"Hagyományt teremtek" Székelyföldön, mert ugye itt a hagyományőrzés ipari foglalatosság. Ezentúl minden hétvégén közzéteszem a jövőheti rádiós műsorok témáját, hogy mindenki időben odahúzhassa a kisszékét a Sokol rádióhoz, vagy a Sokol laptopjához, és meghallgathassa, 18 óra 20 perctől, az Értsünk Szót a Marosvásárhelyi Rádióban. A műsorváltozás jogát persze fenntartom, mert ki tudja, mit hoz az élet, meg a műsorrend, de a tervek szerint a következő napokban ez lesz hallható:

Február 8, hétfő, (Románia: 18.20, Magyarország: 17.20)

Ukrán-moldáv dominó

Hogyan válik instabillá a keleti határvidék az Európai Unió szeme láttára? Miért mélyül a moldáv társadalmi válság, és kik asszisztáltak a korrupció kialakulásához? Mizsei Kálmán nyilatkozik, aki az ENSZ főtitkárhelyettese és az ENSZ Fejlesztési Program regionális igazgatója 2001–2006-ban, az EU moldovai különmegbízottja 2007–2011-ben volt, az EU Ukrajnai Tanácsadó Missziójának vezetőjeként 2014–15-ben dolgozott. A moldáviai helyzetről egy héttel korábban Tamás Pál szociológus nyilatkozott

Február 9, kedd (Románia: 18.20, Magyarország: 17.20)

Kettős állampolgárság: használati érték és érzelem

Mire használják, és mit gondolnak a kettős állampolgárságról azok, akik kérték ezt a státuszt? Pogonyi Szabolcs a CEU oktatója, több éves kutatáson dolgozik, interjúk során van túl. Most kiszélesíti a felmérést, az interneten elérhető kérdőív kitöltésére kéri a kettős állampolgárokat. Tapasztalatairól, és a kutatás várható megjelenéséről kérdeztük. A kérdőív itt tölthető le, illetve ki

Február 10. szerda (Románia: 18.20, Magyarország: 17.20)

Egyház és közélet

Új sorozatot indít az Értsünk szót adása, olyan egyházi, vagy civil embereket szólaltatunk meg, akik keresik az egyházi és közéleti témák közötti átjárást, a párbeszéd lehetőségét. Első vendégünk Laborczi Dóra, az evangélikus Kötőszó blog alapítója, szerkesztője

Február 11, csütörtök (Románia: 18.20, Magyarország: 17.20)

Komment és felelősség

A magyar állam terhére döntött a strasbourgi Emberi Jogok Bírósága a véleményszabadság megsértése miatt. A közelmúltban zárult, a kommentelés felelősségéről szóló per előkészítéséről és következményeiről Bodrogi Bea médiajogász, a perirat egyik előkészítője beszél.

Február 12, péntek (Románia: 18.20, Magyarország: 17.20)

Ha befagy egy ország

A Legkisebb Jégkorszak című regény 2019-ben játszódik, amikor a környezeti és társadalmi katasztrófák miatt minden nehezebbé, minden fehérebbé válik, és a nyomok is jobban előtűnnek. A valóságos és képzeletbeli miniszterelnökök, köztársasági elnökök, Erdélyből elszármazott otthontalan színikritikusok, valamint munkanélküli konzulok világáról a szerző, Térey János hallható pénteki könyv rovatunkban

 Mindez mégegyszer hol? www.marosvasarhelyiradio.ro

Néhány nappal ezelőtt egy több mint fél éve tartó, nagyobb és még nagyobb lángokkal felcsapó vita ért nyugvópontra. Azért utasítja el a menekült kérdést - magyarázta egy ismerősöm - mert fél. Azért nem nézi meg a vízbefulladt emberekről, gyerekekről szóló híradásokat, képeket, mert nem akar elgyengülni. Tart a veszélytől, amelyet ez a helyzet jelent.

Bár a menekültválságra adott válaszait azóta is elutasítom, átgondoltalannak, hamisnak tartom, a félelmén gondolkodom. Ha lehet azt mondani, igyekszem "átérezni". Már amennyire ebben a nagy félelemmasszában, amelyben mindannyian vergődünk, át lehet lépni a szubjektív határokat, és be lehet látni, hogy konkrétan, személyesen ki mitől retteg.

