A szokásosnál hosszabban készültem a Térey-interjúra. Általában az irodalmi beszélgetéseket igyekszem olyan kérdések felé terelni, amelyek kedvet hozhatnak az olvasáshoz, azokat is érdekelheti, akik még nem olvasták a művet, amiről szó van. A Legkisebb Jégkorszak azonban épp a konkrétumaiban izgalmas. 2019-ben járunk, az Orbán-kormány bukása után, a régi elit szétesik, vagy átmenti magát, az új éppen fészkelődik. Azt terveztem, hogy karakterről karakterre ki fogom faggatni Téreyt, hogy is állunk ezekkel az elitekkel, kik ezek az emberek-karakterek, honnan jönnek, hova mennek? Hogy történik a bukás, mit jelent vesztesnek-nyertesnek lenni? Részletes karaktertáblázatot rajzoltam, helyszín-rajzot, hogy a történelmi-társadalmi-szimbolikus tér diszfunkciói pontosan követhetőek legyenek.

Munka közben erősödött bennem a kétely mindazzal kapcsolatban, amit a magyar középosztály a magyar középosztályról mond. Széchenyi óta ennek a létrejöttéről, megerősödéséről elmélkednek annyian (Széky beszél hosszan arról, mit jelent, ha nincs középosztály). A nem regénybeli "polgári" kormány már harmadik ciklusát tapossa. Mégis, a "magyar polgárság" inkább csak jelképként létezi, mintsem igazából. Miért?

(Napokkal az intejrú után M.-el söröztünk, ő foglalta össze pontosan azt, amin a regény olvasása közben lamentáltam. "- A világ, amelyben élünk nem létezik. Úgy teszünk, mintha lenne, mintha lehetne így élni, beszélgetünk, olvasgatunk, tervezgetünk, eljárunk sörözni, fizetjük a számlákat, iskolába küldjük a gyereket, macskát tartunk. De bármikor darabokra hullhat minden körülöttünk. Semmi sem indokolja, hogy ez így legyen.")

Végül az interjú egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy én terveztem. Térey vezetett, nem én őt. Lendületes volt, és ha jól éreztem, indulatos. Nem ez az első beszélgetésünk, kimozdíthatatlannak tudtam a higgadt iróniáját. Most felcsapott belőle a napi kritika (az Orbán János Dénes ügyet is felvetette). Veszteséglistájára teljes generációja, az ötvenes nemzedék felkerült. Ők a szétesők, az elmenők, a csalódottak, a belefáradtak. Nem tudtam, és nem is akartam a saját generációjáról vitatkozni. Hagytam, hogy a beszélgetés zakatoljon abba az irányba, amerre a nehézkedés viszi.

A felvétel után a stúdióból kijövet azon gondolkodtam, csak meg kell majd írni azt az esszét az elitek hübriszéről, a Legkisebb Jégkorszak margójára. A lamentálást, hogy ez a magyar polgári történet miért nem illeszkedik az európai térbe, dacára annak, hogy ez egy kontinentális katasztrófa keretében kibomló regény.  Fontos kritikák jelentek meg erről a könyvről, Radnóti Sándoré a Revizoron , Szilasi Lászlóé az Élet és Irodalomban. Azt hiszem azonban, hogy elvesznek az éléből. Nem feltétlenül a természeti perspektíva kerekedik a társadalmi fölé - ahogy Radnóti állítja. És nem is annyira "sármos" ez a realizmus, ahogyan azt Szilasi (kedves) szókapcsolattal feltételezi. Van itt valami nagyon keserű zacc ennek a szövegnek a végén. Ki kell kanalazni.

Nem volt időm sokat bíbelődni a saját (fel nem tett) kérdéseimmel, ellenvetéseimmel. Ahogy leültem vágni a Térey-hanganyagot, jött a hír, hogy 53 éves korában meghalt Kőrösi Zoltán. Újabb tételként Térey veszteség-listájára.

A Legkisebb Jégkorszakról szóló beszélgetés itt hallgatható meg.

