Furcsa köldökzsinór kötött össze az elmúlt két évben egy emberrel, akivel személyesen nem is ismertük egymást.  Kakuk György, aki magát „katasztrófa munkásként” határozta meg legszívesebben, rendszeresen felhívott telefonon, viberen, keresett messengeren.

 Hívott Idomeniből, amikor karhatalmisták felszámolták a görög-macedón határon hónapok óta vergődő illegális (van még a legalitás szónak bármilyen értelme?) menekülttábort. Néhány hónappal korábban dolgoztam ugyanott, tapasztalatot cseréltünk. Felháborodva mesélte, milyen manipulatív a sajtó, ahogy a „pocsolyában fürösztött” újszülött fotóját felkapták a megosztások. Nincs sárban fürösztés! – dohogott Gyuri, kiborította ha hamis, dehonesztáló, dehumanizáló információk terjedtek. Aztán a török-görög határról hívott. Azt az alexandroupolisi kórboncnokot kereste, akivel 2015 augusztusában interjúztam, s aki az Evros völgyében, a görög hatóságok által működtetett illegális (már megint) menekülttemetők létét nyilvánosságra hozta. Megtalálta, mert mindent megtalált, amit akart. Pavlidis Pavlos azonnal fogadta (bárhova bejutott, bárkit meg tudott győzni), Gyuri azonnal átlátta a helyzetet, s a 2015-ben felvett vonalat 2016-ban pontosan, szakszerűen folytatta.

A kórboncnokkal készített interjú után azonnal visszahívott, hogy elmondja mennyire lenyűgözte Pavlidis Pavlos, hogy ott a hullaházban hogy érintette meg az ismeretlen holttestek kiléte után nyomozó orvos humanizmusa. Egyszerre tudott lelkesedni és megrendülni. Tárgyilagosságát empátiája segítette, erősítette.

 Hívott még Leszbosz mellől is, egy hajóról. Alig értettem a viharban a szavait: zúgott a kora tavaszi szél, ő pedig üvöltve mesélte, hogy zajlik  a deportálások előkészítése. Katasztrófa fenyeget Törökországban - figyelmeztetett. Az a néhány foszlány, ami akkor elért hozzám, az a néhány töredékes mondat elég volt ahhoz, hogy útnak induljak Izmir felé, és felvegyem a Gyuri által megkezdett munkát. Ekkor ő volt Budapesten, és Fodor Zsuzsával én hányódtam Dikili és Leszbosz között, és ő várta a kérdéseket a vonal másik végén Budapesten. Mindent tudott, az öreg szállodatulajdonost is ismerte Dikiliben, a kis helyi érdekű buszokat, a kompokat, a menekülttáborok lakóit, őreit, a kikötők csavargóit. Mindenkit, aki és ami csak közelről ismerhető meg és ki.

Azonnal érezte, mi a fontos, mi a rögzítendő. Küldött egy fotót egy román jelzésű hajóról a görög partoktól idén márciusban, amikor már a „teljes” határzár érvényben volt.  Néhány héttel később jártunk ugyanarra, amerre Gyuri fotója készült, amerre irányított. Román és magyar határőrökkel is találkoztunk, és láttuk a nyomait annak, hogy az embercsempészet egyetlen pillanatra sem állt le. Csak immár az Uniós hatóságok szeme láttára, tudtával zajlik.

 Csapatjátékos volt egy olyan térségben, krízisövezetben, ahol mindent a konfliktusok, a szembenállások határoznak. Ahol csak pénzért kapni mindent: információt, kontaktot, golyóálló mellényt, sztorit, látszatbarátságot, emberi májat-vesét, kurvát vagy örökbe fogadható gyereket. Úgy állt ellent a permanens embervásárnak, hogy segített, együttműködött mindenkivel, akiben megmoccant az emberség. Nagylelkűen, figyelmesen, tapintatosan.