Naponta tapasztalom az agresszió felé haladást, a szélre sodródást - az agressziótól való félelemtől hajtva. Addig félik az iszlamistákat, a nácikat az emberek, amíg nem hasonulnak. Valahogy erre vezetnek a folyamatok. Tegnap délután ismert erdélyi magyar közéleti ember, szerző, volt politikusa "faji beltenyészetről" értekezett nagy nyilvánosság előtt. Ketten-hárman tiltakoztunk. A többség elismerően figyelt, visszajelzett, vagy hallgatott. Most ennél a pontnál tartunk.

Hogy pontosan mi történik, azt mégsem látni. Napi benyomásaim, információfoszlányaim vannak. A "civilizációsnak" maszkírozott fajeleméletek iskolai terjesztéséről a közoktatásban. A náci ideológia népszerűsítéséről, megengedő nosztalgikus rendezvényekről köztereken, nyilvános rendezvényeken. Mindezt hagyományőrzésnek látják az emberek, s mint ilyent értékelik, elfogadják, részt vesznek benne. A mai kamaszok számára ez az általános, a követendő példa.

Panaszkodtam erről egy marosvásárhelyi RMDSZ-es politikusnak - olyan rendezvényen is folyt a propaganda, ahol jelen volt, amelyet a szervezet támogatott az ősszel. Azt válaszolta: megérti, ha elköltözöm innen.

Nyilván nem akarok elköltözni. Nem csak dacból,  annak a romantikus szerepjátéknak engedelmeskedve, hogy ellent kell állni, nemet kell mondani. Sajnos, egyre kevéssé hiszem, hogy lenne bármilyen hatékonysága a közlésnek, ide értve a tényközlést is. A "fact democracy" olvastam a New York Times hétvégi jegyzetében (sajnos nem mentettem el) most arra jó, hogy a tényekkel bűvészkedve erősödjön a manipuláció. Írom ezt úgy, hogy rendkívül fontosnak tartom, és folyamatosan követem a tényfeltáró kollégákat az Átlátszón, az Erdélyi Átlátszón, és ahol csak publikálnak. Nem akarok elköltözni, mert tudom, hogy ez nem lokális probléma, ugyanezzel szembesülnék bárhol.

Nem tudom, hogy a társadalmi agresszió mértékét mennyire látni pontosan. Azt sem, hogy mennyire kiszámítható, mi következik. Az ősszel elindítottam egy szociálpszichológiai interjú-sorozatot Csepeli Györggyel, Huncik Péterrel. Most felfedeztem egy tanulmányt a Political Capital oldalán, rengeteg információ, tovább vizsgálni való tény van benne. Beszélgettem erről Krekó Péterrel, hátha valakihez mégis elér valami. Hátha mérsékelhető a félelem. Vagy átváltható valami másra.

A Krekó Péterrel készített interjú az Erdélyi Riport oldalán olvasható

A Bataclan elleni merénylet után megjelent egy olyan erejű és minőségű szöveg a Le Monde-ban, amelyhez hasonlót sajnos magyar nyelven nem olvasni mostanában. David Van Reybrouck nyílt levélben fordult Francois Hollandehoz, és figyelmezteti arra, hogyan csúszik bele Franciaország  retorikai, és nem csak retorikai szinten a hadviselésbe. Hogyan feledkezik meg, tagadja meg és válik értetlenné saját pacifizmusával szemben. Fontossá vált számomra ez a szöveg, december elején írtam egy rövid ismertetőt róla, és annak a WTC-ig visszanyúló kontextusáról, de közben nagyon intenzíven el kezdett foglalkoztatni egyrészt a magyar pacifizmus múltja és nem létező jelene. Az, ahogyan a "háborús állapotról", a háborúk nyomairól, emlékeiről írunk-beszélünk. Másrészt az a jelenség is, amikor önmagát az ember szemtanúként, közlőként, vagy tovább közlőként, hírvivőként, nyomrögzítőként és nyomkeresőként ismeri fel. Így és ezért született a Danyi könyvről az írás, és az interjú Radics Viktóriával, a beszélgetés a Neoplantáról Végel Lászlóval. És így született az ötlet, hogy évzáró-évkezdő interjút készítsek Závada Pállal.

Ez nem az a "magától beszélő" interjú lett. Technikailag is nehezített körülmények között dolgoztunk (hol megszakadt a telefon, hol recsegett). Korábban soha nem beszélgettünk, nem volt "rutinunk". A hanganyag elején hosszan elmeséltem a pacifizmus jelenlegi állásáról bennem kavargó gondolatokat (ezt igyekeztem rövidre vágni, ne untassam a hallgatót), és aztán úgy jöttek a mondatok egymás után, mint amikor a tehervonat a kavicsokkal feltöltött síneken nekilódul. Moccan a hatalmas tömeg, csikorog az anyag, lassú erővel lök előre a súly.

