Kemény  János is felbukkan, akinek nem adnak szállást a marosvásárhelyiek, s aki földmunkát vállal a megélhetésért. (Báró úr, nem nehéz a talicska? Nem mert forog a kerék!)

De nem látjuk, hogy mi van a szolidaritás hiánya mögött. A népbíróságon résztvevő tömeg pont úgy viselkedik, mint a koncepciós pert narráló légy: kis noszogatásra engedelmesen zümmögték, kit vigyenek el kényszermunkára.  Végül csak azok a hadiözvegyek lázadtak, akiknek Beczásyék szántották, vetették be a földjét. Tényleg legyekként viselkedtek az új rendszer kedvezményezettjei, a régi rendszer vesztesei, a szegényparasztok például? A hadiözvegyeken kívül nem volt a többieknek oka a lázadásra? Vagy nem volt mersze? Nem rendelkeztek még azzal az „ébredező morális érzékkel” sem, amelyekkel a történetet elmesélő legyek? Bármilyen sokrétű ez a fajta történetmondás ezekre a kérdésekre nem ad választ. Selyem Zsuzsa az antropológiai pesszimizmusig vezet el, de nem néz az emberről alkotott negatív ítélet mögé. „A holocén korszak úgy végződött, hogy a humánok kifejlesztették a saját maguk kipusztításának képességét, és annyira mentek, hogy a kihalásuk megakadályozására már nem volt mit kitalálniuk, mint a teljes bolygó kipusztulását”  - ehhez a globális helyzetértékeléshez vezet a székelyföldi nagybirtokosokkal való leszámolás története. A Duna csatornában folyó kényszermunkát elmesélő macskáktól azt is megtudjuk: az a baj az emberekkel, hogy nem meditálnak, és nem nyújtózkodnak.  Mi történt a kitelepített magyar nagybirtokosokon túl a háború alatt és után a parasztokkal, a zsidókkal, a munkásokkal, a vajúdva születő román állam többségi nemzetével és a kisebbségekkel? Azokkal, akik a nagybirtokosok körül éltek, szomszédaik, cserbenhagyóik, ellenségeik, esetenként támogatóikká váltak? Ezekbe a töredékekbe nem férnek bele ilyen epizódok. (Kivéve a macska-narrátor megjegyzését, aki beismeri: akkor kezdte becsülni a „humánokat”, amikor a Dunába lőttek közül többen megróbáltak kiúszni. Sajátos példája ez Selyem Zsuzsa fekete, abszurd iróniájának).

Egy bizonyosság van, hogy hat gingkófa még az atombombát is túlélte Hirosimában, hogy a Beczásy család tagjai immár, állatbőrbe bújva, a Sociedad del  Tiempo mókuscirkusz társulataként térnek vissza, és játszák ugyanazt, mint korábban. Woyzeck mókus küzd a körülményekkel – mint Beczásy Pista – Dobrudzsában. A történelem mókuskerékben tér újra és újra vissza, a jók, és a rosszak harcaként, a humán szimplifikáció képlete szerint, nem tudni, mit hoz a jövő, de, bizonyos értelemben, tudni, mi volt a múlt. „Édes volt az élet” – ezzel a (szúvak  által kiáltott) üvöltéssel-bizonyossággal zárul a regény.

Az öko-történelem ebbe a bomló, és hellyel-közzel, még az atomtámadás ellenére is újjászülető keretbe illeszthető. Két olyan mellékszereplő bukkan fel, akivel kapcsolatban több, nyugtalanító kérdés vethető fel. Luka László és Ana Pauker viszonya teremt dupla keretet a Moszkvában Esiknek: az egyik politikus hatalma a bukás előtt, 1947-ben, a másikat immár az ellene indított koncepciós per után 1954-ben jelenik meg. .Luka László egyszerű figuraként jelenik meg: a moszkovita párfunkcionáriusként, akit hányatott sorsa szebeni árvaházba vetett, sokat vert gyerekként indul, tanulatlan marad, kalandregényeken nő fel, a „véletlen ura” akar lenni egy rendszer nélküli világban,  és urizáló apparatcsikként végzi. Vele nem bánik kesztyűs kézzel Selyem Zsuzsa, megalkuvó, saját történelmi bűneivel küzdő figura, aki esetlenül viselkedik a szolgálatára rendelt egykori nagybirtokosok között. A bunkó rendszer bunkó képviselője – aki végül elbukik. Fel sem merül, hogy lesz a  valamikori Székely Hadtest katonája kommunista ellenálló, hogy kerül Sztálin közelébe, a Kaukázusba, hogy válik a háború utáni első kormány egyik legrettegettebb emberévé, az „elvtelen magyar egység” elleni harc szószólójává. Így aztán az a jelenet is leegyszerűsödik, mit is keresett a Beczásyak között. (Pedig ennél a pontnál lehetett volna érdemben kibontani, hogyan történt a régi rend felszámolása, és az új rend kiépítése Erdélyben). Ana Paukerre az első fejezetben csak utalnak, egy Anna Karenináról szóló beszélgetésben. (Beczásy felesége, Zina még Anna Karenináról beszél, Luka László pedig már szövetségesére, Ana Paukerre gondol – de ezt csak az dekódolja, aki ismeri Pauker családi viszonyait).  A Duna csatornában folyó életről szóló fejezetben viszont már egyértelműen szó van a valamikori külügyminiszterről, Ana Paukerről. „Ana, Luka, Teo, Dej/bagă spaima in burgheji” idézi fel Selyem Zsuzsa a háború utáni rigmust, s azt is hozzá teszi a macska-narrátor hangján: „így valósították meg a humánok a macskaszempontból is kétségtelenül méltányolható szabadság, egyenlőség, testvériség ideáit”. Méltányos ez a történelmi mérleg? Sikerül meghaladni azt a történelmi sémát, ami a rendszerváltás után kialakul a második világháborút követő rendszerről?

