Szolgálati közlemény: Diyarbakirból jelentkezem, ahol a jezidi táborban tartunk újságíró workshoppot jezidi fiataloknak. A munkáról, a kurdisztáni helyzetről van egy műhelynapló sorozat, ez az Erdélyi Riport oldalán jön naponta, és lesz egy klasszikus tényalapú riport az átlátszó.hu oldalán. Ide gyűjtöm a megjelent szövegek linkjét. A többiről otthon írok majd.
Néhány napja egy olyan újságos stand előtt álldogáltam, amelyen a legtöbb magyar kiadvány szerepelt. Ritkán adatik ez meg nekem, azonnal be is akartam vásárolni mindegyikből! Először azonban kézbe vettem a legfelső polcra tett Heti Választ, amelynek címlapján Szőcs Géza portréjával a "Kudarcos a kormány médiapolitikája" című cikk szerepelt, belül pedig Ablonczy Bálint közölt "részletes hátteret". Arról, hogy a pestisrácok publicisztikája után miért közölt a Heti Válasz is szöveget az "erdélyi liberális és baloldali hagyományról" most nem is írnék semmit. Aki ismeri ezt a fajta megbélyegzősdit, ellenségképzést, annak nem kell magyarázni, aki meg nem ismeri, annak hiába is magyaráznám.
Nem is a cikk tartalma szomorított el - nem várok semmiféle önmérséklést, kilépést a panelek közül - hanem a színvonala. Ablonczy Bálint, akit én egyébként szorgalmas kollégának tartok, megismétli ugyanazt a pármásodperces google keresővel és számítógépes vágólappal elvégezhető munkát (?) amit rajta kívül a már említett pestisráciok, és több más, hasonlóan igényes felület elvégzett. Nem veszi fel a telefont, nem kér háttérbeszélgetést, nem terepezik. Csak ismétel. Ez lenne az immár "részletes" Erdély-háttér.
El tudnám képzelni azt, hogy egymással radikálisan egyet nem értő kollégák leüljenek, vitatkozzanak, kommunikáljanak. Talán ki lehetne mozdulni azokból a csövekből, amelyekbe a stajtóstruktúrák belekényszerítenek, s amelyekből így a világot mindannyian látjuk. Nem kell ehhez elfogadni a másik szempontjait, nem kell "árkot temetni" - egyszerűen csak engedni kéne szakmánk legfontosabb erőforrásának, a kíváncsiságnak.
Ez most sem történt meg. "Kiírtak az újságba", keretes anyag lett belőlem. Hogy mennyire értékeli magát a magyar sajtó arról elég annyit idéznem: a válságövezetekben végzett munkámat, a törökországi-görögországi útjaimat úgy minősítették, ezek révén "visszafogtam magam". Gondolom a "nem visszafogott újságírást" ma magyar nyelvterületen a belvárosi irodában, teli teásbögre mellett végzik, google és copy pase harceszközökkel. Aki ehhez még a száját is rendesen elcsapja, az állami kitüntetést kap. Ha jól magamba nézek, figyelembe véve a kockázatokat és a hangulatot, be kell valljam, valóban jobban vágyom Szíriába, mint a magyar szerkesztőségek zömébe.
Annyit azért a "baloldali és liberális" Erdélyről elmesélnék, hogy mi a Heti Válasz cikkében is említett, ellenem indított rádiós hadjárat egyik oka, mert összefügg Ablonczy Bálinttal valahol. Részleteket - neveket pl. - nem mondok, mert én azt tanultam, hogy szerkesztőségi ügyeket nem viszünk ki, kollégákat, semmi esetre sem hurcolunk meg.
Három éve a Marosvásárhelyi Rádió (román közrádió) védett hangtárából valaki kitörölte 40 órányi interjúmat. Olyan beszélgetéseket, amelyeket "nemzetellenesnek" ítélt meg egy, az aláírást és a munkahelyi mobbingot kezdeményező kolléga, aki engem hónapokon át zaklatott, fenyegetett. Valóban, olyan emberekkel készített hanganyagok tűntek el kizárólag, akiket ma az ellenzékhez szokás sorolni. Többek között Alföldi Róberttel, Csáki Judittal, Vitányi Ivánnal stb. Konferencia összefoglalók, kötetbemutatók, értékes kordokumentumok. A törlés előtt ugyanez az aláírást kezdeményező ember többször megakadályozta, hogy hanganyagaim műsorba kerüljenek. Az első ilyen "nemzetellenes interjú", amelynek a sugárzása sokáig csúszott Ablonczy Balázsal készült a Trianon-legendák című kötetéről, és június 4-én akartam műsorba szerkeszteni. Nyilván túl "baloldalinak" és "liberálisnak" minősült ez a beszélgetés, én pedig nemzetellenes ellenséggé váltam.
Azóta is sűrűn kikopipésztelik ezt a történetet, hogy ellenem aláírást gyűjtöttek a kollégák. Azóta sem kérdezett meg senki, hogy miért. Hát például ezért. Az Ablonczy interjú is ugyanúgy rongálás, törlés áldozata lett (egy olyan adattárban, ahol csak belső munkatársak, nagyon bonyolult módon tudnak hozzáférni a hanganyagokhoz), mint az Alföldi Róbertes. Kb. ennyit ér a „jobboldalizás”, „baloldalizás”, ennyi az ismeret, a műveltség, a tájékozódás. Ha Bálint felhívott volna szívesen elmeséltem volna neki mi történt Balázs hangjával.
Nem hívott fel, megírta a cikkét, én belenéztem, és nagyon elszomorodtam. Annyira, hogy végül otthagytam a magyar standot, pedig hosszú ideje nem volt esélyem vásárolni. Már bánom, legközelebb nem leszek ennyire elkedvteleníthető. Aki Szíriába akar menni, ne engedjen a magyar linkségnek.
