Két esemény mellett éltem ezen a héten: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház hetven éves fennállásának ünnepségsorozata, valamint az ún. Székely Szabadság napja című demonstráció mellett. Marosvásárhely egy kisváros, elég nehéz kimaradni bármiből is az egymást keresztező útvonalak sűrű szövedékében. Azt hiszem mégis, hogy az elmúlt években a kertek alatt oldalgás művészévé lettem. Bármi mellett el tudok menni, bármit ki tudok kerülni - amit akarok. Az ilyen kis terekben, ahol az emberek ennyire össze vannak zárva, a távolságtartás és teremtés, a külső szempont, az idegenség fontossá válik, sajátos értelmet nyer.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház rendezvényeitől való távolmaradás lehet, hogy csak hóbort a részemről. Túl cinikus, fáradt vagyok talán a protokollhoz? Fegyelmezetlen? Tulajdonképpen értem, mennyire fontos, hogy egy közösségnek saját színháza van. Különösen akkor, ha ez a közösség is, bizonyos értelemeben a színháza révén találta ki, képviselte magát. Ha van a székelyföldi elitnek, térségi tudatnak forrása, kulturális tere, akkor ez a színház az. Rendkívül sok minden történt hetven év alatt: egy kulturális szempontból sokszorosan hátrányos helyzetben, deficittel küzdő térség számára vált stratégiailag fontos bázissá ez az intézmény. Ízlést-, közönséget nevelt  majd vesztett el. Ellenállt, és kollaborált. Centrum volt, és periféria. Nem nagyon lehet elképzelni a huszadik századi Székelyföldet a Székely Színház nélkül. Mára ez a térségi jelentősége elveszett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak. Más kapcsolatai vannak, másképp igyekszik megmaradni a kulturális térképen (aktív színházdiplomáciai taktikázással a Budapest-Pécs-Bukarest tengelyen fesztiválokra- és fesztiváloknak játszva). Szóval, látom ezt a hetven évet egyben, és azt is, hogy ebben az összezártságban mégiscsak ez a színház az, ahol némi oxigénhez lehet jutni. Élek is vele, hol felszabadulva, hol csalódva. De a színház, az a színház. Az előadás, ami a színpadon, a színpad és a nézőtér közti térben zajlik. A további játszmák, a táblaavatások, a szünet pletykái és sutyorgásai, a koszorúzás, a felszólalások, a visszaemlékezések - szóval ehhez a naív zsigeri színházhoz már nincs türelmem.

És elvesztettem az érdeklődésemet Erdély immár hagyományossá vált, legnagyobb tömegdemonstrációja, a március 10. felvonulások iránt is. Néhány éve még úgy tűnt a "Székely Szabadság Napja"  egy olyan megmozdulás, amely egy új politikai fórum alapja. Akkor azt gondoltam, a szélsőjobb bont sikeresen zászlót, toboroz ennek ürügyén. Figyeltem, követtem, cikkeztem róla. Volt is kísérlet a toborzásra, de mára látszik: az egykori 1990-es összecsapások helyszínén vonulók nem képesek többre, mint visszatérni a tetthelyre. Amatőr trauma kezelés? Politikai tanácstalanság és erőtlenség? Annyira nem fejlődik semerre ez  a történet, hogy már nem foglalkozom vele. Tudomásul veszem, és ilyenkor, március tizedikén  is a kerülőutat választom, nem törődöm az ide érkező tömeggel.

Idén azonban a marosvásárhelyi tüntetés, és a színház ünnepi bemutatója egy napra esett. Végig vonult a tömeg a belvároson, és azzal egyidőben kezdődött Mohácsi rendezésében Molnár Ferenc Üvegcipője a színpadon. Ez volt a valódi tetemrehívás pillanata. Összeértek a mindenféle közösségjobbító, modernizáló, archaizáló, közösség kreáló, hamisító szándékok. Hetven év tudása, sejtelme, hübrisze. Az az igyekezet, hogy kérdezzünk egymástól, és választ adjunk egymásnak, mit akarunk magunktól, egymástól?

