Napok óta pörög a vita a grúz béranya rendszerről szóló cikkünk körül, és ennek nem lehet eléggé örülni: azt jelenti, hogy egy nemzetközi jogot érintő, alapvető emberi jogi kérdést (kérdés-csokrot) nem lehet a szőnyeg alá söpörni, és elhallgattatni. 

Követem a magyar nyelvű és az angol nyelvű vitákat is (cikkünk megjelent angolul is, krízis-rovatunkban rendszeresen fogunk angol nyelvű tudósításokat is közölni, hadd legyen követhető mi hogyan látszik Közép-Kelet Európából emberi jogi téren). A beszélgetések általában megismétlik az alapkérdéseket, fogalmak tisztázódnak,úgy látom ez a tanulási fázis. Nota bene, a mai magyar nyilvános vitákból pont ez hiányzik: a fogalmi tisztázás, a lehető legtöbb szempont körüljárása, a konszenzus keresés. Nincs értelmező közvita, csak a vélemények (propaganda) ismétlése. Ha ezzel a cikkel sikerül ezt a csapdahelyzetet kiküszöbölni, és tényleg egyre mélyebb, egyre alaposabb lesz az értés, már nyerünk.

Az már csak a magán dilemmám, hogy miért más az én témaérzékenységem, mint a többségé. Számomra ez a béranya történet Grúziából nézve nagyon sok olyan kérdést is felszínre hozott, amelyet a riport olvasói nem is érzékelnek. Például miért van az, hogy egy általános társadalmi krízishelyzet érintettejei első körben mindig az etnikai-vallási kisebbségek? Ebben a történetben a zárt, tradicionalista közösségben élő grúziai örmények? Vagy hogy él egymás mellett egy fanatizálódó muszlim ország (Törökország) és egy vallási szempontból erős kontroll alatt álló, ortodox keresztény állam, Grúzia? Milyen ez, amikor a meddő muszlim, török párok Grúziába mennek béranya programra? Ezeken sokat töprengek (fogok is mindezzel foglalkozni), érinti is a riportunk mindezt, de senkinek nem akadt meg a szeme. Valószínűleg azért nem, mert az általam oly sokat kárhoztatott lokális, Európa-centrumu nézőpont ezt gátolja. 

Arról, hogy a beszűkűlt látásmód mennyire nem teszi lehetővé az értést Seres László riportunkról írt blogbejegyzése árulkodik a legjobban. Seres úgy közöl véleményszöveget, mintha nem olvasta volna a beszámolónkat. Kismamablogok, mama klubok érveit ismételgetve érvel amellett, hogy a béranya üzletet legalizálni kell, mert az egy kapitalista tranzakció, és a kapitalizmus hozzásegít az önérvényesítéshez, és a boldogsághoz. A mi riportunk azonban nem foglal állást a legalizálás-tiltás ügyben. Azért nem, mert nem vitaszöveget írtam, nem ez volt a munkahipotézisünk. A megszólalók egyébként a tiltás ellen érvelnek. Salome Iobadze konkrétan azt mondja - mint jogvédő - hogy törvényi rendezésre van szükség (ez amúgy folyamatban van Grúziában, ahogy tudósítunk is erről), mert a teljes tiltás a feketepiacot erősítené, és még kiszolgáltatottabbá tenné az amúgy is kiszolgáltatott nőket. Eddig nem jut el az olvasásban Seres, de nem ez az aggaszó. Hanem az, hogy a kapitalizmus híveként (ha már ilyen kiskáté szerint lebutítva kell világnézeti vallomásokat tenni blogfelületeken) miért nem tesz fel, valóban a kapitalizmust lényegileg érintő kérdéseket. Például:

- miért van az, hogy a posztszovjet szférában az egészségügy kapitalista átalakítása sehol nem tudott sikeres lenni? Hogy a közegészségügyi és a privát szféra viszonya mindenhol konfliktusos, visszaélésekkel teli? Kezdve a közegészségügyi infrastruktúrára rátelepedő, azon élősködő privátszférától (amely valódi befektetések nélkül használja a köz infrastruktúráit), a közegészségügyi alapok, pénztárak, a magán biztosítási rendszerek működésképtelenségéig, az agy- és munkaerőelszívásig, Ennek a posztszovjet félkapitalista zavarban halászásnak az extrém példája Grúzia, ha már a kapitalizmus a kérdés, miért nem lehet ezzel szembenézni? A jelenlegi grúz béranya-üzlet minden, csak nem kapitalista. Ha nem lenne mögötte a csapdába ejtett, elszegényedett, kiszolgáltatott posztszovjet grúz társadalom, az orosz mintára létrejött oligarcha rendszer ez nem működik. Ennek a posztszovjet és oligarcha rendszernek lenne a kapitalizmus nevében apologétája Seres? Furcsa szerepzavar.

- ha már a kapitalizmus strukturális problémái olyan hangsúlyosan felmerülnek a kortárs tényfeltáró újságírásban, ha már az offshore kiemelt figyelmet kap méltán (lásd Panama papers), hogy nem lehet a béranya-üzlet kapcsán megkapirgálni, hogy itt az offshore tárgya az emberi jogi megszorítások megkerülése, az emberi szervek offshore használata (például amikor Nepálba viszik szülni a különböző országokban rekrutált béranyákat, mert ott megengedőbb a jogszabály, vagy amikor az abortusz téren oly szigorú Lengyelországban toborozzák az ivarsejt donorokat, és az ott nyert sejteket Dél-Afrikában vagy Mexikóban értékesítik). Nem mondom, hogy ez rossz, vagy jó, ne foglaljunk állást: csak - ha már a kapitalizmusról beszélgetünk - jussunk el a kérdésig, mi van, ha globális piacon emberi testeket és testrészeket adnak-vesznek, offshore, átláthatatlan, szabályozatlan rendszerben, a joghézagokat kihasználva, és joghézagokra építve üzleti modelleket?

- hamár a kapitalizmusról értekezünk, tegyük fel a kérdést, hogy a béranya üzlet miért a nagyon fejlett Nyugati és a fejletlen keleti- dél-amerikai, indiai államok, kaukázusi, posztszovjet államok között működik? Hogy működik a globális kapitalizmus a társadalmi-gazdasági aránytalanságokra, fáziskülönbségekre, és méltánytalanságokra építve? Hogy van az, hogy Indiában indiai nőtől csecsemőt rendelő brit klienssel gyakran találkozni, indiai megrendelővel viszont, aki mondjuk egy bristoli nő méhén keresztül valósítaná meg a gyermekhez való jogát és boldogságát meg nem találkozni? 

Lenne még egy sor kapitalizmusra vonatkozó kérdésem, de megállok itt. A vita zajlik, köszönöm mindenkinek, aki részt vesz benne, bárhogy is teszi ezt. Seres Laci barátomnak különösen :)

Ezzel a barátságos címmel kell egy korántsem barátságos helyzetben összefoglalnom, miért volt több, mint fél éves csend a blogon. A barátságtalan helyzethez hozzátartozik, hogy hónapok óta ostrom van a magyar egyetemek ellen, elsősorban a CEU ellen Magyarországon, s hozzátartozik , hogy az utóbbi időszakban olyan témán dolgoztam, amely munka nem folyhatna, nem folyhatott volna akadémiai segítség nélkül. 

