A Marosvásárhelyi Rádióban sugárzott évvégi-éveleji interjúsorozat kilencedik, január 5-re időzített beszélgetése Kun Árpáddal készült, igazán különleges körülmények között. Nem klasszikus rádióinterjú az, ami hallható lesz Székelyföldön: egy készülő film hanganyagából szerkesztettem ízelítőt. A tavalyi év elején Szederkényi Miklós és Surányi András keresett meg a Dunatáj produceri iroda részéről azzal, hogy szeretnének egy portréfilmet Kun Árpádról. Azonnal igent mondtam, bár (rövid és szomorú) tévés tapasztalataim minimálisak ahhoz, hogy bármilyen mozgóképes vállalkozásba belevágjak. A Boldog Észak című regényt viszont nagyon szerettem, interjúzni különösen szeretek, munkát soha le nem mondok, így természetes volt, hogy ezt is megcsinálom.
A figyelmemet egész nyáron a hónapokig tervezett görög riportutam, a menekültválság kötötte le. Ez a Norvégiában élő Kun Árpádhoz tervezett út valahol lebegett ugyan, de nem kezdtem vele semmit. Szederkényivel és Surányival sosem találkoztam, jellemző, hogy ezen sem gondolkodtam sokat, miért pont ők, miért pont én. Valamikor július végén, vagy augusztus elején – néhány héttel a görög út előtt – meghívtak magukhoz egy munkamegbeszélésre Surányiék balatoni nyaralójába. Nagyon nagyon kellemes napot töltöttünk el, de a Boldog Észak ott is csak úgy lebegett. Néha váltottunk erről is néhány szót, érzetek, benyomások a regényről. A kertben főzött leves fortyogott, zümmögtek a bogarak, surrant egy macska a háttérben: a Boldog Észak mondatai is csak így villantak fel, ezek közben, a nyárvég részeként.
Aztán elérkezett a görög út, apokaliptikus, nehéz alámerítkezés a tavalyi év kínjaiba. Levezettem a kétezer valahány kilómétert és éppen csak hazaértem, indulni kellett a norvégiai riportra. Nem néztem meg a térképet, hova megyünk. Elindulás előtt kérdeztem rá néhány ismerőstől, milyen ott az idő. (És becsomagoltam a mediterrán terephez való túracuccaimat, igen hülyén néztem ki, amikor a havas norvégiai reptéren megjelentem). Az egyetlen dolog, amit Szalonikitől Gaupnéig magammal hurcoltam, az a Boldog Észak volt. Most már tudom: bezárkóztam ebbe a regénybe, mert sokkal jobban tudtam tájékozódni a Beninből Norvégiába jutó Aimé Billion misztikus, kuruzslással, varázslással teli életében, mint amennyire fel tudtam dolgozni az Alexandropoulosi hullaházban látott hullák látványát.
Annyira lefoglalt a regény, hogy kicsit ki is zökkentett a tény: van hús-vér szerzője, barna bőrdzsekiben vár ránk az autójával, elvisz a valódi házába, ott valódi családjával vacsorázunk valódi spagettit, és olyasmiről beszélgetünk, hogy hogy kell négy gyereknek reggelit-uzsonnát készíteni, vagy, hogy egy hattagú családnak hány cipője van.
Nem tudom, mennyire látták rajtam a többiek a valósággal szembeni zavaromat. Mint ahogy én sem tudtam felmérni, ki milyen világban él. Kun a maga szigorú napirendjével (hajnali írás, reggeli uzsonnacsomagolás, délelőtti szolgálat az öregotthonban) profi módon lépett át a saját regényének és írói dimenzióiból a sajtszeletelésbe, szennyesruha válogatásba, gyerekfelügyeletbe. Surányi András operatőreként és rendezőjeként a filmnek folyamatos, tapintatos izgalmi állapotban volt. Azt hiszem a legtöbbször hallott kérdése az volt: de mi a valóság? Többször nekifutottunk, hogy tisztázzuk, mire gondol. A Boldog Északban leírt „valóságokra”, arra, ahogyan Kun Árpád ezt a magyar regényt ott, az óvoda-iskola-öregotthon háromszögben, Norvégiában megírta. Vagy arra, ahogy a regénybeli Benin a valódi Norvégiával találkozik.
