Sokáig azt hittem, azért fűz érzelmileg nagyon intenzív viszony - erőt kell most összekapirgáljak, hogy ezt leírjam - Vajda Mihály filozófiájához (..), mert tulajdonképpen kései kamaszkorom élménye ő.

Elsőéves egyetemistaként volt évfolyamvezetőm. Lobogó hajjal, könyvborítókat csattogtatva tartott órákat és bennem kialakult az a furcsa kényszerképzet, hogy az egész filozófiatörténet nem más, mint  Don Quijote összes -eddig eltitkolt - kalandja, bővített kiadásban, még több viccesen eszelős szereplővel. Kigyomlált belőlem minden szövegekkel és szerzőkkel szembeni tekintélytiszteletet, amely a saját szamáron lovagolós életemben további eszelősen vicces epizódokat eredményez a mai napig.

Amikor elkezdődött válogatott műveinek kiadása, akkor elhatároztam, hogy írok egy reflexiót erről a sorozatról. Az volt a munkacím, hogy "Visszafelé olvasva Vajdát". Műfajt, hangnemet, témákat váltott az elmúlt évtizedekben. Általában a klasszikus eszmetörténet azzal foglalkozik, ki honnan hova jut el. Vajdával kapcsolatban a saját életművével, meg az általa megélt évtizedekkel kapcsolatban is, az a dilemmám: a mára kialakult habitussal, nyelvvel, formával hogyan lehet viszonyulni ahhoz, ami korábban volt? Hova teendő, hogyan érthető az egykori?

Apró adalék: erről Vajda esszéről (tanulmány ugye, a mai szövegeit ismerve csak a szó tágabb értelmében lehet) meg is egyeztem egy szaklappal. Aztán elhalt a dolog.  A szerkesztővel néhány hete beszéltünk erről. Finoman utalt arra, hogy "nem mindenki örülne" ennek a retrospektívnak. Nem derült ki, hogy az én szemléletem (?) a kifogásolt, vagy a Vajdáé. A lényeg, hogy nincs ma öröm a hasonló, huszadik-huszonegyedik századokat összekötő pálya ívekben.

Nem szegte kedvem ez a fiaskó, a Marosvásárhelyi Rádió ünnepi interjúi között készítettem egy beszélgetést Vajdával is. Több kortárs magyar filozófusra is gondoltam, végül mellette döntöttem. Kerestem valaki, aki szilveszter előtti napon tud két három mondatos skiccekkel évszázadokat rajzolni. Közvetlenül, mindenkinek. És Vajda tudott.  Csevegett, beszélgetett, inkább magával, mint velem. És ez a könnyűsége végül is összesűrűsödött.

Felvétel után úgy jöttem ki a stúdióból, hogy zsizsegtek a fejemben címek, könyvek, de leginkább még le nem írt mondatok, ötletek. Micsoda élmény, amikor egy ember felszabadít egy másikat egy-egy nevetéssel, befejezetlen mondattal.

(Azóta felgyűlt bennem némi düh is. Az egyetemi szemináriumok óta "a világ" (vö. Vajda) sikeresen gáncsol abban, hogy olvassak, kérdezzek, olvassak, kérdezzek. És én mindig nagyon fegyelmezetten tűröm ezt a gáncsolást. Pedig lehet, hogy nem kellett volna engedni az akadályoztatásnak. És ott kellett volna maradni a fil.tört. szemináriumok utáni rakoncátlanságban)

A Marosvásárhelyi Rádióban elhangzott beszélgetés visszahallgatható a hangtárban. Érdemes, élmény Vajda hangja.

Aki pedig szereti a lassított felvételt, annak az Erdélyi Riportot ajánlom, ott átiratban is megjelenik az interjú.