Így visszahallgatva, és a témát magamban tovább morzsolgatva arra a következtetésre jutottam: Závada letisztult, átgondolt feszültsége, ellenállása olyasmi, aminek célzottan, tudatosan kell helyet keresni ma. Nem az a szerző, aki felskiccel egy publicisztikát, vagy az esti show soron következő vendégeként széles gesztusokkal öt percre elfoglalja az éppen szabad fotelt. Ez egy másik típusú írás-beszéd, amely nem törődik semmi mással, csak a gonddal.

Závada hangja lassú de folyamatos ritmusú, a kilégzés és belégzés szünetei is értelemmel bírnak. Egymást támogatják az emelkedő és süllyedő hangsúlyok. Hosszútávfutók lélegzenek így. Nem biztat, nem keserít el. Éberen tart, azt hiszem.

Nem véletlenről van szó, nem a  recsegő telefonon át készített interjú egyszeri hangja volt ez. Ugyanígy szól Szép Ernő Emberszag című írásáról is.

A Marosvásárhelyi Rádióban sugárzott interjú itt hallgatható vissza.

A Szép Ernő-ajánlás pedig itt.

Nem én találtam ki, bevallom, hogy Cserna-Szabó András legyen az idei év első Értsünk Szót műsorának a vendége, mint a Sömmi című Rózsa Sándor regény szerzője.

Ilyenkor mindig kell valami vicceset produkálni, valami szilveszteri wihihiwahahát, én pedig nem vagyok ebben menő, és nem vagyok erre vevő. (onnan látszik a szakmai gyengeség, hogy az ember a hülye szóvicceknek nem tud ellenállni)

Szóval meg akartam úszni ezt a buli utáni adást valami könnyű, de nem értelmetlennel. Egyszer készítettem egy interjút a mai stand up szcéna egyik meglehetősen felkapott figurájával. Azóta is viszketegségem van ettől a mindenkinek feleljünk meg és ne kockáztassunk semmit automata humortól közepes habzással,  na ilyent nem akartam még egyszer. Így hallgattam a szóra, és meghívtam Cserna-Szabót.

Végül sokkal több lett ez a beszélgetés, mint megúszás, nem biztos, hogy könnyű, helyenként erőszakot, nyomokban történelmi horror-abszurdot is tartalmaz. Van benne tanulság is, például reméljük, idén a jó győz a rosszban is.

1. van még egy interjú-alany ötletem, egy valódi Sötét lovagot képzeltem a mikrofon elé. Még nem tudom, hogy tényleg kérdezni kell-e, és ha igen, akkor nekem kell-e kérdezni? Majd eldől.

Itt hallgatható Cserna-Szabó

Újra és újra felmerül a lengyel-magyar politikai párhuzam - nem teljesen értem ezt az igyekezetet, ahogy az emberek analógiák révén értelmezik és minősítik saját helyzetüket. "Bezzeg a románok", vagy "már az oroszok is", "pont úgy, mint a szerbek" - ilyen típusú elszólásokkal lehet találkozni. Pontosan érthető, mi az üzenet, és kevésbé egyértelmű, mennyi leegyszerűsítés, előítélet van ezekben a mondatokban.

Széky János a lengyel-magyar összehasonlítások mögé nézett, és ezeknek a megalapozatlanságáról írt két szövegben, ezekről az írásairól készítettem vele interjút. Nem csak azért, mert fontos érteni, mi történik Közép-Európában, hanem azért , mert Széky módszere ritka, eltanulható és nélkülözhetetlen.

Legyen szó Lengyelországról, Szíriáról vagy éppen Magyarországról, mindig tudja, hogyan kell az aktuális eseményeket az intézményes háttérrel, a politika- és jogtörténettel együtt nézni, értelmezni. "Rendszerben", pontosabban "rendszerekben" lát. Tavaly megjelent kötete, a Bárányvakság (erről szintén beszélgettünk) ebből a tudásból, ezzel a módszertannal született.

Gyakran nem értünk egyet - más elvi-politikai térfélen állunk - de ennek ellenére vagy éppen ezért lehet vele nagyon termékeny beszélgetéseket folytatni. Tudása, figyelme lendíti elő a vitát. Olyant is sokszor tapasztaltam, hogy felülbírálja saját állításait, korrigálja őket. Belátó, elfogadó határozottsága ellenére. Ha lehetne kívánni, merre haladjon a közbeszéd, azt kívánnám, Széky hangja felé.