A legutóbbi államelnök-választás alatt nagyon kihúztam a gyufát az olvasóknál, amikor egy Iohannis  portrét közöltem. Régi rossz szokásom, hogy a választásokra általában úgy készülök, hogy alaposan elolvasom a pártok, jelöltek programját. (Rendszerint ritka kínos dokumentumok). Az alapján, amit akkor kínált, Klaus Iohannis egyáltalán nem tűnt komolyan vehető jelöltnek, még úgy sem, hogy a vele rivalizáló Victor Ponta már minden lehető helyzetben vesztésre állt.A szavazók azonban nagyon akartak hinni Klaus Iohannisnak: mert "polgári", "jobbos", "közép", "szász", "nem korrupt" (csupa semmitmondó identitás-elem) és mert nem Victor Ponta. Mozgalom indult mellette, a facebook aktivizmus neki dolgozott. Hosszan tartotta a népszerűségét. Egészen mostanig, amíg egy érvényes bírósági ítéletet "banális adminisztratív oknak" nevezett és védelmébe vette az Antena3 televíziót, amely ellen az adóhatóság indított eljárást. Most zuhan Iohannis népszerűsége, és megint foszladozni kezd a sokat rongyolt remény, hogy van "tiszta" politikus Romániában. Sajnálom a csalódottakat. De leginkább azt sajnálom, hogy a politikai párbeszéd olyan felszínes. Könnyen születnek az antipátiák és szimpátiák, miközben nem alakulnak ki lényegi társadalmi viták. Amíg ebbe nem tanul bele ez a társadalom, amíg a lájkok és posztok száma fog dönteni, amíg nem veszi vissza a diszkurzivitás a politikát, addig nem nagyon lesz változás.

Itt a két évvel ezelőtti Klaus Iohannis programról írt cikk. Tanulságos az alatta kialakuló komment-vita is.

Van néhány rettenetes kórházi élményem, erdélyi magyarként.

A szovátai fiatal lány, aki másodszor szült koraszülött fiút (az elsőt 17 évesen hozta világra, a magzat meghalt a kezében, amíg egyedül várta a segítséget a mezőn), és egy üveg mézzel akarta megvesztegetni az ápolónőt, hogy engedje a válságos állapotban lévő csecsemőhöz az intenzív osztályra. A román orvosok napokon át képtelenek voltak megjegyezni a kisfiú nevét, Nem él sokáig! - ismételgették, magyarázatként. A szelíd lány tűrte, tűrte, hogy "a gyerekként" beszélnek a haldokló csecsemőről, aztán kitört, hangosan, hosszan üvöltötte a folyósón a fia nevét. Van neki neve! - kiabálta a nyakán kidagadó erekkel.

A kórterem, ahonnan mindenáron el akar költöztetni a személyzet. "Nem magának való, maga rendes fehérnép, összekeveredni a cigányasszonyokkal" - magyarázza a nővér, és kutyaszemekkel vizslatta, nyugtázom-e milyen jól végzi a dolgát? Bolondként kezeltek aztán, hogy maradtam a cigányasszonyok között.

Az étkező, ahol két fényes arcú román ápolólány osztotta a vékony sajtszeletet és a féltenyérnyi sonkát. Választani kell, hogy "húsos" vagy "nem húsos" reggelit eszel. De a sóvidéki magyar lányok nem értették a románul feltett kérdést, nem tudtak válaszolni. Belenevettek a konyhások a frissen szült, lábukon alig álló nők arcába és nem adtak nekik semmit. Visszaküldik őket a sorvégére, egyenek akkor, ha már tudnak kérni románul.

Annyi eszelős egymásnak feszülést, fogcsattogtatást sehol sem éltem át, mint a romániai kórházakban. Románok a magyarok ellen, magyarok a cigányok ellen, cigányok cigányokkal szemben. Mindenki harca mindenkivel. Ha már az életen, meg a halálon olyan nehéz fölülkerekedni, legalább, utolsó erőkkel, győzzük le egymást.

Gondolom az élettani és érzelmi határhelyzetek is hozzájárulnak, hogy minden felfokozottá válik. Ez a legalitás határán billegő rendszer, amit úgy hívunk, romániai egészségügy módszeresen saját hasznára fordítja ezeket az indulatokat.

