A napi szerkesztőségi rutint azzal szoktam kezdeni, hogy végig nézem, miről tudósítanak az Európa déli illetve keleti határszélein dolgozó kollégák, barátok. Ők dolgoznak a legnehezebb terepen, általában onnan jönnek azok a hírek, amelyek csak órák múlva kerülnek be a hírügynökségi anyagokba. Ma szűkszavú értesítést kaptam arról, hogy  vészhelyzet van, újabb tömegeket mentenek Görögország partjainál -Farmakonisi, Kalolimnosz közelében -, a szokottnál szervezettebb munkára van szükség.

Órák teltek el, ezalatt megittam négy kávét, két teát, átírtam a Mozgós rovatomat (Papp Sándor Zsigmond szerkeszt, és jól teszi), négy verziót szültem egy már soha el nem készülő Erdélyi Riportos jegyzetből (egyre utálom a publicisztikát, különösen a sajátomat - olyan, mintha a falnak beszélnék) két interjút rögzítettem, egyet Ivácson András Áronnal a Transindextől (jövőhéten lesz hallható, erről az írásáról beszélgettünk) és egyet Kalmár Szilárddal arról, hogy milyen hatásai lesznek az európai határzárnak.

Szilárd nagyon súlyos dolgokat sorjázott, például azt, hogy az idei második, késő őszi menekülthullámot közvetve a magyarországi kerítésépítés, és a menekültellenes politika generálta. Hosszabban szerettem volna írni erről, de erre már csak egy másik posztban lesz módom.

Munka után ugyanis megkaptam a görög kollégák második üzenetét. Sikertelen volt a mentés: 42 ember halt meg ma, köztük 17 gyerek veszett a tengerbe. "Ez háború, és tudjuk ki a gyilkos" - írták a görögök.

Részes-e a gyilkosságoknak a passzív szemtanú? Erre is választ ad a Kalmár-interjú.