„Infót nem adunk ki” – ordított velem valaki, akire rá voltam utalva, az idei nyár legnehezebb pillanatában. Isztambul utcáin vergődtem egyedül harckocsik, katonák, és az ész nélkül hömpölygő tömeget kerülgetve. Fogalmam sem volt kihez fordulhatnék, aki kellő helyismerettel rendelkezik, és nem kér pénzt azért, hogy útbaigazítson. Kakuk Gyuri volt az, aki felvette a telefont, tudta, hogy mi  a teendő, és el is mondta.  Hívott, amikor Diyarbakirban voltam, és hívott, amikor ő volt Gazientepben, a nyári tömegmészárlás helyszínén. Helyközi autóbuszjárattal ment akkor is, nem akart repülni, látni akarta, hogy működnek az útzárak, amelyekről a kurd térségben beszéltem.  És hívott Irakból,  Szindzsár körzetéből viberen idén novemberben. Egy barlangból jelentkezett be, a jezidi népirtás nyomait kereste. Napokig hányódott úttalan utakon, egyedül – ott a föld alatt talált menedéket.

A túlélőkkel én készítettem interjút Törökországban, ő látta, értette hogy mi a történet el nem beszélt, el nem beszélhető része Irakban. Volt tapasztalata, a boszniai eseményeket a helyszínen rekonstruálta. Elment oda, ahonnan mások elmenekültek, ahonnan nem jött más hónapok óta csak hallomás, és híresztelés.

Ezekről mesélt, egy órán át raktuk össze az iszonyú mozaikot az emberrel, akivel soha nem találkoztam. Különös túlvilági hangon szólt onnan, az iraki barlang mélyéről, valami akciós iraki mobilinternetet használt. Bármennyire is iszonytató volt, ami a kettőnk tudásából összeállt, mégis volt valami remény, hogy nem csak árnyakat, rémképeket látunk, hanem van valami tudható, megfogalmazható, bizonyítható is. Van valami fény túl ezen a sötét mélységen amiben vergődünk.

Szilveszterkor A. jelentkezett be Erbilből, a fiatal jezidi lány, akivel együtt dolgozom. Várja a barátomat Gyurit Irakba, mondta, január végén együtt mennek vissza Szindzsárba. A. rokonai ott fekszenek tömegsírban, abban bízik, hogy a rajtam keresztül megismert magyar férfival, Gyurival megtalálják a hozzátartozók nyomait. És abban is bízik, hogy végre dolgozhat, végre lesz csapattársa, munkatársa, lesz keresete, élete. Két napra – január 2-án délelőtt Gyuri jelentkezett. Megbeszéltük a január végére tervezett iraki útját, A. reményeit, és azt, hogy mielőtt Erbilbe repülne Marosvásárhelyre jön január 10-én. Bemutatjuk itt a könyvét, és megbeszéljük, hogy hogyan lehet tovább dolgozni, tíz körömmel tovább kapargatni ennek az iszonyatos embermozaiknak a darabjait a menekült válság térségében. Szerdára rakd össze a programot – mondta Gyuri búcsúzóul.

Majd meghalt.

Nem Irakban, nem Törökországban, nem a tengeren. Valahol ott halt meg, ahol úgy hisszük, béke van.

Ő nem ringatta magát illúziók tudta, hogy nincs béke, sem itt, sem ott, sehol ebben a huzatos térben, ahol reménytelenül keressük egymást.

Gyuri nem halt meg. Gyuri elesett egy harcban, amit vállalt, és amit addig vitt, ameddig vihette. Mondjam azt, hogy mint egy partizán? Mosolyogna most ezen a szón.

Elment, de maradt az ügy, amit utolsó percig vitt. És lesz, aki tovább vigye, Gyuri. Végiggondolom, „összerakom” a programot, a terveket.  A.-nak megmondom, hogy ne adja fel, hanem várjon. Hogy meglesznek a sírok, nevet kapnak a névtelenek, az elkapartak. Lesz kötetbemutató Gyuri, Marosvásárhelyen is.  Lesznek jól rögzített, gondosan őrzött és továbbadott történetek.

Még nem tudom, kit hívok majd, ha baj van. Ki hív majd, ha bajban van… De valaki van vagy lesz  a vonal másik, távoli végén Gyuri, ez a bizonyosság. És ezt a bizonyosságot te adtad partizán!