Tragikusan leszerepelt egy “keresztény értékekért” szervezett október végi rendezvényen Szatmárnémeti RMDSZ-es polgármestere, Kereskényi Gábor, a Szövetség helyi szenátusi listavezetője, Turós Loránd, valamint a magyar érdekvédelmi szervezet képviselői listájának vezetője, Magyar Loránd. Az alábbi írás erről ennek a hátterét foglalja össze. A szöveget azért publikálom a  személyes blogomon, mert az erdélyi magyar sajtóban nem kapott helyet.

Kétszáz ember jelent meg Szatmárnémetiben, október végén, a Koalíció a családért nevű szervezet rendezvényén az egyneműek házassága-regisztrálható élettársi kapcsolata ellen – vagy a “keresztény családmodellért” (?) demonstráljanak. A résztvevők számából egyértelműen látszik: nincs tömegtámogatottsága a Koalíció a családért szervezete mögött. Miért is lenne? Egy többségében Bukaresti, és Erdélyen kívüli szervezetekből (köztük több bizonytalan hátterű egyesületből-alapítványból) álló testületről van szó , meghatározó szerepet játszanak ezek között az ortodox egyház támogatói. Szatmárnémetiben, ahol magyar protestánsok, magyar és sváb katolikusok élnek, valamint itt él az ország második legnagyobb, román nemzetiségű görög-katolikus közössége, ennek a Kárpátokon kívüli kezdeményezésnek nem lehet ortodox egyházi alapon igazán mély beágyazottsága. Ennek ellenére az RMDSZ helyi vezető politikusai szükségét érezték annak, hogy részt vegyenek a kis létszámú rendezvényen. Nem akarok találgatásokba bonyolódni, hogy miért, de tény: ez az egyik olyan magyarok lakta város, ahol az etnikai átszavazásra több példa is volt. Nyilván érzik a magyar politikusok, hogy gesztusokat kell tenni a rájuk szavazó románok iránt, meg kell „hálálni” az eddig kapott voksokat, és meg kell szolgálni a jövőben remélt támogatást. Az RMDSZ emberei talán úgy vélték, ez a rendezvény lesz az, ahol mindezt megtehetik. Akármi is volt a döntés oka, ezek a politikusok súlyos, a teljes szatmári lakosságot, a szatmári és a romániai magyarokat sértő kijelentéseket tettek.

A homofóbia látens, nem reflektált, vagy félvállról felvállalt támogatása a legenyhébb mindezek közül. Miközben Kereskényi, Magyari és Turós az egyneműek házassága ellen mozgósított (a maroknyi tömeg előtt) tudnunk kell, hogy ebben a városban az utóbbi években brutális nő-, gyermek-, és család elleni bűncselekmények történtek. Heteroszexuális férfiak által elkövetett gyilkosságok. A tíz éves Dragos Vivient három évvel ezelőtt nővére élettársa Ovidiu Detesan erőszakolta meg, gyilkolta meg. Vivient egyébként a helyi ortodox templomban (!) látták utoljára, onnan csalta el a tettes. A gyerek sokszorosan hátrányos családban élt, a gyilkosság (és az azt megelőző családon belüli abúzusok, zaklatások) a szatmári gyermekvédelmi rendszer előtt történtek Ugyancsak nemi erőszak, és kéjgyilkosság áldozata lett az ismert szatmári színésznő, Dorgai Gabriella, akit két éve egy színházi bemutató után, a polgármesteri hivataltól néhány méterre, a Szamos partján öltek meg.- mai napig nem tudni ki a (soroksári bűncselekménnyel is kapcsolatba hozott) tettes.

Ezek a szatmári kriminalisztika egész országot megrázó esetei, de túl ezeken a bűncselekményeken általában véve igaz: súlyos gondokkal, hiányosságokkal küzd a gyerek- és családvédelem a térségben. Még egy kirívó eset a sok közül: Érendrédre azért folytatott vizsgálatot a nép ügyvédje, mert a gyanú szerint nagykárolyi gyermekellátó intézet sérültséggel élő gondozottjait egy megyei tanácsos (!) a kenderföldön dolgoztatta. A gyermekbántalmazások zöme országszerte „hagyományos” családmodellen belül történik.

