A teljes (magyar) sajtó mélyrepülésben van a menekültválság reprezentációjával kapcsolatban, azt hiszem nem láttam még olyan felületet, fórumot, ahol ne követtek volna már el súlyos hibákat. Van ahol véletlenül, oda nem figyelésből tévednek. Van, ahol tudatosan, taktikusan, programszerűen szolgálják a propagandát. (Ne kérdezd meg, milyen propagandát).És tény, hogy ez az eseménysor, amelynek a teljes láncolatát sem térben, sem időben nem lehet belátni, felvet egy sor eddig vagy nem ismert, vagy nem megoldott sajtóetikai, módszertani problémát. Nem hiszem, hogy van "objektivitás menekült (vö. migráns)" ügyben, mert nem hiszem, hogy itt egyetlen "ügy" van, hogy a szereplők, érintettek köre pontosan meghatározható, hogy teljes mértékben tisztázhatók a kompetenciák, az illetékességek. Nem az "objektivitásra" való törekvés hiányzik a sajtóból. Hanem az igyekezet, hogy szembe nézzen saját korlátaival, hogy új eszköztárat, frissebb módszertant keressen. Kezdjen el élni túl a saját lejárt szavatosságú sémáin.

Múlthéten felhívtam egy kutatót, aki foglalkozik hasonló témakörökkel, publikált is rövidebb írást erről. Megbeszéltem egy interjút vele erre a hétre. Lefoglaltam a stúdiót, betábláztam, felkészültem. Nem vette fel a telefont a megbeszélt időpontban. (Pedig nem kell elmagyarázni neki, mit jelent a stúdióidő). Levelet, üzenetet írtam - nem válaszolt. Vártam két napot, elfoglaltságára hivatkozva megértésemről biztosítottam. És kértem, ha módjában áll, ráérő idejében kerítsen sort mégis a beszélgetésre. Nem állásfoglalásra, nem bizonyítványosztásra. Csak úgy, problémafelvetésre. Hátha segíthetünk magunknak, nyilvános terekben tévelygőknek.

Válaszolt. Azt írta: ezzel már "annyian foglalkoznak", és különben is írásban jobban fogalmaz mint szóban. Hát jó, mondom, akkor küldje el azt a "sok" felmérést, tanulmányt, reflexiót, hadd haladjak én is, tanuljak. Nem küldte. Azt válaszolta, hogy "meg kell beszélnie a főnökével", és hogy "nem szeretne egy rossz mondattal egy pofonba belefutni".

Megrendített ez a dolog. Mégiscsak egyike az általam tisztelt szakembereknek. Aki lám - pofonoktól fél. Meg rossz mondatoktól. Tudom, valóban: a kutatás, a "szakértés" komoly feladat. Tényleg. És tudom, hogy a "zsurnalizmussal" (joggal) fenntartások szoktak lenni. Tényleg megértem az aggodalmakat, és tényleg én is fontosnak, megspórolhatatlannak tartom a jól megírt, adatolt tanulmányokat. Az sem jó, ha a "szakértők" stúdiókból stúdiókba rohangálva szakértenek mindenről, ami a saját, vagy a szerkesztő fejében megfordul. Van erre is elég elrettentő példa.

De az akadémizmus paravánja mögé bújni a közbeszéd elől, a közéletben folytatott létfontosságú viták elől.... Az akadémia falai között rettegni a pofonoktól.. A rossz mondatoktól... Ez nem egy emberről mond el mindent. (Az egyes emberek szűkölnek, féltik az állásukat, félik a főnöküket, aki a még nagyobb főnököket féli). Hanem erről az egész rendszerről. Amihez persze mindenki hozzáadja a magáét.

Megvan a napi csalódásadag. Úgy veszem be, mint a keserű, büdös csukamájolajat.