Ez jutott eszembe, amikor a legutóbbi kolozsvári kórházbotrányról olvastam. Arról, amelynek az áldozata most egy románul nem tudó háromszéki kislány. Az Erdélyi Riportban az etnikai diszkrimináció és a betegjogok megsértésének strukturális összefüggéseiről írtam egy lélegzetnyi ihletet, A magyar beteg címmel.

Több mint egy évtizedes múltja van a kettős állampolgárságról szóló vitáknak, és egészen a legutóbbi hónapokig úgy tűnt, ez egy "befagyott" téma. Ugyanazok az érvek és ellenérvek, ugyanazok a konfliktusok ismétlődnek különböző szinteken, formákban. Két uralkodó narratíva köré szerveződnek az álláspontok: az egyik szerint az Orbán-kormány teljesítette nemzeti feladatát, "visszaadta" a Magyarország határain kívül élőknek azt, ami jár nekik. A másik szerint az Orbán-kormány a kettős állampolgársággal rendelkezőkkel betonozza magát a hatalomba, "megvásárolta" magának a Magyarország határain kívül élőket ezzel az intézménnyel.

A napokban készítettem egy interjút Pogonyi Szabolccsal, a CEU oktatójával, aki a kettős állampolgársághoz való viszonyról készít egy kutatást. És ezzel kapcsolatban merült fel bennem, hogy talán van mód arra, hogy kimozduljunk a holtpontról. Lehetséges úgy felvetni kérdéseket, fenntartani a dialógust, hogy a pro és kontra érvek alakuljanak, gazdagodjanak, árnyalódjanak. Szabolcs az állampolgársághoz való "érzelmi" viszonyról, és "traumákról" beszélt. Bár fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy hogyan mérhetőek és értelmezhetőek a jogi struktúrákhoz kötődő "érzelmek", hogy leegyszerűsíthető-e ez a kérdés a "közéleti  trauma" fogalmára. De az biztos, hogy kitágítható az állampolgársági viták témaköre nem csak közjogi, vagy politikai kérdésekre. Ez pedig új szempontokat, új - nem konfliktusos - viszonyokat teremthet.

Fontos lenne követni: a közjogi, politikai tartalmak hogyan válnak értelmezhetővé vagy értelmezhetetlenné egy adott kommunikációs térben. Van egy egyre súlyosabb diszkrepancia a jogalkotás-joggyakorlás és a közéleti kommunikáció között. A jogalkotók világa kiüresedik, a joggyakorlók tere ellehetetlenedik - ez az egyik oldal. Ezzel szemben állnak a facebook posztolók, a kommentben politizálók - a digitális térben egyre nagyobb teret foglal a leegyszerűsítés.  Bántó szó, de most nem találok jobbat: a primitivizmus erősödik. Ezt a töredezett, tartalomvesztő, indulatos teret kellene valahogy megtölteni új tartalommal, terapikus eszközökkel. Mert ugyan a "trauma" létét vitatom, azt látom, hogy "nemzeti" (?) terápiára mindenképpen szükség van.

Hogy mennyire robbanékony ez a téma, azt jól szemlélteti a tavaly év végén készített Czeglédi interjú. Czeglédi fontos kritikáját és felvetéseit úgy fogalmazta meg, hogy produkálta majdnem az összes, konfliktus mélyítő, erdélyieket provokáló sztereotípiát. Beszélgettünk a cikkéről, nem tudom, benne, vagy a rádió hallgatókban mi mozdult meg akkor. Kivételsen élőben ültem a stúdióban, ömlöttek az sms-ek. És az általános tapasztalatom az volt, hogy minden dühükkel az emberek azért mégis beszélni akarnak egymásról, egymáshoz. És azt hiszem ez a legtöbb és legfontosabb, amit most el lehet érni.

A Pogonyi Szabolcs kutatásáról szóló interjú itt hallgatható meg.

A rádió oldalán ott a link is, amelyen keresztül a kérdőíves felmérésbe bárki becsatlakozhat!