A hivatalos statisztikák szerint óránként két gyereket bántalmaznak fizikailag vagy pszichikailag átlagosan Romániában. Ha a felderített esetek számát tekintjük (amely messze elmarad a fel nem derített ügyek mellett), akkor azt látjuk, hogy Szatmár megye az országos középmezőnyben van a kriminalisztikai listán, a magyar lakta megyékhez képest itt viszonylag magas az ilyen típusú bűncselekmények száma.

Több magyarázata is lehet a rossz adatoknak: kérdés, hogy mennyire hatékony a város, és a megye gyermek- illetve szociális védelmi rendszere, mennyire biztosítható a városhatárokon túl lévő, vidéki települések ellátása. Tény, hogy a román-magyar-ukrán hármashatár körzetében mindig is aggasztóak voltak a kriminalisztikai mutatók, „hagyománya” van a különböző bűnszervezetek (csempész- és emberkereskedő hálózatok) működtetésének. Ilyen körülmények között, ilyen, az egész országot megrázó gyilkosságok után óriási a felelőssége van az RMDSZ-es polgármesternek, képviselőnek és szenátornak. Egyáltalán nincs szükségük fantomellenségekkel való hadakozásra, a homoszexuálisok elleni izgatásra azért, hogy tegyenek a nők, gyermekek és családok védelméért. Elég ha végre hitelt érdemlően képviselik: nem nyugszanak bele Dorgai Gabriella vagy Dragos Vivien halálába, tesznek azért, hogy ilyesmi ne történhessen meg, hogy az áldozatvédelmi- és bűnmegelőzési, a gyermekvédelmi rendszerek valóban működjenek.

A szociális problémaismeret és érzékenység mellett pedig nélkülözhetetlen az is, hogy Kereskényi, Turós és Magyar politikus urak ne bukjanak meg az általuk képviselt város és térség történelméből – ahogy ez a legutóbbi szomorú emlékű nyilvános szereplésük során történt.

Amikor Kereskényi Gábor azt nyilatkozza, hogy „mi, szatmárnémeti őslakosai mindannyian keresztények vagyunk" , akkor két kérdésben is történelmet hamisít (vagy szándékosan, vagy tudatlanságból – remélem ezt tisztázza). Szatmárnémeti “őslakosairól beszélni” tulajdonképpen lehetetlen. Itt ugyanis már a török hódoltság idején szinte a teljes népességet kipusztították. A 16-17. századi vérengzések után a meggyilkolt magyarok pótlására telepítették be, települtek be ide nagy számban németek. Az akkoriak leszármazottainak mit mondunk? Ők nem őslakosok? Kivelük? A Rákóczi-szabadságharc leverése után (Szatmári béke!) a betelepítés felgyorsult, a 18. század elejére itt alakult a hat új német település-körzet közül a Magyar királyság területén az egyik. Az akkoriak leszármazottainak (ha ugyan még itt élnek) mit mondunk, nem elég szatmáriak? És azoknak, akiket a 19. százatban a Károlyi birtokokra költöztettek? Elég őslakosok, vagy sem? A huszadik századi demográfiai katasztrófákról már a szatmáriak többségének lehet személyes emléke, tudása. Kik lehetnek az őslakosok Szatmárnémetiben, a városban, amelyet “telibe talált” a Ceausescu rendszer iparosítása, a betelepítések, és ahonnan a magyar határ közelsége miatt fokozott volt a magyarok elvándorlása? Ott ahol a román-magyar nemzetiségi arány szűk másfél évtized alatt, a Ceausescu rendszer utolsó, és legrémesebb éveiben fordult meg? Ezzel a tragikus ténnyel ne lenne tisztába szatmárnémeti első embere, Kereskényi Gábor?

