Megjelent a Magyar Nemzet felületén egy publicisztika, ritkán éreztem ennyire élesen, hogy távolodnak egymástól a "magyar" (?) világok. A szöveg teljesen átlagos, felsorolja azoknak a közhelyeknek a zömét (saját felismerésként, számonkérésként, érzelmi elköteleződésként-elhatárolódásként, valamint elvi állásfoglalásként) amelyeket Erdéllyel kapcsolatban fel szoktak sorolni. Nem csodálkozom ezen, csak szomorú vagyok: egyik nemzetstratégia éri a másik nemzetpolitikát, mégsem moccannunk semerre tizenöt, húsz éve legalább. Ez van, erre képes a "nemzeti" gondolat.

A cikk közepén azonban felbukkan egy mondat, amit sehogy sem lehet értelmezni. Történetesen az én nevem van benne, a "Parászka Borókákat" (így, nagy betűkkel, többes számban, külön írva) vádolja azzal, hogy "az agresszív román sovinizmusban" látnak (ők) szövetségest. Semmilyen magyarázat, arról, hogy mi alapján gondolja a "Parászka Borókákról" ezt a szerző, kik ők, hol találkozott velük, mit tud róluk. Csak úgy lóg a levegőben ez a kijelentés. Ennyi erővel írhatott volna "Dömdödömöket", "Heremókákat" esetleg "Hétfánfütyülő Rézördögöket". Biztos vagyok benne, hogy a Magyar Nemzetet olvasók zömének, legalábbis azoknak, akik nem a szélsőjobbos fórumokon szerzik be a propaganda anyagokat rólam, fogalmuk sincs, hogy ki vagyok. Retorikai szempontból persze érthető ez a feljelentés, mindig kell egy olyan ellenség, aki a kritika által elmarasztalt elv-társakhoz képest a valódi gonosz. A más, az idegen, a ballib, a gyíkfejű, akihez képest a tisztalelkűek és jók megkülönböztethetik magukat. Ez a rámutatós, kicsinálós jelenkori publicisztika ismert eszköze. Abból az egyből, ami van neki.

Nem háborodom fel. Hol van ez attól a Ner-kampftól, amelyről Péterfy Gergely beszámol? Ebben a nevemmel lesbőlállásból visszaélő cikkben nem szólított fel a szerző senkit, hogy maszturbáljon rám. És ezért, ismerve a jelenlegi körülményeket, hálás lehetek neki. Ez már a magyar nyelvű sajtóban nívó.

Azon viszont csodálkozom, hogy az Erdélyről író szerző, mennyire nem ismeri a saját témáját a készen kapott közhelyeken túl. Rákérdeztem arra, mégis hol-miként támogatom én az "agresszív román sovinizmust"?  Mostanában sokat foglalkozom a román szélsőségesekkel. a Vlad Tepes gárda hátterével például. Ez azért egy állandó konfliktusfelület, állandó feszültség, készenléti állapot. Adatok, kapcsolatok, kockázatok. Kíváncsi voltam arra, mit tud erről a munkámról egy budapesti publicista? Nekem az "agresszív román sovinizmus" például Ninel Peia, aki a magyarokat vádolja a Colectiv klubban elkövetett tömeggyilkossággal. És "agresszív román sovinizmus" a magyar gárda mintájára szerveződő lapátokkal felfegyverzett, egyenruhás szélsőjobbos román erőszakszerv. Agresszív a zászlótépő, utcán tomboló ultra mozgalom.

A Magyar Nemzet szerzője egy szóval sem említette mindezt. Sérelmezte viszont egy önkormányzati rendezvényről szóló hat (!) évvel ezelőtti publicisztikámat. Ezt nevezte meg kollaboráns tevékenységem bizonyítékául. A kifogásolt szösszenetem arról szól, hogy az erdélyi magyaroknak akkor sem kell szégyenkeznie, eltűnnie, kiiratkoznia Erdélyből, ha épp Románia nemzeti ünnepét (igen, az egyesülést) ünneplik a hatóságok, a többség. Akkor is elvárhatják, hogy saját anyanyelvükön, magyarul szóljanak hozzájuk. És érezhetik a történelmi iróniáját annak, hogy a román gyerekeknek Trianonról, a magyaroknak meg a Mikulás létéről üzennek a rendezvényszervezők. Nekem ez az írás egyike volt az erdélyi (magyar) jó közérzet, önbecsülés visszaszerzésére tett kísérleteknek. Neki ez az önkormányzati, lufi eregetős, utcán forralt borozós eseményről szóló beszámoló az "agresszív román sovinizmussall" kötött szövetséget jelentette.

Mit mondjak erre? Tényleg nem élünk egy világon, -ban. Erdélyen, Romániában. Szerzőmet fogva tartja a boldog budapesti tudatlanság. Maradjon is meg ez a valódi agresszív román sovinizmusról mit sem sejtő boldogsága . Legközelebb azonban ne cikkezzen olyan témákról, amelyeket csak a szóvirágok szintjén ismer. És ne mutogasson ujjal olyan vidéken, ahol az ilyen mutogatás egyre másra szedi az áldozatait.