Ana Pauker,   Románia legerősebb asszonyaként számon tartott nő a Times címlapjára került (hasonlóan Mária királynőhöz, Mihály királyhoz, és a Balkán play boy-ként bemutatott II Károlyhoz). A Paukerről szóló cikkben – írja Selyem Zsuzsa – nem volt szó, milyen volt Bukarestben úgy felnőni, hogy a törvények nem engedik iskolába járni, milyen volt zsidókat menteni a pogrom idején, a cél az volt, hogy egy szörnyeteg jelenjen meg a nyájas, habcsók szerető olvasók előtt”. Ennél, a Selyem Zsuzsa által regényben közölt összefoglalónál, valamivel árnyaltabb a Times cikk, felszínesen említést tesz például a királyi Romániában tapasztalható antiszemitizmusról . Valóban egy, a hidegháború hajnalán született propagandaanyag, amelynek célja az, hogy bemutassa, hogyan válik a kommunizmus államvallássá, és hogyan „hisz” ebben egy ortodox zsidó rabbi lányaként született román politikus is, aki politikai karrierje csúcsán kövér és csúnya lesz. Ana a politikai lojalitás megtestesítője marad az osztályellenségekkel való leszámolásról szóló regényben, aki azért hord Bukarestben ernyőt a jereváni viccszerint a verőfényes napsütésben, mert Moszkvában épp esik. (A „Moszkvában esik” jelentését tovább tovább tágítja Selyem Zsuzsa a Manu Chao Rainin in Paradise című számának szövegbe illesztésével. Tulajdonképpen sehol sem jó lenni, ebben a paradicsomban, ahol élünk, mert mindenhol esik, ott is esik, ahol épp hétágra süt a nap: katasztrófák, képmutatás, atrocitások nehezítik az életet az egész bolygón.)

Luka László, Ana Pauker – a háború utáni rendszer kegyeltjei majd kegyvesztettjei. Egy magyar, egy zsidó. Beczásy Sándor – a háború utáni rendszer ellensége, majd túlélője. A kommunista ellenállók, majd hatalomtól megszédült apparatcsikok és a decensen mulatozó, munkálkodó magyar úr, aki Dobrudzsában is úr. Hogyan emlékezünk ma ezekre az emberekre? Miért marad Luka regénybeli portréja sematikus? Ana Paukerről, aki a román királyi család mellett került a Times címlapjára ma miért tudunk olyan keveset? A székelyföldi nagybirtokos történetével kapcsolatban valóban feltesz-e a regény minden feltehető kérdést? És kikényszeríti-e a kikényszeríthető válaszokat? Segít-e a sémákkal, előítéletekkel való leszámolásban a narratíva által ígért  kontextusváltás? Mi történik, ha  a világtörténelmet egy (székelyföldi) nagy családi történet részeként tekintjük? (A Nagaszakira ledobott atombomba a „kövér ember” fedőnéven vált ismertté, az új korszak, az „antropocén korszak” pedig, emlékeztet a regény az első nukleáris fegyver tesztjével, a szentháromság teszttel kezdődött. A „kövér ember” ugyanebben a fejezetben egy fiát rekcumoló apa szerepében tér vissza, aki majdnem vízbe fojtja nevelési szándékból a gyermekét. Selyem Zsuzsa Kosztolányi parafrázisa így helyezi „családi” összefüggésbe az atomháborút, a globális leszámolást, mint „pedagógiai” módszert)

Ana Pauker és Luka László regényhősként való visszatérése három évtizeddel az 1989-es forradalom, és hetven évvel a második világháború vége után rendkívül izgalmas – de kihagyott lehetőség. A „rókaszerű tekintetű” emberről (valamint a Times által csúnyának és kövérnek nevezett nőről) nem tudunk meg a regényben teremtett helyzetek révén többet, mint amennyit a politikai előítéletek, sémák korábban tudni engedtek. Pedig főleg Luka Lászlóval a kortárs erdélyi történetírás is foglalkozik Stefano Bottoni, vagy Gheorghe Onisoru   kutatásai fontos támpontokat adnak, gazdag az elérhető dokumentumok gyűjteménye is  . Ezt a történelmi alapanyagot kellene összevetni a személyes emlékekkel, az oral history dokumentumaival, a fikciós kerettel, az új, kísérleti narratív eszközökkel.  Feltenni például a kérdést: hogyan vált a vadászat a modern kori történelem politikai jelképévé rendszerektől függetlenül: a vadászgató arisztokráciától a Székelyföldet medve lessé  átalakító Ceausescuig, vagy napjainkig, amikor a székelyföldi közéleti viták jelentős részét a "medveveszélyről" való disputa teszi ki.

Persze tudjuk, születés, táplálkozás, kopulálás, halál, bomlás: tulajdonképpen, minden kusza emberi viszony ellenére, ennyi a történet, a történelem. Minél mélyebbre ásunk a rétegeiben, annál összetettebben szembesülünk az önmagát emésztő hierarchiával.