Január 25-én lesz egy vitaest, a Bárányvakságot a Gödör Klubban Péterfy Gergely mutatja. Izgalmas találkozás. Mindkét szerző az a ritka típus, aki elhagyja a komfortzónáját. Péterfy a Népszabadságban közölt jegyzet sorozatot (annyira remélem, hogy ezekből egyszer nagyesszék születnek) történeti, politikai reflexiókat - "holott" író. Széky a klasszikus, "régivágású" újságíró, szerkesztő: tele kreativitással, jó formaigénnyel, és jól élezett stílussal. Ha éppen nem bojkottálnám Magyarországot, biztosan elmennék erre a nyilvános találkozásukra. Miattuk is gondolom azt, hogy a helyzet mégsem teljesen reménytelen.

Aki hozzám hasonnlóan nem mehet el a Gödörbe, annak azt ajánlom, hallgassa meg Székyt a lengyel-magyar nem-párhuzamról.

A napi szerkesztőségi rutint azzal szoktam kezdeni, hogy végig nézem, miről tudósítanak az Európa déli illetve keleti határszélein dolgozó kollégák, barátok. Ők dolgoznak a legnehezebb terepen, általában onnan jönnek azok a hírek, amelyek csak órák múlva kerülnek be a hírügynökségi anyagokba. Ma szűkszavú értesítést kaptam arról, hogy  vészhelyzet van, újabb tömegeket mentenek Görögország partjainál -Farmakonisi, Kalolimnosz közelében -, a szokottnál szervezettebb munkára van szükség.

Órák teltek el, ezalatt megittam négy kávét, két teát, átírtam a Mozgós rovatomat (Papp Sándor Zsigmond szerkeszt, és jól teszi), négy verziót szültem egy már soha el nem készülő Erdélyi Riportos jegyzetből (egyre utálom a publicisztikát, különösen a sajátomat - olyan, mintha a falnak beszélnék) két interjút rögzítettem, egyet Ivácson András Áronnal a Transindextől (jövőhéten lesz hallható, erről az írásáról beszélgettünk) és egyet Kalmár Szilárddal arról, hogy milyen hatásai lesznek az európai határzárnak.

Szilárd nagyon súlyos dolgokat sorjázott, például azt, hogy az idei második, késő őszi menekülthullámot közvetve a magyarországi kerítésépítés, és a menekültellenes politika generálta. Hosszabban szerettem volna írni erről, de erre már csak egy másik posztban lesz módom.

Munka után ugyanis megkaptam a görög kollégák második üzenetét. Sikertelen volt a mentés: 42 ember halt meg ma, köztük 17 gyerek veszett a tengerbe. "Ez háború, és tudjuk ki a gyilkos" - írták a görögök.

Részes-e a gyilkosságoknak a passzív szemtanú? Erre is választ ad a Kalmár-interjú.

 A teljes (magyar) sajtó mélyrepülésben van a menekültválság reprezentációjával kapcsolatban, azt hiszem nem láttam még olyan felületet, fórumot, ahol ne követtek volna már el súlyos hibákat. Van ahol véletlenül, oda nem figyelésből tévednek. Van, ahol tudatosan, taktikusan, programszerűen szolgálják a propagandát. (Ne kérdezd meg, milyen propagandát).És tény, hogy ez az eseménysor, amelynek a teljes láncolatát sem térben, sem időben nem lehet belátni, felvet egy sor eddig vagy nem ismert, vagy nem megoldott sajtóetikai, módszertani problémát. Nem hiszem, hogy van "objektivitás menekült (vö. migráns)" ügyben, mert nem hiszem, hogy itt egyetlen "ügy" van, hogy a szereplők, érintettek köre pontosan meghatározható, hogy teljes mértékben tisztázhatók a kompetenciák, az illetékességek. Nem az "objektivitásra" való törekvés hiányzik a sajtóból. Hanem az igyekezet, hogy szembe nézzen saját korlátaival, hogy új eszköztárat, frissebb módszertant keressen. Kezdjen el élni túl a saját lejárt szavatosságú sémáin.

Múlthéten felhívtam egy kutatót, aki foglalkozik hasonló témakörökkel, publikált is rövidebb írást erről. Megbeszéltem egy interjút vele erre a hétre. Lefoglaltam a stúdiót, betábláztam, felkészültem. Nem vette fel a telefont a megbeszélt időpontban. (Pedig nem kell elmagyarázni neki, mit jelent a stúdióidő). Levelet, üzenetet írtam - nem válaszolt. Vártam két napot, elfoglaltságára hivatkozva megértésemről biztosítottam. És kértem, ha módjában áll, ráérő idejében kerítsen sort mégis a beszélgetésre. Nem állásfoglalásra, nem bizonyítványosztásra. Csak úgy, problémafelvetésre. Hátha segíthetünk magunknak, nyilvános terekben tévelygőknek.