A velünk dolgozó Kapcsos Vince rögzítette a hangot, a forgatás ideje alatt egyszerre figyelt a neszekre, arra, hogy milyen hangok szűrődnek be, adódnak hozzá a Kun Árpáddal folytatott beszélgetésbe, és arra, amiről beszélgetünk. Utólag mindig volt néhány olyan megjegyzése, amitől a lezártnak hitt interjú kilendült, folytatást követelt. Surányinak, meg Kapcsosnak köszönhetően jöttem rá: mennyire vak és süket vagyok, mennyire bezárkóztam a fehér lapon sorakozó karakterek világába. A gondolataimat a bekezdések, a mondathosszak, a lapra írt szöveg rendje határozza meg. Kétdimenziós világ, amely valószínűleg azelőtt meg van írva, mielőtt megélném, és begépelném. (Ez a vakság és süketség már Görögországban megkísértett, ahol képtelen voltam Kluzsán Róbert operatőrrel együtt dolgozni. Figyelni arra, hogy meglegyenek egy filmhez elegendő snittek, felvételek, hangok. Hajtott az, amit én ott látni, és érteni akartam.)
Most sem tudom eldönteni, hogy végül is szavakból, hangokból és képekből összerakható-e bármi is, amit mindannyian ott együtt és egymástól függetlenül kerestünk. Például az, hogy rajzolható-e Kun Árpádról a norvégiai hétköznapokban fegyelmezetten teljesítő ápolóról, családapáról valamint az autonóm módon gondolkodó, alkotó magyar íróról egyetlen egy portré. Vagy az, hogy meglelhető-e, ahogy azt Surányi kereste, a Boldog Észak valósága, referenciái. Vagy az, hogy végül megállapítható-e ennek a regénynek a „való élet” referenciájától független érvényessége – ahogy ez engem izgatott és izgat mai napig.
Ami mindannyiunkban közös volt, az talán (biztos, hogy ezt a film résztvevői különböző érvekkel most cáfolnák) a szorongás 21. század eleji fogalma. Hogy minden igyekezetünk, figyelmünk, technikai felkészültségünk ellenére van valami bekeretezhetetlen, megfogalmazhatatlan, feldolgozhatatlan hiány. A világok között (Norvégia, Magyarország, Görögország, Románia, Benin, képzelet, valóság stb) valami semmi. Világvég. Nem tudom. Kinek mi, saját határainak tapasztalata.
Volt két kirándulásunk ezalatt a pár nap alatt. Szeptember elején másztunk egy nagyot a még mindig, már megint hófedte csúcsokon egy úgynevezett kulcsosházig. (Mediterrán surranóm helyett egész végig kölcsön bakancsban jöttem-mentem, ez is megerősített abban, hogy nem én vagyok, vagy én nem vagyok). Árpáddal, aki sokat kirándult Erdélyben még a rendszerváltás körül, beszélgettünk a gyergyói hegyekről, szülőföldemről. És ahogy a norvég fjordok hideg lehellete megcsapott, ahogy belesüppedtem a vastag, sötétzöld mohába, ahogy szétnyomtam nyelvemmel a szájpadlásomon egy áfonyát, hirtelen a gyerekkorom erdőbe veszései köszöntek vissza. A sűrű sötét nagy kerek erdők, amelyekben feszülve figyeltük, jön-e a medve? Kinek-minek az árnya követ? Amelyekről minden kiránduláskor azt gondoltam, csak bejáratuk van, kijáratuk nincs. És aki egyszer belépett ebbe a világba, az többé nem szabadul.
Norvégiában jöttem rá, Kun Árpáddal, Surányi Andrással, Kapcsos Vincével, Árpád isteni cserfes-kedves családjával (na ők aztán sosem tűntek valószerűtlennekJ ), hogy eddigi életem során tulajdonképpen el nem mozdultam a gyergyói Magasbükk gerincéről. Még mindig ugyanott állok, mint 7-8 éves koromban. Hátam mögött susog a sötét, erre-arra hajló fenyőerdő. Lábam előtt a tisztás, amelyet a családom a legtalálóbb „Amfiteátrum” székely tájszóval illetett. Vakító fény, fekete árnyak, nyárban tél, télben nyár. Semmi sem változik, semmi sem múlik. Ugyanaz az egy, beláthatatlan világ. Nekem Gyergyó. Másnak Benin. Vagy Norvégia. Vagy Budapest. Mindegy is, nem értünk semmit. Nem érthetünk semmit.