A 168 óra nyomtatott verziójában jelent meg rövidített formában a grúz béranya-üzletről írt cikkem, interneten ennek a hosszabb változata érhető el 

A hosszabb és a rövidebb verzió több szempontból is eltér, printre Tóth Ákos szerkesztette, a netre több okból viszont az eredeti került fel: utóbbihoz azért ragaszkodtunk, mert egy itt induló, krízis övezetekről szóló rovat egyik kiemelt darabja, amelyet több szálon szeretnék (szeretnénk - a többesszám a krízisoldal társszerkesztőjét, állandó munkatársamat, Fodor Zsuzsannát jelöli) folytatni. A béranya-üzletnek sok sok ága, következménye van, s ezt most csak címszavakban foglalom össze, érinti részletesebben a már megjelent cikk is ezeket, és érinteni fogják a következő szövegek is. Lehet-e üzleti megállapodás, pénzügyi tranzakció tárgya (alanya) emberi testrész, ivarsejt, emberi lény? A lokális jogszabályokat a globális üzlet vagy a nemzetközi jogszabályok írják-e fölül? (Offshore-béranyaság) Hol kezdődik és hol végződik egy ember (a petesejt, az embrió, a csecsemő, a béranya, a megrendelő) bioetikai védelme? Milyen módon értelmezhetőek a ma, menekültügyek közepette olyannyiszor emlegetett állampolgársági viszonyok egy ilyen iparág (vagy ehhez hasonló iparágak) révén. Mindez csak a jéghegy csúcsa: nagyon nagyon összetett emberi jogi, etikai ügyről van szó, remélem ez az egész problémaköteg a jövőben tisztul, átláthatóbbá válik.

Amit fontosnak tartok ezzel a munkával kapcsolatban most rögzíteni, az az akadémiai szféra és a sajtó közötti együttműködés jelentősége. Egyrészt ennek a témának van egy nagyon alapos, napról napra frissülő szakirodalma. Nagyon sokat segített például a Sándor Judit által szerkesztett Studies in Biopolitics  vagy Amrita Pande munkája, a Wombs in Labor, hogy a grúz béranya-rendszer jelenlegi állapotát a globális iparághoz mérten megértsük, a különbségeket azonosítsuk, és lássuk azt is, milyen társadalmi-családi viszonyok generálódnak ilyen helyzetekben. Másrészt most, amikor a magyar egyetemi szféra szétbombázása zajlik nem árt megjegyezni: a legjobb diplomáciai hátteret a magyar egyetemek jelentik. Kríziszónákban dolgozva, a világ különböző pontjain biztosan tudom, hogy kire kell számítani, ha Isztambulban, Diyarbakirban vagy épp Tbilisziben kell szakértőt, információforrást, kapcsolatot keresni.  Érdemes lenne elgondolkodni ezen: magyar, vagy Magyarországhoz kötődő tanárok, vendégtanárok, diákok vannak világszerte, akik nyelv-, hely- és problémaismerettel rendelkeznek. Egy globális előretolt helyőrség a magyar akadémiai szféra, amelyet ím épp a magyar kormány igyekszik lefejezni, megcsonkítani, bezárni. Pedig nem helyettesíthető, nem pótolható szellemi és személyes tőkét jelent. 

A sajtó javára írva pedig: amikor ezt, a béranya-petesejt donor ügyet felvetettem az egyetemi szférában dolgozó magyar és külföldi kollégáknak, sokan értetlenkedtek: vagy a jelentőségét nem értették, vagy a különböző szakterületek összefüggéseit nem látták, vagy a nemzetközi network nem állt össze. Valószínűleg azért nem, mert az akadémiai szféra, intézményes háttere és módszertani okok miatt atomizálódik, A nagykép azonban így nem áll össze, és a darabok összeillesztésében lehet felelőssége és mozgástere a sajtónak.

Az alábbi írás a decemberben megszüntetett Erdélyi Riport oldalán jelent meg tavaly, november elején. Az ígéretekkel ellentétben ma már nem található meg a régi lap archívumában. Ide menekítem

Évről évre visszamenni egy helyre, és szembesülni azzal, hogy a közlekedési táblák, útjelző jelek és út menti fák, házak közé ékelődő tér, az, amelyet emlékeid alapján felismerni vágysz, nem létezik: nosztalgia ez, vagy gyász? Világítás Székelyföldön. Parászka Boróka útinaplója. 

Túlzsúfoltak az utak, csúszósak is, hideg az idő, téli gumit kell venni, nem másnak gyászolsz, magadnak gyászolsz, miért pont ma, miért pont ott? Ugyanazokat az egymásnak szegezett kérdéseket morzsoljuk, egyikre sincs válasz, mivel egyik sem kérdés. Nem is állítás. Nem kétely és nem bizonyosság. Egymást követő pergő hangok monotóniája. Az út tényleg csúszik. Vagy nem. Téli gumi az kell. Ha lesz rá pénz. Másnak gyászolni, az olyan, mint másnak körmöt vágni? Magamnak gyászolni, az milyen? Olyan, mint főzni egy citromos mentateát, vagy időben bevenni a vitamint? Feltenni a kedvenc lemezt vagy a sálat?  Pont ma és pont ott, vagy itt? – ezt minden nap, minden ma, minden ott és itt esetében megbeszélhetnénk.  Kapnánk magunktól egy viszonylag elfogadható választ arra is, mi az élet, meg a halál. Ezek az egymásnak pergetett hangok, beszélgetéseink, melyekkel soha sem haladunk semerre, mégis mondjuk, mondjuk, míg el nem hallgatunk.

Gyergyószentmiklósra megyünk tehát, mert nekünk ez jutott, vagy mi jutottunk Gyergyószentmiklósnak. Téligumi nincs, az utak nem csúsznak, bár a hegyormok már havasak. Erről kicsit vitatkozunk. Ott fenn, még sárgán tündöklő tölgyek fölötti tetőn, a szürke fenyőkön  az a fehér árnyék már hó, vagy még zúzmara? A feketén gomolygó felhők hozzák a havazást, vagy a felhők közül sziporkázó napfény győz majd? Gyergyóba tartunk, félünk is gyönyörködünk is, ilyen ez a hely, a mi helyünk.

Csendben fogadkozom magamban, hogy nem szörnyülködöm, ahogy szoktam, mint a rigolyás szökevény, akinek elégtételt, sikert jelent, hogy nem ott él, ahol addig. Nem állapítom meg, hogy még mindig milyen rosszak az utak, kopottak a házak, nem vizslatom az arcokon, a szemekben azt a törődöttséget, amely engem igazol.

Az az út fogad, amelyhez szándékaim szerint nem rendelek most semmilyen jelzős szerkezetet, semmilyen panaszt. Fényes a felülete, autóban ülve nehéz eldönteni: fagy, eső vagy déli báb okozza-e a csillogást? A szerteszét futó, mindent behálózó repedéseket követem. Azok a sütemények jutnak eszembe, amelyeket még az átkosban sütöttek anyámék, nagyanyámék. Ravasz tekintettel cserélgették a recepteket, amelyekkel túljártak minden hiányon. Gáz-, vaj-, tojás- és cukorhiányos időben sütöttek „hamis krémest”, vagy „hamis zserbót” (utóbbiban a dió sem dió volt, hanem valami gyanús tökmag örlemény). A „hamist” úgy jelentették be, mintha azt mondanák a kongó konyhában: győztünk. Ezeknek a süteményeknek a teteje volt ilyen fényes, de töredezett, sokat ígérő, kevés vigaszt nyújtó felület, mint a gyergyói úté.