Válaszolt. Azt írta: ezzel már "annyian foglalkoznak", és különben is írásban jobban fogalmaz mint szóban. Hát jó, mondom, akkor küldje el azt a "sok" felmérést, tanulmányt, reflexiót, hadd haladjak én is, tanuljak. Nem küldte. Azt válaszolta, hogy "meg kell beszélnie a főnökével", és hogy "nem szeretne egy rossz mondattal egy pofonba belefutni".

Megrendített ez a dolog. Mégiscsak egyike az általam tisztelt szakembereknek. Aki lám - pofonoktól fél. Meg rossz mondatoktól. Tudom, valóban: a kutatás, a "szakértés" komoly feladat. Tényleg. És tudom, hogy a "zsurnalizmussal" (joggal) fenntartások szoktak lenni. Tényleg megértem az aggodalmakat, és tényleg én is fontosnak, megspórolhatatlannak tartom a jól megírt, adatolt tanulmányokat. Az sem jó, ha a "szakértők" stúdiókból stúdiókba rohangálva szakértenek mindenről, ami a saját, vagy a szerkesztő fejében megfordul. Van erre is elég elrettentő példa.

De az akadémizmus paravánja mögé bújni a közbeszéd elől, a közéletben folytatott létfontosságú viták elől.... Az akadémia falai között rettegni a pofonoktól.. A rossz mondatoktól... Ez nem egy emberről mond el mindent. (Az egyes emberek szűkölnek, féltik az állásukat, félik a főnöküket, aki a még nagyobb főnököket féli). Hanem erről az egész rendszerről. Amihez persze mindenki hozzáadja a magáét.

Megvan a napi csalódásadag. Úgy veszem be, mint a keserű, büdös csukamájolajat.

Pont egy hónapja gondolkodom ezen a szövegen, akkor ment adásba a Radics Viktóriával készített beszélgetésem Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényéről.

Ez a regény most nagyon fontos nekem (írtam egy futamot róla), mert egy ideje vizslatom a jelenkori a háborúk antropológiáját (apropó: itt a legutóbbi beszélgetés Tamás Pállal az ukrán-orosz konfliktusról, benne a modern háborúk sebesülés-arányáról, az esztétizálásról, a front nyomainak eltörléséről). De nem mondom, hogy magamtól rátaláltam volna, ha nincs Radics Viktória, aki egészen különleges szerepet tölt be a magyar sajtóban.

Ő hívta fel a figyelmemet Danyira, Ő az, aki egyrészt végtelenül érzékenyen, és mélyen figyel megjelenésekre, kulturális jelenségekre, teljesítményekre. Másrészt kritikusként többdimenziós, elméleti, filozófiatörténeti, művészettörténeti műveltsége van, amelyet a kellő helyen, a kellő módon alkalmaz. Arányosan, pontosan, elegánsan. Harmadrészt tud és akar autonóm módon írni, publikálni. Elemez, kritizál, analizál párhuzamosan, korszerűen, kontextusokkal - ez valódi bravúr. Negyedrészt: érzékeny, meg is éli, amit néz-olvas, fel is vállalja, amit megél. Ismerős, amikor az ember úgy fog neki egy kritika olvasásának, mint önálló jogú szöveg élvezetének? Mint egy jó prózának? Amikor immár nem "szolgálóleány", láb- vagy széljegyzet a bírálat-értelmezés, hanem "alanyi jogú" reflexió.

Nagyon szeretném, ha lenne a Marosvásárhelyi Rádióban egy kritikus-sorozat, amelyben kritikusok időről időre saját tétjeiket, ajánlataikat megtennék, a műsor (és a kultúrafogyasztás) egyáltalán nem mellékes szereplőiként. Olyanok, akiknek a kritikája egyszersmint saját névjegyük. Ehhez volt bemelegítés a Radics Viktóriával készített beszélgetés, még gyúrok rá, hogy másokat is bevonjak a beszélgetésbe.

Szóval egy kerek hónapomba került, hogy megírjam ezt a négy bekezdést Radicsról, meg a kritikáról, és aki ismeri a jelenkori vitákat erről a műfajról (?), intézményről, az talán érti, miért vacakolok a lelkesedésemmel.

Itt hallgatható meg a beszélgetésünk, remélem lesz még több ehhez hasonló