Egyre több hivatkozással elszaladt a neten egy Erdélyi Televíziós műsor, amit még tavaly, az akkor rövid ideig élő Kitekintő adása volt. Arról beszélgetünk benne Székely Csabával, aki frissen jött haza New Yorkból, hogy mit nem látunk, értünk az amerikai multikultiból, polkorrektből idehaza? Mi lehetne hasznosítható, átültethető, és mi az, ami nem összeegyeztethető ezzel az erdélyi környezettel, amiben mi is élünk.

Nem néztem utána, hogy hogyan vált szitokszóvá a multikulti és a politikai korrektség magyar nyelvterületen. Ha nincs erről még tanulmány, akkor sürgősen írni kellene egyet. Ráérzésre azt mondanám, biztos hozzá járult az itt erős nemzetállami kontextus (bármennyire is küzdünk a román nemzetállam ellen, mégiscsak a közösségi vágy az egykori magyar nemzetállam restaurálása), az Uniós válság, és a migrációs feszültségek is. Azért azt izgalmas feleleveníteni, hogy a "multikulturalizmus végéről", arról a válsághelyzetről, amelyre ma a magyar kormány oly gyakorta hivatkozik, először Angela Merkel beszélt az Uniós politika frontvonalában. Az az Angela Merkel, akivel szemben Orbán Viktort szokás ma pozicionálni, ugyanezzel az üzenettel.

Székely Csaba több szempontból inspiráló, meghökkentő volt. Ez a beszélgetés ugyanis nem a stúdióban indult, hanem a mi konyhánkban, amelyet több, mint egy évtizede osztunk meg egymással. Hasonlóan a gondolatainkhoz, tapasztalatainkhoz. Rutinunk van a vitákban, Csaba a gyakorlati, nyelvi szintet követi, mint "nyelvében élő" drámaíró. Én igyekszem analitikusan, a struktúrák, jogszabályok, társadalmi formák, rendszerek szintjén tájékozódni. Általában Csabától tudom meg (igen a konyhában, igen kávézás közben), hogy az, amit gondolok, működik, vagy sem. Ebből nem a mi magánéletünk az érdekes, hanem az a tény, hogy a társadalomelmélet, és a gyakorlat milyen egymást feltételező viszonyban van.

A műsor  persze nem jött volna így létre, mintegy a reggeli kávézások meghosszabbításaként, ha nem áll elő egy kényszerhelyzet. A politikai korrektség és a multikulturalizmus témájával több erdélyi társadalomkutatót is megkerestem. Hiába a több hetes előkészítés, sorra mondták vissza azok, akinek hivatása erről értekezni. Vagy kimondva, vagy ürügyet keresve jelezték: ez túl kényes téma, nem szívesen vállalnák a nyilvános megszólalást. Egy meghívott egészen az adás felvételének időpontjáig úgy vélte, van mondanivalója. Aztán forgatás előtt másfél órával lemondta a meghívást. Semmilyen konkrét ügyről nem kértem állásfoglalását, csak arra számítottam, hogy segít ezt a két fogalmat - a multikulturalizmust, és a politikai korrektség fogalmát - a felszínes sajtóvitáknál mélyebben értelmezni. Nem jött össze, utolsó percben visszalépett. Ezért improvizáltunk Csabával. (Vajon, ha bátrabbak lennének a társadalomkutatók, ha válsághelyzetekben többször szólalnának meg nagy nyilvánosság előtt, mennyire lennének kezelhetőbbek a konfliktusok?)

Felvétel után még dilemmáztam, hogy jó-e ez, hogy nyilvánosan is vitázunk, beszélgetünk. Azóta rájöttem, hogy ebben a kis alkotói kommunkában, amiben élünk, kiváló edzés. A személyes dialógusok erősítése, az emberi közviszonyok szélesítése az, hogy az agorán és a konyhában, gyereknevelés közben, hivatásgyakorlás közben is őröljük az őrülni valót.

Vigyázok erre a „kommunára”. Szeretnék még rögzíteni majd valamilyen formában, felületen apámtól egy színháztörténeti visszaemlékezést, öcsémtől egy vizuális aktivizmusról szóló munkát, Anyukámat pedig rá akarom venni, hogy mondja tollba azt a székely konyhát, amit csak ő ismer. Az örmény tárkonyos bárányfej levestől, a Goldenberg Rákiskától tanult felcsíki Rigó Jancsin keresztül (igen, felcsíki, Rákiska, Rigó Jancsi) a rakott káposztáig mindent dokumentáljon. Mint a székely multikulti ízeit és zamatait. Kitudja, meddig kóstolgathatjuk mindezt.

 Az Erdélyi Televízió adása itt nézhető végig.