A város határában, a vasúti síneknél fekete kendős, fekete ruhás asszony áll a kereszteződésben. Cigányasszony, kezét égnek emeli, haja lobog a szélben. Szoknyáját apró, alig öltözött gyermek rángatja. Az autók kerülgetik, de nem mozdul, panaszkodik bele a semmibe. Gyász érhette – gondolom – aztán felrémlik, hogy tavaly is ott állt. Meg tavalyelőtt. A gyerek még kisebb volt. Vagy tán nem is volt? Nem is ez az asszony volt? Kicsimoszkva, úgy hívják ezt a gyergyói szegletet, valaha deszkagyár, vagy téglagyár működött itt. Már nem tudom pontosan. Valami olyan gyár, ahova az ilyen kétségbeesett, égre panaszkodó emberek jártak, akikről azt tartották erre: nem dolgoznak. Minden változik a fekete felhők alatt, az éles fényű napsugár nyalábok között. Erdők tűnnek el, hegyek omlanak, utak repednek, utakat foltoznak. Csak ezek a rokolyás asszonyok, ezek az alul öltözött gyerekek ugyanolyanok. Öröklét.

„Zöld hajlát vegyenek” – a temető kapuban kamasz lány fogad. „Hajla” árus. Én a gyergyói magyart, ezt a különös nyelvet, amelynek olyan zamata van, mint az itteni hidegben termő illatos, apró fanyar almának, gyerekkorom óta tanulom, mégsem tudok betelni vele. Már tudom, mi a neve, az apró, fiatal fenyvesnek – a csettennek - , hogy ki az a bütürmesz, aki sosem elég ügyes az elvégzendő feladatához, hogy mit jelent melléfogni, bogra róni. De a „hajlával” most találkozom először, eddig ezt a szót nem ismertem. A fenyvesek városában, ahol minden honnan fenyőág hajladozik, akármerre lép is az ember, az az üzlet halottak napja körül, hogy letört fenyőágakat, hajlát árulnak a temető bejáratánál.  Válasz a kérdésre, mi a gazdagodás errefelé?

A ravatalozót kibővítették, mióta nem jártam erre, a világháborús sírok egyikén-másikán nemzetiszín szalagok (a neveket ugyanúgy nehéz kisilabizálni). A katonai parcellán túl, a régi terméskő kövek maradtak, többet azonban átcsiszoltak, nevet cseréltek. A halott változik,  a kő marad – micsoda parafrázis. A halál szavatossága, sírváltással együtt sacc per kábé 25 év, na jó 50, ha kellően elszántak a hátramaradottak.

A Pricske felől éles szél fúj, olyan hideg, hogy elered a könnyem. Résnyire szűkül a szemem, zokogok a temetőben a hidegtől, a sikerélmény sem vigasztal, hogy sikerül meggyújtani a gyertyát. Anatómiai jellegű sírás, önvédelmi mechanizmus. Semmi köze ahhoz, hogy idén is végig pásztázom a Kürücök-Magasbükk körüli teret,  hogy megállapítsam, sehol sincsenek azok az erdők, amelyeket gyerekkoromban annyiszor bejártunk. És sehol sem vagyunk már mi sem, bejárók. Csak az ide autózók vagyunk, a gyors gyertyagyújtók, a hajlára rácsodálkozók, és a gyorsan tovahaladók.

Annyira nem tudunk sietni, hogy a kijárat felé, az újra csiszolt régi kövek között fel ne tűnjön egy új síremlék. A fényes márványlapba memento mori, a nyolcvanas évek vágyálmát, a rossz utakon, tiltott teherrel (feketén vágott borjúval, lopott fával) is hasító kombi Daciat gravíroztak. Vajon kit és miért így gyászol valaki, vagy valakik? Ki tudja,  mi mindenre válasz, hogy életünk tényleg ez volt, valaha, a kombi Dacia.

A kijáratnál Anna nénivel találkozunk. Magányos, kilencvenhez közeli törékeny asszony. Most vesztette el a testvérét, mondja gyorsan, öt perc alatt meséli el a mögötte lévő mind a kilencven évet. A fiatalon eltemetett férjet, a hátramaradt árvákat, a testvérhalált, a tűzifával fűtés nehézségeit, a kis konyhai rádióját, mint egyetlen, itt élő családtagját, aki hozzá beszél. A magánynak meg van az ökonómiája. Öt perc, tíz mondat, egy egész élet.  “Pá drágám” – inti könnyedén Anna néni – örülök, hogy láttalak”.

Még utánam kúszik ez a “pá”, mint a fanyar parfüm illat – levendula, fenyőgyanta -, amikor újra nekivágunk a Bucsinnak. A fekete felhőkbe megyünk bele megint, már sehol sincs a fény. Eldőlt végül ki-mi győz a világítás idején, Gyergyóban. A napok rövidebbek, a sötétség sűrűbb, az út csúszik, a fék még fog.

Két hétig figyeltem elképedve, hogy mi zajlik az Erdélyi Riport kicsinálása körül. Azért  izgalmas a folyamat, mert gyorsítva és tömörítve lehetett követni, testközelből azt, ami Magyarországon szétszórva, nehezebben átláthatóan folyik. Röviden: azzal szembesülni most Erdélyben, hogy a politikai konfliktus felfalja önmagát, miközben a résztvevők abban az illúzióban ringatják magukat, hogy vannak vesztesek és győztesek. A méltánytalan vitákat, egymásnak feszüléseket nem is részletezem. Rengeteg vitairat, poszt, komment jelent meg. És egyetlen alapos összegzést, elemzést sem olvastam azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen mi zajlik, amikor látszólag újságírókat rúgnak ki, és látszólag szerkesztőségeket zárnak be. 

 Most, amikor a román kormány (pl. az etnikum közi kapcsolatok hivatala a DRI) és a magyar kormány is (pl kárpátmedenceitehetségizé) egyre nagyobb összegeket fordít a kulturális-közösségi támogatásokra, a szerkesztőségek, intézmények, lapok, egyesületek, maga a kultúra szisztematikusan, napról napra tűnik el. Nem tudom, mi a biznisz ebben a magyar kormánynak (de), a román kormány(ok) kalkulusát ismerem: senki nem vetheti a nagyvonalúan támogató kabinetek szemére, hogy kisebbségellenesek. A román kormány gondosan, taktikusan, politikai kalkulusok mentén csatornázza a pénzt, az azon marakodó magyarok meg elintézik magukat. Kéz kezet mos.

 (Hogy a téteket lássuk: kisebbségtámogatásra több mint 24 millió euró jutott tavaly Romániában. Ebből a magyar közösség, illetve az RMDSZ 5 millió eurót kapott 2016-ban. A választások előtt a kisebbségi keretet 15 százalékkal növelték). Fel is írom a témalistámba (nyugodtan le lehet nyúlni az ötletet), hogy át kéne nézni: a demográfiai adatok romlása, az intézményi hálózat átalakulása (szűkülése? elavulása?) hogy aránylik a kisebbségi támogatások növekedésével. Képszerűen: egy bővizű, gazdag folyó mentén folyik a közösségi elsivatagosodás Erdélyben, miért és hogy van ez?