Ő, aki most a menekültválságot úgy foglalja össze, hogy “egyesek ránk jönnek” mit mond azoknak a szatmáriaknak, akik nekimentek a zöldhatárnak a nyolcvanas években? És azoknak a leszármazottaknak, akiknek a hozzátartozóit belelőtték a Szamosba? Hogy ezek az emberek is “rámentek” akkor Magyarországra? Ő ne tudná azt, hogy Európa legvéresebb határszakasza húzódott Szatmárnémeti közvetlen közelében. Szomszédok voltunk, együtt töltöttük a gyerekkorunkat a Szamos partján. Kereskényi Gábornak emlékeznie kell arra a gyerektársunkra, aki rossz irányba, a határ felé kerékpározott a Szamos töltésén, és ezért lőtték le az arra járőröző határvadászok. Emlékeznie kell arra a “geopolitikai helyzetre”, amikor Szatmárnémeti utcáin masíroztak a tankok 1989 végén – harckocsikat kerülgetve jártunk iskolába.

Még tovább: ha Szatmárnémeti első embere azt állítja, hogy a város “őslakosai mindannyian keresztények”, akkor mit gondol a városból deportált zsidókról? Arról a 18863 zsidóról, akiket a szatmári gettóból vittek el? Ők nem voltak őslakosok? Vagy nekik nem jár a méltányos, családi értékekre oly érzékeny emlékezet?

Ezeket a tévedéseket, ismerethiányokat, szándékos vagy akaratlan torzításokat nem enyhíti Magyar illetve Turós képviselő jelölt urak magyarázkodása, mely szerint őket “keresztényi szellemben” nevelték. Mindannak, amit a szatmári politikusok úgymond a hagyományos, keresztény családmodell érdekében produkáltak az elmúlt napokban semmi köze nincs se a kereszténységhez, se a hagyományos családmodellhez, sem a magyar történelmi emlékezethez. Viszont mélyen megsértették: a Szatmárra betelepült-betelepített románokat, és székelyföldi, szilágysági, bihari magyarokat (mint nem őslakosokat), a Szatmárra betelepült, betelepített, majd elhurcolt svábokat (mint nem őslakosokat), a deportált zsidók emlékét, a Szatmárról, a Ceausescu rendszer évei alatt elmenekült magyarokat illetve azok leszármazottait. A szexuális abúzust, családon belüli erőszakot elszenvedett áldozatokat – akikről a családvédelem nevében elfelejtettek megemlékezni ezen a hírhedt rendezvényen. Tulajdonképpen mindenkit – és akkor még valóban az ósdi, ádámbélázós, politikai turkálóból előhalászott, minden innovációt, személyes álláspontot, érvet nélkülöző homofóbiát nem említettem.

Természetesen nem ez az első, és nem is az utolsó ilyen politikai bukás az erdélyi magyar politikai életben, amely igazi következményekkel nem jár. A személyes kudarcoktól, hibáktól függetlenül jár a szervezeti támogatás, pénz, kampány és mandátum. Ahogy polgármester lett Kereskényi Gábor (korábban a Képviselőház emberi jogi, egyházi, és nemzeti kisebbségekért felelős szakbizottságának titkára!), úgy lehet majd képviselő és szenátor Turós és Magyar urakból is.

Az egyetlen remény az, ha az érintettek tanulnak az ilyen hibákból. Ha a Szövetség társadalmi, társadalomtörténeti ügyekben jártasabb tagjai számonkérik mindezt, és segítik a minőségi, szakmailag garantált politika gyakorlását. Egyelőre ennek kevés nyomát látni. Ilyen kényes ügyekben az eddig megnyilvánuló Szövetségen belüli taktika a hallgatás, a félrenézés. A remény, hogy majd elmúlik a botrány. Lehet, hogy a botrány elmúlik, de figyelmeztetés, nyomásgyakorlás nélkül a hibák, a vétkek és a bűnök maradnak. Romlik, málik a szervezet – és ez azoknak a felelőssége, akik tehetnének a javulásért, de most a konfliktuskerülés jegyében hallgatnak.