Ennek a hetven évnek az érzetével figyeltem a közönséget magam körül, az előadást, és az előadásról szóló vitákat. "Mindenki cselédje valakinek" - ezt láttam Mohácsi-Molnár színpadán. A nézőtéren, a színház falain kívül is körülvettek a cselédsorsok. Ki ennek, ki annak a szolgája, ki kisebb, ki nagyobb örömmel, büszkeséggel.

Mi ez? Szabadsághiány? A szabadság nem értése? Félreértése  Vagy ez a szabadság? Önkorlátozással, ámítással, feladással? Vagy éppen empátiával, beleérzéssel? Átlényegüléssel?

Az Üvegcipő szimbolikus szinten nagyon sok mindent helyén kezel. Telitalálat volt a darabválasztás: közel ahhoz az ízléshez, korhoz, amelyből a Székely Színház nagyon sokat merített, de a kitűnő forma, és tartalom  megfelelő felületet teremt a reflexióra, a fölülírásra, az iróniára, kritikára. Finom, tapintatos kegyetlenség az előadás. Késleltetett aknákkal. (Kint még visszhangzott a "Vesszen Trianononozás!" - amikor a László Csaba által alakított Őrmester már egy szál kolbásszal a kezében terrorizálta korábbi ivócimboráit a színpadon. "Akkor. Amikor. Én magyar csendőr vagyok!  - hangzott a nézőtéri replika.

Nem szimbolikus szinten, túl a színházon, a fogalmi tisztázások, a párbeszéd szintjén azonban teljes a nullfok. Kihalóban a közéleti vita, a reflexió. Nem csak Marosvásárhelyen. Általános jelenség, hogy veszekedések vannak, nyilatkozatháború dúlnak ugyan, de dialógus hiányzik. Úgyhogy bemutató utáni reggel, korábbi elhatározásommal ellentétben, mégiscsak nekifogtam, és írtam egy rövid jegyzetet a Székely Szabadság Napjáról.

Igazából két szövegen dolgoztam szimultán (ezt a hülye szokásomat nem tudom, mikor vettem fel, hogy egyszerre két szöveget írok, és ha az egyik épp nem megy, akkor a másikba bonyolódom, majd cserélek, mintha pulóvert kötnék színes fonalakból). Napok óta molyoltam egy szövegen, amit egy magyarországi lapba kértek, a "megélhetési erdélyizésről". Arról a jelenségről, hogy erdélyiként kap megbízást, támogatást, munkát valaki Magyarországon. Nem nagy kedvem volt ehhez, mert vagy alaposan megírom, hogy mi a tartalma ma "Erdélynek" - és ez a kutyát sem érdekli Magyarországon - vagy írok a sokezer gunyoros pamflet mellé még egyet. Az ilyen gunyoros odamondásokból meg nekem van herótom. Szóval ezt az erdélyi szöveget írtam, és a szabadságnapi jegyzetet. Amibe csak azért fogtam bele, hogy érintsem a mai székelyföldi aktivizmusok néhány érzékeny pontját. Piszkáljam meg. Jelezzem, hogy baj van.

Az Erdély-szöveget végül kivágtam a francba. A szabadság napi szöveget pedig átküldtem "tesztolvasásra" egyik legmegbízhatóbb kritikusomnak. Aki sajnos túl későn írt vissza, hogy elégedetlen vele. Már a szerkesztőnél volt a cikk, mire a levelét megkaptam, és mire végigolvastam, már ki is került a netre.

Nem elég határozott a szöveg - mondta a kritikusom, és nem elég alapos. Túlontúl megengedő. Vissza akartam vonni, de a szerkesztőm lebeszélt. A kommentek, a kattintások azt jelezték, mégiscsak érinti a címzetteket.

Most sem tudom, mi lett volna a jobb? Érlelni még? Vagy megmaradni a gyors reagálásnál, vállalni az azonnali dialógust. Vagy is-is? Kell még írni majd hosszabb esszét arról például, hogy működik a gyűlölet-közösség, vagy mi történik, ha elfelejtjük a politikai fogalmaink jelentését, ahogyan az a "liberalizmussal" történt?

Elválik majd. A naplóra az tartozik most, hogy március 10-én bemutatta a Tompa Miklós társulat az Üvegcipőt, Marosvásárhelyen végig vonultak az autonómia-tüntetők. És nekem megjelent március 11-én a Székelyek, legyetek szabadok! jegyzetem.