A sajtóvitának, és újságíró leszámolásnak tűnő hacacáré mögött (amelynek sajnos tényleg áldozatul esett az Erdélyi Riport) persze sokkal komolyabb folyamatok zajlanak. Most folyik az "Erdélyi magyar fülkeforr". Az a leszámolás, amire még 2010-ben, és 2014-ben sem kerülhetett sor. Azért nem, mert a rendszerváltás után túlságosan önállóra, önjáróra fazonírozták - jellemzően a Markó érában - a romániai magyar politikai struktúrát. Kellett hat év kemény munka ahhoz, hogy a magyar kormánytól függetlenedni tudó RMDSZ- rendszert errodálni lehessen.

Most ott tartunk, hogy a Markó éra bizalmi embereit, és szimbolikus figuráit, valamint azokat, akik - ha nem is voltak markóemberek - de ellenálltak a Szövetség politikai elkötelezésének el lehet takarítani. Nem az első vonalas, rendszerváltó erdélyi magyar politikusokat. Még nem Markót. De a másod és harmadvonalat, a szatelitembereket, a politikailag megbízhatatlanokat. Minden jel arra mutat, hogy egyszer majd eljön a végső leszámolás is, és a Fidesznek éveken át ellenálló első embereket is likvidálják - de legalábbis teljesen kiszorítják az erdélyi magyar közéletből. Azt a Markót is, akinek a magyarországi (?!) köztársasági elnöki jelölése is hosszú ideig lebegett.

Miért van erre szükség? Azért, mert a Fidesszel most békét kötő Kelemen-éra sem "tiszta", nem „megbízható”. Kelemen Hunort Markó Béla vitte be a politikába, nevelte fel és nevezte meg, mint utódját. Az az elit hordozta a tenyerén, évtizedeken át, akiket most a nagy erdélyi magyar leszámolás heteiben eltávolítanak. Kelemen Hunor Orbán Viktor legkeményebb kritikusának, ellenfelének, Markónak a "politikai gyermeke".

Kelemen Hunornak van szakmai, költői, újságírói múltja, nem is akármilyen. Aki ismeri, tudja, hogy politikai alkata, tudása, felkészültsége összeegyeztethetetlen a Fidesszel kötött alkukkal. Valószínűleg az Orbán rezsim is tökéletesen átlát rajta. Mégis a Fidesz bizalmáért dolgozik évek óta, ezért áldozott fel mindent és mindenkit a maga környezetéből. Miért? Találgatni lehet, de nem szeretnék politikai rémmesébe bonyolódni. Ennyi látszik kívülről, és az, hogy az RMDSZ-en belül nagyon éles a belharc. Hogy a leszámolás élén álló Kelemen Hunor mögött is ott álnak a leszmolók, és csak a hatalmi egyensúlyozáson múlik, hogy a Szövetséget (Közép-Kelet Európa legnagyobb kisebbségi szervezetét, több román kormány alappillérét) nem feszítik szét az érdekellentétek.

Hát ez folyik a háttérben, miközben a látszat az, hogy néhány kiöregedett újságírót, egy-két könnyen partvonalra szorítható portált számolnak fel. A nagy erdélyi magyar önfelszámolás, katasztrófa előjátékát látjuk. Szimbolikus, rituális leszámolást. Fejek ezüst tálcán való felszolgálását.

Külön értesítés helyett: egészen szórakoztatóan lehet megélni ezt a fővesztést, és célkeresztből figyelni az erőfeszítéseket. Most újságírókként  azt játsszuk, hogy túlélünk. Például úgy, hogy az RMDSZ által megszűntetett Erdélyi Riport immár blogként tovább működik itt. Mert elszállt szerkesztői (én is) úgy gondoljuk, hogy van és lennie kell transzszilván életnek a politikai játszmákon  túl. És aki még hozzánk hasonlóan úgy véli, hogy érdemes kitartani az erdélyiség mellett, az kövesse az E.R blogot a blog.hu-n, segítse munkánkat ötletekkel, figyelemmel.  

Furcsa köldökzsinór kötött össze az elmúlt két évben egy emberrel, akivel személyesen nem is ismertük egymást.  Kakuk György, aki magát „katasztrófa munkásként” határozta meg legszívesebben, rendszeresen felhívott telefonon, viberen, keresett messengeren.

 Hívott Idomeniből, amikor karhatalmisták felszámolták a görög-macedón határon hónapok óta vergődő illegális (van még a legalitás szónak bármilyen értelme?) menekülttábort. Néhány hónappal korábban dolgoztam ugyanott, tapasztalatot cseréltünk. Felháborodva mesélte, milyen manipulatív a sajtó, ahogy a „pocsolyában fürösztött” újszülött fotóját felkapták a megosztások. Nincs sárban fürösztés! – dohogott Gyuri, kiborította ha hamis, dehonesztáló, dehumanizáló információk terjedtek. Aztán a török-görög határról hívott. Azt az alexandroupolisi kórboncnokot kereste, akivel 2015 augusztusában interjúztam, s aki az Evros völgyében, a görög hatóságok által működtetett illegális (már megint) menekülttemetők létét nyilvánosságra hozta. Megtalálta, mert mindent megtalált, amit akart. Pavlidis Pavlos azonnal fogadta (bárhova bejutott, bárkit meg tudott győzni), Gyuri azonnal átlátta a helyzetet, s a 2015-ben felvett vonalat 2016-ban pontosan, szakszerűen folytatta.

A kórboncnokkal készített interjú után azonnal visszahívott, hogy elmondja mennyire lenyűgözte Pavlidis Pavlos, hogy ott a hullaházban hogy érintette meg az ismeretlen holttestek kiléte után nyomozó orvos humanizmusa. Egyszerre tudott lelkesedni és megrendülni. Tárgyilagosságát empátiája segítette, erősítette.

 Hívott még Leszbosz mellől is, egy hajóról. Alig értettem a viharban a szavait: zúgott a kora tavaszi szél, ő pedig üvöltve mesélte, hogy zajlik  a deportálások előkészítése. Katasztrófa fenyeget Törökországban - figyelmeztetett. Az a néhány foszlány, ami akkor elért hozzám, az a néhány töredékes mondat elég volt ahhoz, hogy útnak induljak Izmir felé, és felvegyem a Gyuri által megkezdett munkát. Ekkor ő volt Budapesten, és Fodor Zsuzsával én hányódtam Dikili és Leszbosz között, és ő várta a kérdéseket a vonal másik végén Budapesten. Mindent tudott, az öreg szállodatulajdonost is ismerte Dikiliben, a kis helyi érdekű buszokat, a kompokat, a menekülttáborok lakóit, őreit, a kikötők csavargóit. Mindenkit, aki és ami csak közelről ismerhető meg és ki.

Azonnal érezte, mi a fontos, mi a rögzítendő. Küldött egy fotót egy román jelzésű hajóról a görög partoktól idén márciusban, amikor már a „teljes” határzár érvényben volt.  Néhány héttel később jártunk ugyanarra, amerre Gyuri fotója készült, amerre irányított. Román és magyar határőrökkel is találkoztunk, és láttuk a nyomait annak, hogy az embercsempészet egyetlen pillanatra sem állt le. Csak immár az Uniós hatóságok szeme láttára, tudtával zajlik.

