Kornis Mihállyal is az évvégi beszélgető-sorozathoz készítettem interjút: mindenféle stratégiákat találtam ki, hogyan, miről kérdezzem. Eredetileg "életmű-interjú" lett volna (amire kellene néhány nap legalább), de hamar rájöttem, hogy Kornis az a beszélgetőtárs, akit nem kell sokat faggatni. Akinek elég biztosítani a figyelmet ahhoz, hogy haladjon a maga útján. (Kemény feladat "jól figyelni", különösen egy telefonos interjúnál, amikor nem látják a beszélgetőtársak egymás arcát, nincs tekintet, amikor csak az "eleven csend" a jel. Sokáig volt egy szörnyű hanghibám, amit alig tudok levetkőzni. Gyakran hümmögtem, csak hogy hallja a vonal másik végén lévő, hogy ott vagyok. Ez a monoton hümmögés a beszélgetés alatt lehet hasznos, visszahallgatva azonban rémes.).

Kornis azonnal helyzetben volt, beszélt lendülettel, így kimaradtak a kérdéseim, például arról, hogy hogyan talál meg  magának műfajokat-formát, és miért váltja azokat? Mi ez az élethosszig tartó nyugtalanság, átváltozás? Vagy arról, hogy a hatalmas indulatai és egyértelmű érzékenysége, hogyan párosul mégis a mások, "a világ" iránti  tapintatos, folyamatos támogató kíváncsisággal? (Általában az indulat és az érzékenység eltávolít, kevés a dühös, és nyitott ember). 

Hömpölygő és meghitt beszélgetés lett, hiszen régóta ismerjük egymást, legalábbis az online térben, élőben sosem találkoztunk. Fogalmam  sem volt, hogy fogadják majd a hallgatók ezt az energikus mono-dialógust. Kényesnek számító témák jöttek elő. Kornis beszélt a magyar rendszerváltó ellenzék hibáiról, a mai magyar antiszemitizmusról, a politikai-elvi frontvonalakról. Mindezt intenzíven, teljes erőből.  Más az erdélyi mint a magyarországi rádiós-televíziós kultúra. Nálunk ritka ez a vállaltan impulzív és ugyanakkor reflexív megszólalás. Nem "vetkőznek" le a megszólalók szellemi, lelki értelemben - azt tapasztalom. Itt sokkal több a készen kapott, és fegyelmezetten viselt póz, mint az egyénileg választott, érlelt, képviselt szerep.

A hanganyag lement az év utolsó beszélgetései között. Elutasító, kritikus megjegyzés egyáltalán nem jött. Néhány napja egy fényképet kaptam valakitől, aki az archívumból hallgatta vissza Kornist. Ez a fotó látható ebben a bejegyzésben is: Leni Riefenstahl sír rajta.

A hanganyag itt hallgatható meg.