Ez a webhelye a Czeglédi Zoltánnal készített beszélgetésnek.

Nagyon különös volt követni a Kirill pátriárka és Ferenc pápa találkozójáról szóló (reménykedő, örömteli) híreket romániai "alulnézetből", ahol az egyházi visszaszolgáltatások körüli évtizedes viták, harcok, a görög katolikus-ortodox konfliktusok tapasztalatai annyira közel vannak. Ahol az egyház-állam összefonódása mindig tud meglepetést okozni, pedig azt lehetne hinni: már mindenen túl vagyunk. Ahol a vallási alapú nacionalizmus, vagy a nacionalizmus alapú vallás annyi féle arcát mutatja nap mint nap. Lombos Antal szociológus évek óta hívja fel a figyelmemet a legérdekesebb egyházszociológiai tanulmányokra, témákra, most végre beszélgethettem vele minderről, no meg arról is, az ortodox-katolikus, a zsidó-keresztény párbeszédsorozat után lesz-e és ha igen, hogyan muzulmán-keresztény tárgyalás?

A Lombos Antal szociológussal készített beszélgetés a Marosvásárhelyi Rádió honlapján itt hallgatható vissza.

Egy hete folyik a legújabb digitális lincselés, és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy ne vonja el a figyelmemet a munkától, nagyon sok fontos feladat van most. Elszántan készülök a törökországi riportútra, ez alatt az egy hét alatt kellett újra írnom egy elemzést a dráMÁzat nyertes szövegeiről a Jétáktérnek, Vajda Mihály életműkiadásáról is tartoztam egy szöveggel a Kalligramnak. (Elnéztem a dátumot, rohamléptekben le kellett adnom valamit, amiről azt hittem, egy hónap múlva esedékes). Szóval nincs idő a petícióra.

Ami egyébként médiaszociológiailag érdekes, izgalmas, ami történik. És valamikor, nyugodt körülmények között feldolgozandó. Túl a digitális közállapotokon pedig fontos, hogy végre megmozdult a hónapok, évek óta halódó erdélyi magyar publicisztikai mezőny. Egy témáról többen mondják el a véleményüket, vitatkoznak az emberek.. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen cirkusz kell ehhez? Most összegyűjtöm a linkeket, a dokumentálás érdekében ide. Minden további kommentár nélkül.

Kik is az "erdélyi magyarság legnagyobb ellenségei" - Bakk Dávid Tímea, Transindex

"Zengő érc és pengő cimbalom". Kirekesztősdi - Zsigmond Csilla, Transindex

Mi ez az új idegrángás az új Parászka Borókás balhé miatt? - Kelemen Attila Ármin, Transindex

Elegünk van Adyból! - Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport

Kérdések egy petícióhoz. Nyílt levél Ferencz Zsombornak. - Tasnádi-Sáhy Péter, Erdélyi Riport

Homo homini - Ady András, Erdélyi Riport

De gustibus - Farkas István

Az a vénd f sz volnék. - Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport

Akkor én is magyarellenes vagyok - Molnár Bálint, Kolozsvári Szalonna

Vigyázat, megpetitionálnak! - Magyari Nándor László

Petícióval ássuk sírját a szabadságnak? - Felcser V. Örs

Véleményszabadság - Sarány István, Hargita Népe

Parászkától nem látni az erdőt - itthon.ma, RBM

Elítéljük a Parászka elleni petíciót - vasarhely.ro

ps. a listát bővítem, ha újabb írásról szerzek tudomást.