 Csapatjátékos volt egy olyan térségben, krízisövezetben, ahol mindent a konfliktusok, a szembenállások határoznak. Ahol csak pénzért kapni mindent: információt, kontaktot, golyóálló mellényt, sztorit, látszatbarátságot, emberi májat-vesét, kurvát vagy örökbe fogadható gyereket. Úgy állt ellent a permanens embervásárnak, hogy segített, együttműködött mindenkivel, akiben megmoccant az emberség. Nagylelkűen, figyelmesen, tapintatosan.

„Infót nem adunk ki” – ordított velem valaki, akire rá voltam utalva, az idei nyár legnehezebb pillanatában. Isztambul utcáin vergődtem egyedül harckocsik, katonák, és az ész nélkül hömpölygő tömeget kerülgetve. Fogalmam sem volt kihez fordulhatnék, aki kellő helyismerettel rendelkezik, és nem kér pénzt azért, hogy útbaigazítson. Kakuk Gyuri volt az, aki felvette a telefont, tudta, hogy mi  a teendő, és el is mondta.  Hívott, amikor Diyarbakirban voltam, és hívott, amikor ő volt Gazientepben, a nyári tömegmészárlás helyszínén. Helyközi autóbuszjárattal ment akkor is, nem akart repülni, látni akarta, hogy működnek az útzárak, amelyekről a kurd térségben beszéltem.  És hívott Irakból,  Szindzsár körzetéből viberen idén novemberben. Egy barlangból jelentkezett be, a jezidi népirtás nyomait kereste. Napokig hányódott úttalan utakon, egyedül – ott a föld alatt talált menedéket.

A túlélőkkel én készítettem interjút Törökországban, ő látta, értette hogy mi a történet el nem beszélt, el nem beszélhető része Irakban. Volt tapasztalata, a boszniai eseményeket a helyszínen rekonstruálta. Elment oda, ahonnan mások elmenekültek, ahonnan nem jött más hónapok óta csak hallomás, és híresztelés.

Ezekről mesélt, egy órán át raktuk össze az iszonyú mozaikot az emberrel, akivel soha nem találkoztam. Különös túlvilági hangon szólt onnan, az iraki barlang mélyéről, valami akciós iraki mobilinternetet használt. Bármennyire is iszonytató volt, ami a kettőnk tudásából összeállt, mégis volt valami remény, hogy nem csak árnyakat, rémképeket látunk, hanem van valami tudható, megfogalmazható, bizonyítható is. Van valami fény túl ezen a sötét mélységen amiben vergődünk.

Szilveszterkor A. jelentkezett be Erbilből, a fiatal jezidi lány, akivel együtt dolgozom. Várja a barátomat Gyurit Irakba, mondta, január végén együtt mennek vissza Szindzsárba. A. rokonai ott fekszenek tömegsírban, abban bízik, hogy a rajtam keresztül megismert magyar férfival, Gyurival megtalálják a hozzátartozók nyomait. És abban is bízik, hogy végre dolgozhat, végre lesz csapattársa, munkatársa, lesz keresete, élete. Két napra – január 2-án délelőtt Gyuri jelentkezett. Megbeszéltük a január végére tervezett iraki útját, A. reményeit, és azt, hogy mielőtt Erbilbe repülne Marosvásárhelyre jön január 10-én. Bemutatjuk itt a könyvét, és megbeszéljük, hogy hogyan lehet tovább dolgozni, tíz körömmel tovább kapargatni ennek az iszonyatos embermozaiknak a darabjait a menekült válság térségében. Szerdára rakd össze a programot – mondta Gyuri búcsúzóul.

Majd meghalt.

Nem Irakban, nem Törökországban, nem a tengeren. Valahol ott halt meg, ahol úgy hisszük, béke van.

Ő nem ringatta magát illúziók tudta, hogy nincs béke, sem itt, sem ott, sehol ebben a huzatos térben, ahol reménytelenül keressük egymást.

Gyuri nem halt meg. Gyuri elesett egy harcban, amit vállalt, és amit addig vitt, ameddig vihette. Mondjam azt, hogy mint egy partizán? Mosolyogna most ezen a szón.

Elment, de maradt az ügy, amit utolsó percig vitt. És lesz, aki tovább vigye, Gyuri. Végiggondolom, „összerakom” a programot, a terveket.  A.-nak megmondom, hogy ne adja fel, hanem várjon. Hogy meglesznek a sírok, nevet kapnak a névtelenek, az elkapartak. Lesz kötetbemutató Gyuri, Marosvásárhelyen is.  Lesznek jól rögzített, gondosan őrzött és továbbadott történetek.

Még nem tudom, kit hívok majd, ha baj van. Ki hív majd, ha bajban van… De valaki van vagy lesz  a vonal másik, távoli végén Gyuri, ez a bizonyosság. És ezt a bizonyosságot te adtad partizán!

Nagyon úgy tűnik, hogy az Erdélyi Riport megszűntetése (az Erdély FM  megszűnéséről a jelek szerint csak az E.R-t, a rádiót senki sem értesítette, tehát ez nem megerősített hír) a maszol.ro körüli elbocsátások  még számos vitát fognak gerjeszteni. Tartok attól, hogy ezeknek a zöme nehezen lesz szakmai szinten tartható. Rendkívül bíztató, és jóleső, hogy rég nem látott szakmai szolidaritás vesz körül bennünket (a TVR Magyar Adásának állásfoglalása itt, Demény Péter szövege itt olvasható), úgy tűnik hogy a kollégák pártállástól, ízléstől, műfajtól, szerkesztőségtől függetlenül értik: itt nem egyszerűen két-három sajtóműhely megszűnéséről, átalakításáról, néhány politikailag „fedetlen” (értsd hatalmi támogatást nem élvező) újságíró elbocsátásáról van szó, hanem alapvetően a sajtó szerepének megváltozásáról, eljelentéktelenedéséről vagy eljelentéktelenítéséről. Mindezzel együtt arra a következtetésre jutottam, hogy a vitákból nem veszem ki a részem, és a mozgósítható energiáimat arra fordítom, hogy írjak, dogozzak, és magam számára helyre tegyek néhány számomra sem tisztázott kérdést.

Tény ugyanis, hogy bármennyire is fáj az Erdélyi Riport megszűntetése, én úgy láttam, hogy a szerkesztőség nem találja a helyét az utóbbi hónapokban. Nem tudtunk erős koncepciót kidolgozni a netes megjelenésre, miután a printlap megszűnt. Mondhatjuk, hogy azért, mert nem volt elég pénz rá, kevesen voltunk. Tényleg nem volt ehhez elég pénz, és ember. De ennél súlyosabb volt az a dilemma, hogy „hol is állunk”, milyen műfajokat, miért, kinek támogatunk, művelünk? Két út volt adott: az egyik az, hogy társadalmi vitafórummá növi ki magát az E.R., olyanná, amilyen sajnos sehol a magyar sajtóban nem működik igazán, mivelhogy megszűnt a társadalmi vita.

