Nagyon úgy tűnik, hogy az Erdélyi Riport megszűntetése (az Erdély FM  megszűnéséről a jelek szerint csak az E.R-t, a rádiót senki sem értesítette, tehát ez nem megerősített hír) a maszol.ro körüli elbocsátások  még számos vitát fognak gerjeszteni. Tartok attól, hogy ezeknek a zöme nehezen lesz szakmai szinten tartható. Rendkívül bíztató, és jóleső, hogy rég nem látott szakmai szolidaritás vesz körül bennünket (a TVR Magyar Adásának állásfoglalása itt, Demény Péter szövege itt olvasható), úgy tűnik hogy a kollégák pártállástól, ízléstől, műfajtól, szerkesztőségtől függetlenül értik: itt nem egyszerűen két-három sajtóműhely megszűnéséről, átalakításáról, néhány politikailag „fedetlen” (értsd hatalmi támogatást nem élvező) újságíró elbocsátásáról van szó, hanem alapvetően a sajtó szerepének megváltozásáról, eljelentéktelenedéséről vagy eljelentéktelenítéséről. Mindezzel együtt arra a következtetésre jutottam, hogy a vitákból nem veszem ki a részem, és a mozgósítható energiáimat arra fordítom, hogy írjak, dogozzak, és magam számára helyre tegyek néhány számomra sem tisztázott kérdést.

Tény ugyanis, hogy bármennyire is fáj az Erdélyi Riport megszűntetése, én úgy láttam, hogy a szerkesztőség nem találja a helyét az utóbbi hónapokban. Nem tudtunk erős koncepciót kidolgozni a netes megjelenésre, miután a printlap megszűnt. Mondhatjuk, hogy azért, mert nem volt elég pénz rá, kevesen voltunk. Tényleg nem volt ehhez elég pénz, és ember. De ennél súlyosabb volt az a dilemma, hogy „hol is állunk”, milyen műfajokat, miért, kinek támogatunk, művelünk? Két út volt adott: az egyik az, hogy társadalmi vitafórummá növi ki magát az E.R., olyanná, amilyen sajnos sehol a magyar sajtóban nem működik igazán, mivelhogy megszűnt a társadalmi vita.

Ehhez azonban rendezni kellett volna azt a súlyos helyzetet, hogy egy politikai szervezet működteti a szerkesztőséget, az RMDSZ Progress Alapítványából élünk,és így kellene (kellett volna) kritikusnak lenni, így kellett volna betölteni a politikai ellenőrző szerepet. Nyilván nem ment, meg se próbáltuk. Elég elrettentő példát láttunk mindannyian arra, hogy ez mivel jár. Én egyszer már csődbe vittem egy lapot (A Hetet), mert azt gondoltam, hogy ezt lehet. Most is nekifutottam hasonló kamikázé akcióknak – rendszerint ezek az írásaim nem jelentek meg az E.R. oldalán, csak máshol, utolsó esetben itt a blogon. A másik út az volt, hogy hagyjuk a „világ és közös dolgaink megbeszélését”, próbálkozzunk meg annak leírásával így születtek a Tasnádi-Sáhy kolléga, a Szilágyi Ali bácsi riportjai és az én teljesen abszurd bevetéseim Görögországtól Kurdisztánig. (Röhejes, de nem egyszer álltam ott egy-egy konfliktus helyzetben a New York Times, a BBC riportereivel egy vonalban, mint a most megszűntetett Erdélyi Riportos, meg Marosvásárhelyi Rádiós, kérdezték is, hogy „honnan vagyok”. És mit mondtam volna rá? Hogy kis erdélyi magyar szerkesztőségekből, és tulajdonképpen senki sem küldött ki a frontra, hanem barátaim támogatnak vagy magam spóroltam rá ki tíz eurónként az útiköltséget,? Hát ilyen vicces dolog ez a magyar sajtó). Ez a riportosdi lehet hogy fontos, élvezhető,  hogy van társadalmi haszna, de hogy nem bír politikai támogatással (szerencsére?) az most már egyértelmű.

Mindent összegezve: az Erdélyi Riport nem hozta ki magából a legtöbbet szerintem, egy sor aknát nem hatástalanított, rengeteg dilemmát hagyott megoldatlanul. A közvita, a vélemény-műfajok pedig válságban vannak, általában is, nem csak ennél a szerkesztőségnél, hanem mindenütt. Igen a maszol-nál is.

 Csak részben igaz, és alig bizonyítható, hogy politikai nyomás miatt szűnik meg az E.R (Erről Pap Szilárd István írt a kettős Mércén). A Gál Mária kirúgása a maszoltól az egyetlen egyértelmű politikai gesztus.  Valójában az van: hogy a politikai döntéshozás nem nyitott a sajtóban zajló, nyilvános, követhető társadalmi vitára. És azok, akik ilyent generálhatnának, nem tudják kikényszeríteni ezt a vitát. Vagy azért, mert nincs ehhez elég tartalmuk, javaslatuk (tartalmunk, javaslatunk). Vagy azért, mert nem tanulták (tanultuk)  meg – nem alakították ki (alakítottuk ki) ehhez a megfelelő vitakultúrát. Amit én „politikai vitaként” követhettem az utóbbi években, gyakran még akkor is etikátlan, személyeskedő, indulatos szöveg volt, ha a sértések mögött voltak megfontolandó érvek. (Tisztelet a nagyon nagyon kevés kivételnek.) Így jutottunk oda, hogy bezárult a frusztrációs kör,kiteljesedett a mindenki háborúja mindenki ellen. És az erősebb, vagyis a források fölött rendelkező hatalom győzött, amely csak azt engedi túlélni, aki segíti a legitimációt, pontosan érti és műveli a propagandát.

A rendszerváltás első évtizedében, az ezredforduló környékén volt még valóban hatékony, nyilvános közvita. Domokos Géza, Bányai Péter, Gyimesi Éva, Salat Levente és Szilágyi N. Sándor óta nem nagyon volt olyan szerző, aki időről időre ki tudta kényszeríteni a reflexiót, vagy a korrekciót. Akik olyan alapossággal, olyan intenzitással tudták követni, közvetíteni a közvitákat, hogy keretet adtak, strukturálták a demokratikus dialógust. A következő hetekben mindennek a fényében fogom újraolvasni a korabeli írásaikat. Újra kell most gondolni, miről, hogyan írtak? No meg azt is, hogy végül, hogy tűntek el, miért hallgattak el? Ez a romlási folyamat, aminek most a végén tartunk, amikor az utolsó vitafórumok is megszűnnek, valahol akkor kezdődött, amikor a fenti szerzők már nem vették ki a részüket a közéletből.  Nem hiszem azt, hogy vissza lehetne lépni ugyanabba a folyóba, vagy hogy a húsz évvel ezelőtti viszonyokat lehetne rekonstruálni. Sajnos már arra sem nagyon van mód, hogy a velük szembeni mulasztásokat, méltánytalanságokat rendezzük. De abban biztos vagyok, hogy nyilvános vita nélkül nincs működőképes, fenntartható, élhető közélet. Még akkor sem, ha ezt most sem a közéletet még alakítók, sem az attól elfordulók nem hiszik el.

Ebben a feszült, dühös, sértett, reménytelen hangulatban nagyvonalúan, tájékozottan vitatkozni: micsoda luxussal kecsegtet ez a 2017. Megtanulni azt, amit az elmúlt húsz évben nem értettünk, micsoda kaland.  Jó lesz!