Egyházon kívüli emberként rendkívüli érdeklődéssel és szimpátiával követem a különböző egyházakon belül, és azok körül kialakuló közéleti vitákat, eszmecseréket. Nincs jobb példa ezeknél arra, hogy minden tekintélyelvű szerkezet megreccsen egyszer, hogy a tabuk visszahúznak, rombolnak, hogy dialógus nélkül egyetlen egy közösség sem tartható fenn hosszútávon. A szekuláris állam állapotairól is ezek az egyház-menti viták mondják el a legtöbbet. A tolerancia fogalmak átalakulása sem követhető alaposabban, elevenebben, mint ebben az egyébként "főállású", köz- és kereskedelmi médiába alig látható egyházi, egyházközeli mediális térben. Ezért találtam ki, hogy a Marosvásárhelyi Rádió Értsünk szót című adásában legyen egy új sorozat, ami hangot ad ezeknek a kísérleteknek. Első vendégem Laborczi Dóra, az evangélikus Kötőszó blog alapítója, szerkesztője. A vele készített interjú itt halható. Hallgassátok, vitatkozzatok, hívők és hitetlenek:)

Ebben a posztban szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik az utóbbi napokban ellenem folytatott digitális lincselést elindították, és abban részt vettek. Alapvetően megváltozott az, amit az úgynevezett radikális, szélsőjobboldali hálózatokról gondoltam. Sokkal tartalomszegényebb és kisebb a potenciálja ezeknek, mint feltételeztem, rövidéletű és kontraproduktív kampányaik gyakorta fordítva sülnek el.

A kérdés csak az, mi lesz azokkal, akiket magára hagynak a szervezetek, akik csalódnak, vagy átlátnak a szitán? Ideje lenne számukra egy rehabilitációs programot, alternatív közéleti lehetőséget, kultúrát kínálni.

Rövid történet az ellenem folyó médiakampányról, a püspökről, az önkéntesről,meg a hegymászóról

Egyre több hivatkozással elszaladt a neten egy Erdélyi Televíziós műsor, amit még tavaly, az akkor rövid ideig élő Kitekintő adása volt. Arról beszélgetünk benne Székely Csabával, aki frissen jött haza New Yorkból, hogy mit nem látunk, értünk az amerikai multikultiból, polkorrektből idehaza? Mi lehetne hasznosítható, átültethető, és mi az, ami nem összeegyeztethető ezzel az erdélyi környezettel, amiben mi is élünk.

Nem néztem utána, hogy hogyan vált szitokszóvá a multikulti és a politikai korrektség magyar nyelvterületen. Ha nincs erről még tanulmány, akkor sürgősen írni kellene egyet. Ráérzésre azt mondanám, biztos hozzá járult az itt erős nemzetállami kontextus (bármennyire is küzdünk a román nemzetállam ellen, mégiscsak a közösségi vágy az egykori magyar nemzetállam restaurálása), az Uniós válság, és a migrációs feszültségek is. Azért azt izgalmas feleleveníteni, hogy a "multikulturalizmus végéről", arról a válsághelyzetről, amelyre ma a magyar kormány oly gyakorta hivatkozik, először Angela Merkel beszélt az Uniós politika frontvonalában. Az az Angela Merkel, akivel szemben Orbán Viktort szokás ma pozicionálni, ugyanezzel az üzenettel.

Székely Csaba több szempontból inspiráló, meghökkentő volt. Ez a beszélgetés ugyanis nem a stúdióban indult, hanem a mi konyhánkban, amelyet több, mint egy évtizede osztunk meg egymással. Hasonlóan a gondolatainkhoz, tapasztalatainkhoz. Rutinunk van a vitákban, Csaba a gyakorlati, nyelvi szintet követi, mint "nyelvében élő" drámaíró. Én igyekszem analitikusan, a struktúrák, jogszabályok, társadalmi formák, rendszerek szintjén tájékozódni. Általában Csabától tudom meg (igen a konyhában, igen kávézás közben), hogy az, amit gondolok, működik, vagy sem. Ebből nem a mi magánéletünk az érdekes, hanem az a tény, hogy a társadalomelmélet, és a gyakorlat milyen egymást feltételező viszonyban van.