Ehhez azonban rendezni kellett volna azt a súlyos helyzetet, hogy egy politikai szervezet működteti a szerkesztőséget, az RMDSZ Progress Alapítványából élünk,és így kellene (kellett volna) kritikusnak lenni, így kellett volna betölteni a politikai ellenőrző szerepet. Nyilván nem ment, meg se próbáltuk. Elég elrettentő példát láttunk mindannyian arra, hogy ez mivel jár. Én egyszer már csődbe vittem egy lapot (A Hetet), mert azt gondoltam, hogy ezt lehet. Most is nekifutottam hasonló kamikázé akcióknak – rendszerint ezek az írásaim nem jelentek meg az E.R. oldalán, csak máshol, utolsó esetben itt a blogon. A másik út az volt, hogy hagyjuk a „világ és közös dolgaink megbeszélését”, próbálkozzunk meg annak leírásával így születtek a Tasnádi-Sáhy kolléga, a Szilágyi Ali bácsi riportjai és az én teljesen abszurd bevetéseim Görögországtól Kurdisztánig. (Röhejes, de nem egyszer álltam ott egy-egy konfliktus helyzetben a New York Times, a BBC riportereivel egy vonalban, mint a most megszűntetett Erdélyi Riportos, meg Marosvásárhelyi Rádiós, kérdezték is, hogy „honnan vagyok”. És mit mondtam volna rá? Hogy kis erdélyi magyar szerkesztőségekből, és tulajdonképpen senki sem küldött ki a frontra, hanem barátaim támogatnak vagy magam spóroltam rá ki tíz eurónként az útiköltséget,? Hát ilyen vicces dolog ez a magyar sajtó). Ez a riportosdi lehet hogy fontos, élvezhető,  hogy van társadalmi haszna, de hogy nem bír politikai támogatással (szerencsére?) az most már egyértelmű.

Mindent összegezve: az Erdélyi Riport nem hozta ki magából a legtöbbet szerintem, egy sor aknát nem hatástalanított, rengeteg dilemmát hagyott megoldatlanul. A közvita, a vélemény-műfajok pedig válságban vannak, általában is, nem csak ennél a szerkesztőségnél, hanem mindenütt. Igen a maszol-nál is.

 Csak részben igaz, és alig bizonyítható, hogy politikai nyomás miatt szűnik meg az E.R (Erről Pap Szilárd István írt a kettős Mércén). A Gál Mária kirúgása a maszoltól az egyetlen egyértelmű politikai gesztus.  Valójában az van: hogy a politikai döntéshozás nem nyitott a sajtóban zajló, nyilvános, követhető társadalmi vitára. És azok, akik ilyent generálhatnának, nem tudják kikényszeríteni ezt a vitát. Vagy azért, mert nincs ehhez elég tartalmuk, javaslatuk (tartalmunk, javaslatunk). Vagy azért, mert nem tanulták (tanultuk)  meg – nem alakították ki (alakítottuk ki) ehhez a megfelelő vitakultúrát. Amit én „politikai vitaként” követhettem az utóbbi években, gyakran még akkor is etikátlan, személyeskedő, indulatos szöveg volt, ha a sértések mögött voltak megfontolandó érvek. (Tisztelet a nagyon nagyon kevés kivételnek.) Így jutottunk oda, hogy bezárult a frusztrációs kör,kiteljesedett a mindenki háborúja mindenki ellen. És az erősebb, vagyis a források fölött rendelkező hatalom győzött, amely csak azt engedi túlélni, aki segíti a legitimációt, pontosan érti és műveli a propagandát.

A rendszerváltás első évtizedében, az ezredforduló környékén volt még valóban hatékony, nyilvános közvita. Domokos Géza, Bányai Péter, Gyimesi Éva, Salat Levente és Szilágyi N. Sándor óta nem nagyon volt olyan szerző, aki időről időre ki tudta kényszeríteni a reflexiót, vagy a korrekciót. Akik olyan alapossággal, olyan intenzitással tudták követni, közvetíteni a közvitákat, hogy keretet adtak, strukturálták a demokratikus dialógust. A következő hetekben mindennek a fényében fogom újraolvasni a korabeli írásaikat. Újra kell most gondolni, miről, hogyan írtak? No meg azt is, hogy végül, hogy tűntek el, miért hallgattak el? Ez a romlási folyamat, aminek most a végén tartunk, amikor az utolsó vitafórumok is megszűnnek, valahol akkor kezdődött, amikor a fenti szerzők már nem vették ki a részüket a közéletből.  Nem hiszem azt, hogy vissza lehetne lépni ugyanabba a folyóba, vagy hogy a húsz évvel ezelőtti viszonyokat lehetne rekonstruálni. Sajnos már arra sem nagyon van mód, hogy a velük szembeni mulasztásokat, méltánytalanságokat rendezzük. De abban biztos vagyok, hogy nyilvános vita nélkül nincs működőképes, fenntartható, élhető közélet. Még akkor sem, ha ezt most sem a közéletet még alakítók, sem az attól elfordulók nem hiszik el.

Ebben a feszült, dühös, sértett, reménytelen hangulatban nagyvonalúan, tájékozottan vitatkozni: micsoda luxussal kecsegtet ez a 2017. Megtanulni azt, amit az elmúlt húsz évben nem értettünk, micsoda kaland.  Jó lesz!

December 23-án, és 24-én, 25-én és azóta folyamatosan bírósági archívumokat bújok. Amikor csak tehetem, és amikor a családi kötelezettségeim épp nem szólítanak el. Nincs pihenés, sem éjjel sem nappal: ügyirat számok, banki kivonatok, cégadatok vesznek körül, kötik le minden leköthető percem. Nincs ebben semmi rendkívüli. Ez az év, az újságírás és az újságírók kicsinálásának időszaka így kell zárulnia tehát, úgy tűnik.  Hadakozással a tényekkel-tényekért. Azokért, amelyeket senki sem akar ismerni, vagy amelyeket nem akar ismertté tenni. Az utóbbi időben a korrupcióellenes harc országában (micsoda eufemizmus ez) a vártnál  tovább nőtt a terhelés. A legkülönbözőbb típusú fenyegetések, nyomásgyakorlás vesz körül. A legnehezebben szétszálazható, átláthatóvá tehető ügyek kötik le az energiáimat, és ezek közül a Marosvásárhelyi Katolikus Gimnázium vagy az elkerülő út ügye tűnik az egyszerűbbnek. Ebben az évben volt minden: török puccs, török-kurd konfliktus, interjúsorozat a jezidi népirtás túlélőivel, érintettjeivel, a romániai „korrupcióellenes harc” újabb és újabb fejezetei. Ugyanannak a válságnak ezernyi arca, részlete, madártávlatból és testközelből.

Bárhova nézek a kollégák, a szakma felszámolása, ellehetetlenítése folyik. Törökországban több, mint nyolcvan kollégát börtönöztek be az idén (közülük sokan nyom nélkül eltűntek), Magyarországon egyik napról a másikra megszűnt a Népszabadság, hetekre eltűnt a legnagyobb ellenzéki lap archívuma. Nálunk a választások előtt-után a közmédia bedarálása folyik – Közép-Kelet Európában ismert módszerekkel. Lengyelországban a parlamenti nyilvánosságot korlátozná-kontrollálná a kormány. Szíriában, és a krízisövezetekben kifejezetten vadásznak az újságírókra

Mindezek fényében az, hogy idén év végén még a családi ünnep alatt is oknyomozni kényszerültem, nem meglepő, nem is annyira megterhelő. Lehetne ennél rosszabb,  végül is, én még, itt, így és ennyire csinálhatom a magamét.

