Amikor a román katonák elől a magyarok futottak
Nem teljesen haszontalanok, ám nem is veszélytelenek az analógiás helyzetértékelések politikai-társadalmi ügyekben, például a korrupciós folyamatokkal kapcsolatos fejtegetések esetén nagyon sok butaságot szoktam olvasni. "Bezzeg Románi - ezzel szemben Magyarország" - ilyen gyors mérlegekbe lehet futni mostanában, noha a korrupció jellege, struktúrája, szerkezete sok mindenben eltér a két országban is, hát még nagyobb szórásban. A lengyel-magyar joggyakorlatot, hatalomtechnikai manővereket illetően is volt néhány elhamarkodott párhuzam az év elején, ezeket Széky János alaposan ki is vesézte.
Az analógia leegyszerűsít, torzít gyakran. Van egy valami azonban, ami hónapok óta nem hagy nyugodni, és ez a "menekülési" történetek analógia-rendszere. A jelenlegi válság történetein dolgozva elkezdtem a korábbi menekülési-hullámok történeteivel, sajtójával, dokumentumaival foglalkozni, és csak úgy zuhogtak rám az ismétlődések. Rengeteg a hasonlóság, a törvényszerűség (?). Mi válik "idegenné", és hogyan, hogyan értelmeződik át a határ, az állam, az állampolgári pontosabban a "nemzeti" közösség (a menekült kérdés jellemzően nem polgárjogi kérdésként fogalmazódik meg), milyen intézmények jönnek létre (vagy éppenséggel esnek szét). Hogyan alakulnak az informális hálózatok, mi a zavarkeltés, a közösségi feszültség, konfliktusok algoritmusa?. Milyen típusú menekültválságtól független lokális problémák jönnek felszínre egy ilyen helyzetben? Hogyan reagálnak az egyházak ? Minden modellezhető. A menekült-válság az államközösség próbája: ez a kép körvonalazódott bennem. Amely államközösségnek vannak megoldási-, ellátási-, feszültség-kezelési javaslatai, eszközei, az "valós állam", amely államnak nincsenek, az ilyen krízishelyzetben le- és elbukik. Kapkod, erőszakoskodik, és ugyanazokat a hibákat véti el.
Nem lenne szabad ezt így egyszuszra összefoglalni, ez egy sok milliós puzzle, évszázados keretben. Amiért mégis megkockáztatok egy ilyen hipotézist, az egy könyvélményem. L. Juhász Ilona írt tanulmánykötetet az 1916-ban, a román hadsereg elől, a mai Szlovákia területére menekülő Erdélyiek sorsáról. Ez egy különleges helyzet, még a monarchiában vagyunk, de már soknemzetiségű területek magyar közösségei kerülnek asszimetrikus kapcsolatba. Magyarok és magyarok, akik közül egyesek menekülnek, mások pedig befogadják őket. Van előzetes minta is a számukra: a galíciából menekülő zsidók sorsa. Működik-e a nemzeti szolidaritás? És ha igen, akkor meddig? Kiterjed-e a nemzeti szolidaritás mindenkire, a szegény és a gazdag menekülőkre egyaránt? Ilyesmiket mér fel L. Juhász Ilona, korabeli sajtóanyagok alapján - ez sajtótörténeti szempontból külön izgalmassá teszi a könyvet.
Roppantul sajnálom, hogy memoárok, levelek, személyes feljegyzések nem kerülnek ebbe a kötetbe, kérdés, hogy egyáltalán vannak-e kutatható mennyiségben ilyenek? Utána kell néznem, hogy áll ez a típusú "menekült irodalom". Azt tudom, hogy a második világháború menekülő-történeteiről még nagyon sok levél, napló hányódik, néhányat én is láttam már ezekből. Nagyon messzire vezet mindaz, amit L. Juhász Ilona összefoglal: a különböző, regionálisan széttartó etnikai csoportok önreprezentációjától (mit gondoljon egy szlovákiai magyar a házába bekérezkedő brassóiról), az eltérő etnikumok kölcsönös megítéléséről (gyűjt-e a felvidéki zsidó a székelyföldi nincstelennek, amikor a galíciaiakat nem fogadták szívesen a helyeik? gyűjtött). Rengeteg nagyon nagyon érdekes történet rekonstruálható a könyv révén. Az analógiák kedvéért is érdemes figyelni ezekre, és nem csak a mai menekültválság szempontjából, hanem az „Erdély-kép” szempontjából is értékes.
És persze személyesen is fontos. Számomra, mint akik a menekülők vidékéről származik, és mint aki számtalan történetet hallott a menekülésről, az volt a leginkább megrendítő, hogy ezek közül az emberek közül többen vitték magukkal az állataikat. Aki ismeri a székelyföldi embereket, még a mai, megváltozott struktúrájú urbális-rurális viszonyok között is, pontosan érti, miért volt ez, és hogyan lehetett ez.
Az elmúlt hónapokban rengeteg menekült-történetet, dokumentumot regisztráltam. De olyant, hogy az úton lévők állatokat vigyenek magukkal, keveset találtam. Azt hiszem néhány menekült a kisállatát: kutyát, macskát hozott magával. Ők már egy másik teret egy másik korban szeltek át. Nekik az állattartás, az állatba való kapaszkodás – érzelmi és egzisztenciális biztonság - lehetősége, s talán igénye sem adatott már meg. Hosszú hónapok ostromai, menekülttábori elszállásolása után már nem nagyon húzza maga után a tyúkot madzagon az ember. Különösen nem, ha Damaszkuszi tanár vagy orvos volt korábban. 1916-ban az erdélyiek néhány nap, hét alatt döntöttek a menekülés mellett, s pakoltak vonatra szárnyast, birkát, lovat, ki mit ért. L. Juhász Ilona az utóbbiakról írt, a Brassó környéki magyarokról, akik 1916-ban a román katonák elől futottak. Ez volt az egyik nagy futásuk, s aztán jött még több is.
A könyvről információkat itt lehet találni.