A műsor  persze nem jött volna így létre, mintegy a reggeli kávézások meghosszabbításaként, ha nem áll elő egy kényszerhelyzet. A politikai korrektség és a multikulturalizmus témájával több erdélyi társadalomkutatót is megkerestem. Hiába a több hetes előkészítés, sorra mondták vissza azok, akinek hivatása erről értekezni. Vagy kimondva, vagy ürügyet keresve jelezték: ez túl kényes téma, nem szívesen vállalnák a nyilvános megszólalást. Egy meghívott egészen az adás felvételének időpontjáig úgy vélte, van mondanivalója. Aztán forgatás előtt másfél órával lemondta a meghívást. Semmilyen konkrét ügyről nem kértem állásfoglalását, csak arra számítottam, hogy segít ezt a két fogalmat - a multikulturalizmust, és a politikai korrektség fogalmát - a felszínes sajtóvitáknál mélyebben értelmezni. Nem jött össze, utolsó percben visszalépett. Ezért improvizáltunk Csabával. (Vajon, ha bátrabbak lennének a társadalomkutatók, ha válsághelyzetekben többször szólalnának meg nagy nyilvánosság előtt, mennyire lennének kezelhetőbbek a konfliktusok?)

Felvétel után még dilemmáztam, hogy jó-e ez, hogy nyilvánosan is vitázunk, beszélgetünk. Azóta rájöttem, hogy ebben a kis alkotói kommunkában, amiben élünk, kiváló edzés. A személyes dialógusok erősítése, az emberi közviszonyok szélesítése az, hogy az agorán és a konyhában, gyereknevelés közben, hivatásgyakorlás közben is őröljük az őrülni valót.

Vigyázok erre a „kommunára”. Szeretnék még rögzíteni majd valamilyen formában, felületen apámtól egy színháztörténeti visszaemlékezést, öcsémtől egy vizuális aktivizmusról szóló munkát, Anyukámat pedig rá akarom venni, hogy mondja tollba azt a székely konyhát, amit csak ő ismer. Az örmény tárkonyos bárányfej levestől, a Goldenberg Rákiskától tanult felcsíki Rigó Jancsin keresztül (igen, felcsíki, Rákiska, Rigó Jancsi) a rakott káposztáig mindent dokumentáljon. Mint a székely multikulti ízeit és zamatait. Kitudja, meddig kóstolgathatjuk mindezt.

 Az Erdélyi Televízió adása itt nézhető végig.

 Nem teljesen haszontalanok, ám nem is veszélytelenek az analógiás helyzetértékelések politikai-társadalmi ügyekben, például a korrupciós folyamatokkal kapcsolatos fejtegetések esetén nagyon sok butaságot szoktam olvasni. "Bezzeg Románi - ezzel szemben Magyarország" - ilyen gyors mérlegekbe lehet futni mostanában, noha a korrupció jellege, struktúrája, szerkezete sok mindenben eltér a két országban is, hát még nagyobb szórásban. A lengyel-magyar joggyakorlatot, hatalomtechnikai manővereket illetően is volt néhány elhamarkodott párhuzam az év elején, ezeket Széky János alaposan ki is vesézte.

Az analógia leegyszerűsít, torzít gyakran. Van egy valami azonban, ami hónapok óta nem hagy nyugodni, és ez a "menekülési" történetek analógia-rendszere. A jelenlegi válság történetein dolgozva elkezdtem a korábbi menekülési-hullámok történeteivel, sajtójával, dokumentumaival foglalkozni, és csak úgy zuhogtak rám az ismétlődések. Rengeteg a hasonlóság, a törvényszerűség (?). Mi válik "idegenné", és hogyan, hogyan értelmeződik át a határ, az állam, az állampolgári pontosabban a "nemzeti" közösség (a menekült kérdés jellemzően nem polgárjogi kérdésként fogalmazódik meg), milyen intézmények jönnek létre (vagy éppenséggel esnek szét). Hogyan alakulnak az informális hálózatok, mi a zavarkeltés, a közösségi feszültség, konfliktusok algoritmusa?. Milyen típusú menekültválságtól független lokális problémák jönnek felszínre egy ilyen helyzetben? Hogyan reagálnak az egyházak ? Minden modellezhető. A menekült-válság az államközösség próbája: ez a kép körvonalazódott bennem. Amely államközösségnek vannak megoldási-, ellátási-, feszültség-kezelési javaslatai, eszközei, az "valós állam", amely államnak nincsenek, az ilyen krízishelyzetben le- és elbukik. Kapkod, erőszakoskodik, és ugyanazokat a hibákat véti el.