Karácsony harmad napján (három éjjelnyi okirat-nyálazás után) tudtam meg azt, hogy a Progress Alapítvány meg kívánja szűntetni az Erdélyi Riportot. Azt a felületet, ahol a marosvásárhelyi korrupciós ügyek dossziéját, vagy a jezidi népirtás áldozatairól szóló riportsorozatot is elindítottam. Nagyon nehéz pillanatban jött a hír, de nem lepett meg, számítottam rá, vártam rá. Tudtam, hogy a maradék fedezék is oda lesz. Talán jobb is így. Túl sok volt a kérdés a Kiadó körül, túl sok volt a vita.

Az viszont meglepetésként ért, hogy az Erdélyi Riport szerkesztősége – ellentétben minden eddig általam ismert és feloszlatott szerkesztőséggel – folytatni kívánja a munkát. Önerőből. Nem lehet ezt eléggé értékelni. Ebben a káoszban, amiben élünk  nincs más esély a kilábalásra, mint az, hogy lesz aki energiát fordít a tisztánlátásra, és a transzparencia kikényszerítésére. Ha lesz, aki ellenáll, kitart. Ragaszkodik a szakmaisághoz. Nem engedi megfélemlíteni magát. Ha lesznek, akik csapatban (szerkesztőségben!) tudnak dolgozni, rákényszerítik magukat és egymást a minőségre. Nevezzük ezt tárgyilagosságnak, tájékozottságnak, pontosságnak, témaérzékenységnek. Abban az évben, amikor a kampány az "Erdély kontra Bukarest" kérdésről szólt (szerintem téves allúziókat- és illúziókat keltve), a választások után megszűnik az Erdély FM, és megszűnne az Erdélyi Riport - ha hagynánk. Mivel járna, ha tényleg feladnánk az "erdélyi" sajtó munkát? Tudom, hogy nem egy lap-, vagy rádiónév a garancia a transzszilvanizmusra. És tudom, hogy még (még! még! még!) van néhány lap, portál, fórum a megszűntetetteken kívül. De a folyamat iránya, vége jól látható. A maszol.ro nem szűnik meg, de onnan - számomra egyértelműen politikainak tűnő okokból elbocsátják Gál Máriát és Ágoston Hugót. Mi a következő lépés? És meddig mehet ez így? Van rá török, magyarországi és lengyelországi példa is, meddig.

Rengeteg szomorú példát látok a kompromisszumra. Vagy arra, hogy az egzisztenciális kényszer, félelem hogyan hozza ki az emberekből a bosszúvágyat, az indulatokat, hogyan alakul át a közbeszéd közösségi verbális és tettleges erőszakká. Hogyan romlik, és rontja magát a sajtó maradéka, amit a politikai önkény és taktikázás még meghagyott. Nem csak felszámolás, önfelszámolás is folyik.  Az előbbinek nem engedek, az utóbbiban nem veszek részt.

Ennyi most az idei év mérlege. A jövő év ígérete pedig az, hogy függetlenül a mégoly szélsőséges körülményektől is, az újságíró igazolvány, a klaviatúra, a fényképezőgép és a diktafon mindig kéznél lesz.

Az Erdélyi Riport hivatalos közleménye itt olvasható

Tragikusan leszerepelt egy “keresztény értékekért” szervezett október végi rendezvényen Szatmárnémeti RMDSZ-es polgármestere, Kereskényi Gábor, a Szövetség helyi szenátusi listavezetője, Turós Loránd, valamint a magyar érdekvédelmi szervezet képviselői listájának vezetője, Magyar Loránd. Az alábbi írás erről ennek a hátterét foglalja össze. A szöveget azért publikálom a  személyes blogomon, mert az erdélyi magyar sajtóban nem kapott helyet.

Kétszáz ember jelent meg Szatmárnémetiben, október végén, a Koalíció a családért nevű szervezet rendezvényén az egyneműek házassága-regisztrálható élettársi kapcsolata ellen – vagy a “keresztény családmodellért” (?) demonstráljanak. A résztvevők számából egyértelműen látszik: nincs tömegtámogatottsága a Koalíció a családért szervezete mögött. Miért is lenne? Egy többségében Bukaresti, és Erdélyen kívüli szervezetekből (köztük több bizonytalan hátterű egyesületből-alapítványból) álló testületről van szó , meghatározó szerepet játszanak ezek között az ortodox egyház támogatói. Szatmárnémetiben, ahol magyar protestánsok, magyar és sváb katolikusok élnek, valamint itt él az ország második legnagyobb, román nemzetiségű görög-katolikus közössége, ennek a Kárpátokon kívüli kezdeményezésnek nem lehet ortodox egyházi alapon igazán mély beágyazottsága. Ennek ellenére az RMDSZ helyi vezető politikusai szükségét érezték annak, hogy részt vegyenek a kis létszámú rendezvényen. Nem akarok találgatásokba bonyolódni, hogy miért, de tény: ez az egyik olyan magyarok lakta város, ahol az etnikai átszavazásra több példa is volt. Nyilván érzik a magyar politikusok, hogy gesztusokat kell tenni a rájuk szavazó románok iránt, meg kell „hálálni” az eddig kapott voksokat, és meg kell szolgálni a jövőben remélt támogatást. Az RMDSZ emberei talán úgy vélték, ez a rendezvény lesz az, ahol mindezt megtehetik. Akármi is volt a döntés oka, ezek a politikusok súlyos, a teljes szatmári lakosságot, a szatmári és a romániai magyarokat sértő kijelentéseket tettek.

A homofóbia látens, nem reflektált, vagy félvállról felvállalt támogatása a legenyhébb mindezek közül. Miközben Kereskényi, Magyari és Turós az egyneműek házassága ellen mozgósított (a maroknyi tömeg előtt) tudnunk kell, hogy ebben a városban az utóbbi években brutális nő-, gyermek-, és család elleni bűncselekmények történtek. Heteroszexuális férfiak által elkövetett gyilkosságok. A tíz éves Dragos Vivient három évvel ezelőtt nővére élettársa Ovidiu Detesan erőszakolta meg, gyilkolta meg. Vivient egyébként a helyi ortodox templomban (!) látták utoljára, onnan csalta el a tettes. A gyerek sokszorosan hátrányos családban élt, a gyilkosság (és az azt megelőző családon belüli abúzusok, zaklatások) a szatmári gyermekvédelmi rendszer előtt történtek Ugyancsak nemi erőszak, és kéjgyilkosság áldozata lett az ismert szatmári színésznő, Dorgai Gabriella, akit két éve egy színházi bemutató után, a polgármesteri hivataltól néhány méterre, a Szamos partján öltek meg.- mai napig nem tudni ki a (soroksári bűncselekménnyel is kapcsolatba hozott) tettes.

Ezek a szatmári kriminalisztika egész országot megrázó esetei, de túl ezeken a bűncselekményeken általában véve igaz: súlyos gondokkal, hiányosságokkal küzd a gyerek- és családvédelem a térségben. Még egy kirívó eset a sok közül: Érendrédre azért folytatott vizsgálatot a nép ügyvédje, mert a gyanú szerint nagykárolyi gyermekellátó intézet sérültséggel élő gondozottjait egy megyei tanácsos (!) a kenderföldön dolgoztatta. A gyermekbántalmazások zöme országszerte „hagyományos” családmodellen belül történik.

A hivatalos statisztikák szerint óránként két gyereket bántalmaznak fizikailag vagy pszichikailag átlagosan Romániában. Ha a felderített esetek számát tekintjük (amely messze elmarad a fel nem derített ügyek mellett), akkor azt látjuk, hogy Szatmár megye az országos középmezőnyben van a kriminalisztikai listán, a magyar lakta megyékhez képest itt viszonylag magas az ilyen típusú bűncselekmények száma.

Több magyarázata is lehet a rossz adatoknak: kérdés, hogy mennyire hatékony a város, és a megye gyermek- illetve szociális védelmi rendszere, mennyire biztosítható a városhatárokon túl lévő, vidéki települések ellátása. Tény, hogy a román-magyar-ukrán hármashatár körzetében mindig is aggasztóak voltak a kriminalisztikai mutatók, „hagyománya” van a különböző bűnszervezetek (csempész- és emberkereskedő hálózatok) működtetésének. Ilyen körülmények között, ilyen, az egész országot megrázó gyilkosságok után óriási a felelőssége van az RMDSZ-es polgármesternek, képviselőnek és szenátornak. Egyáltalán nincs szükségük fantomellenségekkel való hadakozásra, a homoszexuálisok elleni izgatásra azért, hogy tegyenek a nők, gyermekek és családok védelméért. Elég ha végre hitelt érdemlően képviselik: nem nyugszanak bele Dorgai Gabriella vagy Dragos Vivien halálába, tesznek azért, hogy ilyesmi ne történhessen meg, hogy az áldozatvédelmi- és bűnmegelőzési, a gyermekvédelmi rendszerek valóban működjenek.

A szociális problémaismeret és érzékenység mellett pedig nélkülözhetetlen az is, hogy Kereskényi, Turós és Magyar politikus urak ne bukjanak meg az általuk képviselt város és térség történelméből – ahogy ez a legutóbbi szomorú emlékű nyilvános szereplésük során történt.

Amikor Kereskényi Gábor azt nyilatkozza, hogy „mi, szatmárnémeti őslakosai mindannyian keresztények vagyunk" , akkor két kérdésben is történelmet hamisít (vagy szándékosan, vagy tudatlanságból – remélem ezt tisztázza). Szatmárnémeti “őslakosairól beszélni” tulajdonképpen lehetetlen. Itt ugyanis már a török hódoltság idején szinte a teljes népességet kipusztították. A 16-17. századi vérengzések után a meggyilkolt magyarok pótlására telepítették be, települtek be ide nagy számban németek. Az akkoriak leszármazottainak mit mondunk? Ők nem őslakosok? Kivelük? A Rákóczi-szabadságharc leverése után (Szatmári béke!) a betelepítés felgyorsult, a 18. század elejére itt alakult a hat új német település-körzet közül a Magyar királyság területén az egyik. Az akkoriak leszármazottainak (ha ugyan még itt élnek) mit mondunk, nem elég szatmáriak? És azoknak, akiket a 19. százatban a Károlyi birtokokra költöztettek? Elég őslakosok, vagy sem? A huszadik századi demográfiai katasztrófákról már a szatmáriak többségének lehet személyes emléke, tudása. Kik lehetnek az őslakosok Szatmárnémetiben, a városban, amelyet “telibe talált” a Ceausescu rendszer iparosítása, a betelepítések, és ahonnan a magyar határ közelsége miatt fokozott volt a magyarok elvándorlása? Ott ahol a román-magyar nemzetiségi arány szűk másfél évtized alatt, a Ceausescu rendszer utolsó, és legrémesebb éveiben fordult meg? Ezzel a tragikus ténnyel ne lenne tisztába szatmárnémeti első embere, Kereskényi Gábor?

Ő, aki most a menekültválságot úgy foglalja össze, hogy “egyesek ránk jönnek” mit mond azoknak a szatmáriaknak, akik nekimentek a zöldhatárnak a nyolcvanas években? És azoknak a leszármazottaknak, akiknek a hozzátartozóit belelőtték a Szamosba? Hogy ezek az emberek is “rámentek” akkor Magyarországra? Ő ne tudná azt, hogy Európa legvéresebb határszakasza húzódott Szatmárnémeti közvetlen közelében. Szomszédok voltunk, együtt töltöttük a gyerekkorunkat a Szamos partján. Kereskényi Gábornak emlékeznie kell arra a gyerektársunkra, aki rossz irányba, a határ felé kerékpározott a Szamos töltésén, és ezért lőtték le az arra járőröző határvadászok. Emlékeznie kell arra a “geopolitikai helyzetre”, amikor Szatmárnémeti utcáin masíroztak a tankok 1989 végén – harckocsikat kerülgetve jártunk iskolába.

Még tovább: ha Szatmárnémeti első embere azt állítja, hogy a város “őslakosai mindannyian keresztények”, akkor mit gondol a városból deportált zsidókról? Arról a 18863 zsidóról, akiket a szatmári gettóból vittek el? Ők nem voltak őslakosok? Vagy nekik nem jár a méltányos, családi értékekre oly érzékeny emlékezet?

Ezeket a tévedéseket, ismerethiányokat, szándékos vagy akaratlan torzításokat nem enyhíti Magyar illetve Turós képviselő jelölt urak magyarázkodása, mely szerint őket “keresztényi szellemben” nevelték. Mindannak, amit a szatmári politikusok úgymond a hagyományos, keresztény családmodell érdekében produkáltak az elmúlt napokban semmi köze nincs se a kereszténységhez, se a hagyományos családmodellhez, sem a magyar történelmi emlékezethez. Viszont mélyen megsértették: a Szatmárra betelepült-betelepített románokat, és székelyföldi, szilágysági, bihari magyarokat (mint nem őslakosokat), a Szatmárra betelepült, betelepített, majd elhurcolt svábokat (mint nem őslakosokat), a deportált zsidók emlékét, a Szatmárról, a Ceausescu rendszer évei alatt elmenekült magyarokat illetve azok leszármazottait. A szexuális abúzust, családon belüli erőszakot elszenvedett áldozatokat – akikről a családvédelem nevében elfelejtettek megemlékezni ezen a hírhedt rendezvényen. Tulajdonképpen mindenkit – és akkor még valóban az ósdi, ádámbélázós, politikai turkálóból előhalászott, minden innovációt, személyes álláspontot, érvet nélkülöző homofóbiát nem említettem.

Természetesen nem ez az első, és nem is az utolsó ilyen politikai bukás az erdélyi magyar politikai életben, amely igazi következményekkel nem jár. A személyes kudarcoktól, hibáktól függetlenül jár a szervezeti támogatás, pénz, kampány és mandátum. Ahogy polgármester lett Kereskényi Gábor (korábban a Képviselőház emberi jogi, egyházi, és nemzeti kisebbségekért felelős szakbizottságának titkára!), úgy lehet majd képviselő és szenátor Turós és Magyar urakból is.

Az egyetlen remény az, ha az érintettek tanulnak az ilyen hibákból. Ha a Szövetség társadalmi, társadalomtörténeti ügyekben jártasabb tagjai számonkérik mindezt, és segítik a minőségi, szakmailag garantált politika gyakorlását. Egyelőre ennek kevés nyomát látni. Ilyen kényes ügyekben az eddig megnyilvánuló Szövetségen belüli taktika a hallgatás, a félrenézés. A remény, hogy majd elmúlik a botrány. Lehet, hogy a botrány elmúlik, de figyelmeztetés, nyomásgyakorlás nélkül a hibák, a vétkek és a bűnök maradnak. Romlik, málik a szervezet – és ez azoknak a felelőssége, akik tehetnének a javulásért, de most a konfliktuskerülés jegyében hallgatnak.