Nem lenne szabad ezt így egyszuszra összefoglalni, ez egy sok milliós puzzle, évszázados keretben. Amiért mégis megkockáztatok egy ilyen hipotézist, az egy könyvélményem. L. Juhász Ilona írt tanulmánykötetet az 1916-ban, a román hadsereg elől, a mai Szlovákia területére menekülő Erdélyiek sorsáról. Ez egy különleges helyzet, még a monarchiában vagyunk, de már soknemzetiségű területek magyar közösségei kerülnek asszimetrikus kapcsolatba. Magyarok és magyarok, akik közül egyesek menekülnek, mások pedig befogadják őket. Van előzetes minta is a számukra: a galíciából menekülő zsidók sorsa. Működik-e a nemzeti szolidaritás? És ha igen, akkor meddig? Kiterjed-e a nemzeti szolidaritás mindenkire, a szegény és a gazdag menekülőkre egyaránt? Ilyesmiket mér fel L. Juhász Ilona, korabeli sajtóanyagok alapján - ez sajtótörténeti szempontból külön izgalmassá teszi a könyvet.

Roppantul sajnálom, hogy memoárok, levelek, személyes feljegyzések nem kerülnek ebbe a kötetbe, kérdés, hogy egyáltalán vannak-e kutatható mennyiségben ilyenek? Utána kell néznem, hogy áll ez a típusú "menekült irodalom". Azt tudom, hogy a második világháború menekülő-történeteiről még nagyon sok levél, napló hányódik, néhányat én is láttam már ezekből. Nagyon messzire vezet mindaz, amit L. Juhász Ilona összefoglal: a különböző, regionálisan széttartó etnikai csoportok önreprezentációjától (mit gondoljon egy szlovákiai magyar a házába bekérezkedő brassóiról), az eltérő etnikumok kölcsönös megítéléséről (gyűjt-e a felvidéki zsidó a székelyföldi nincstelennek, amikor a galíciaiakat nem fogadták szívesen a helyeik? gyűjtött). Rengeteg nagyon nagyon érdekes történet rekonstruálható a könyv révén. Az analógiák kedvéért is érdemes figyelni ezekre, és nem csak a mai menekültválság szempontjából, hanem az „Erdély-kép” szempontjából is értékes.

És persze személyesen is fontos. Számomra, mint akik a menekülők vidékéről származik, és mint aki számtalan történetet hallott a menekülésről, az volt a leginkább megrendítő, hogy ezek közül az emberek közül többen vitték magukkal az állataikat. Aki ismeri a székelyföldi embereket, még a mai, megváltozott struktúrájú urbális-rurális viszonyok között is, pontosan érti, miért volt ez, és hogyan lehetett ez.

Az elmúlt hónapokban rengeteg menekült-történetet, dokumentumot regisztráltam. De olyant, hogy az úton lévők állatokat vigyenek magukkal, keveset találtam. Azt hiszem néhány menekült a kisállatát: kutyát, macskát hozott magával. Ők már egy másik teret egy másik korban szeltek át. Nekik az állattartás, az állatba való kapaszkodás – érzelmi és egzisztenciális biztonság - lehetősége, s talán igénye sem adatott már meg. Hosszú hónapok ostromai, menekülttábori elszállásolása után már nem nagyon húzza maga után a tyúkot madzagon az ember. Különösen nem, ha Damaszkuszi tanár vagy orvos volt korábban. 1916-ban az erdélyiek néhány nap, hét alatt döntöttek a menekülés mellett, s pakoltak vonatra szárnyast, birkát, lovat, ki mit ért. L. Juhász Ilona az utóbbiakról írt, a Brassó környéki magyarokról, akik 1916-ban a román katonák elől futottak. Ez volt az egyik nagy futásuk, s aztán jött még több is.

A könyvről információkat itt lehet találni.

Az L. Juhász Ilonával folytatott beszélgetés a Marosvásárhelyi Rádió honlapján pedig ítt hallgatható meg.