Teljesen véletlenül kerültek a kezembe az 1990-es bányászjárás magántulajdonban lévő dokumentumai Marosvásárhelyen, Nagy Benedek politikai visszaemlékező kötetének a bemutatóján. Tavaly már írtam egy rövidebb szöveget a bányászjárások történetéről, és akkor elég sok mindent átolvastam, megnéztem: fotókat, mozgóképeket. De minden csak "preparált" formában, sajtómegjelenésre szerkesztett változatban jutott el hozzám. Most azonban négy olyan képet kaptam Borbély Lászlótól a kezembe, ami nem volt kicsinyítve, méretre vágva, és így, akárcsak a Nagyítás című film történelmi verziójának szereplőjeként jó alaposan átnézhettem.
Az abszolút "sztárfotón" azt a magyar bányász szerepelt, aki a parlamenti pulpitusról azt kiáltotta, hol van Domokos Géza? (A visszaemlékezők sajnos nem tudták a nevét) Az RMDSZ frakció tagjai joggal gondolhattak arra: a kérdés után a magyar képviselők lincselése következik (három hónappal vagyunk a marosvásárhelyi események után). Ám a férfi, amikor megpillantotta Domokost, odakiáltotta: "Ne féljenek, amíg én itt vagyok, a magyaroknak nem lesz baja. Éljen Vitéz Nagybányai Horthy Miklós". Nehéz elmagyarázni, mit jelentett ez akkor. A magyarok állandó megbélyegzése, az abszolút történelmi-politikai átok, gyanú, a "horthysták”, „hortizmus” bélyeg volt évtizedek óta. A román parlamentben egyáltalán kiejteni Horthy nevét, ráadásul pozitív kontextusban emlegetni, épp a politikai összeomlás, a román parlamenti képviselet, kormány szétverésének pillanatában: ez egyenlő a teljes abszurddal. Hogy a politikusokkal leszámolni akaró bányászok között voltak magyar bányászok (állítólag nem is kevesen, sok székely bányász dolgozott a Zsil-völgyében - mondta a kötetbemutatón Nagy Benedek) arról alig esett szó. Azt pedig, hogy az elitellenesség, politikus ellenesség idején (ugye-ugye, hogy volt már ilyen fejezet a mostani előtt is) épp egy ilyen pillanatnyi etnikai véd és dacszövetség villanjon fel - ezt még emészteni kell egy ideig. A Horthy-kultusz erdélyi történetéhez (mindenkinek ajánlom Egry Gábor munkáját) ezt az epizódot feltétlenül hozzá kell gondolni, jól szemlélteti, hogy ér össze a mítosz, a feszültség, a trauma meg az agresszió egyetlen pillanatban.
A további fotók (ezeket személyes facebookfalamon közzétettem) rengeteg nagyon fontos részletet tartalmaznak, amelyeket eddig vagy azért nem vettem észre, mert nem jártak a kezemben ilyen minőségű képek, vagy azért, mert nem figyeltem rájuk. Ezek a bányászok például használt munkaruhában, egyenesen az aknákból utaztak fel Bukarestbe. Kőtörmelék, földdarabok szenyezése látható a zubbonyokon. Akármennyire szervezett akció volt, akárhogy is épülhettek be a munkások közé beszervezett verőlegények, biztos, hogy volt közöttük olyan nagyon sok, akiket az események sodra a műszakból ragadott el. A parlamentbe is bányászlámpákkal, karbidlámbákkal (?), csákányokkal mentek, sokukon használt, sérült sisak van, az öveken szerszámok, bányászkelllékek. Ettől függetlenül a tömeg láthatólag szervezett, mindegyik képen vannak vezérszónokok (több is - irányított kis csoportok törhettek be a parlamentbe), nagyon sok fiatal bányász pedig csodálkozva, bámulattal figyeli őket. Az egyik képen két sörösüveg is látható - a címkét rég levakarták róluk (aki ismeri a korabeli román söröket, tudja, hogy nagyon rég használatba kellett legyen egy üveg ahhoz, hogy az enyv lekopjon). Biztos vagyok benne, hogy házipálinkát is vittek magukkal a fokosok mellett ezekben az üvegekben (szinte látom magam előtt: kukoricacsutkával volt szokás bedugni a jó román cujkát). Ezt a tömeget rendesen feltüzelték. (Vagy rendesen feltüzelte magát) Az arcvonások és a kivöröslő orrok mindenképp erről tanúskodnak.
A civil és formaruhás bányászcsoportok képei mellett az RMDSZ frakció és a helyszínen dolgozó újságírók is remekül meg vannak örökítve. Az RMDSZ frakció tagjainak arcán egyszerre látszik zavar és derű (láthatólag érzik a helyzet abszurditását: Borbély László harsányan nevet, Frunda György mosolyog, Varga Attila tartózkodóan komoly, Tokay György kifejezetten rosszkedvű (megvető?), Domokos pedig figyeli az előtte hadonászó kezét
A sajtó abszolút a helyén van: bármekkora a káosz, értik, hogy mi történik, kire kell fókuszálni, meg vannak a dramaturgiailag fontos arcok, a beállítások - nincs pánik, kapkodás. Követik a követelő népet. Érzik (vagy felkészültek) az események súlyát: a bányászjárás már az „élőben közvetített”, realtime történelmi pillanatok egyike, amikor a médiareprezentáció és a politikai cselekvés összeér, azonossá válik. (Tulajdonképpen az 1989-es romániai forradalom is ilyen esemény volt, a tévészékház elfoglalásával, ez már csak egy gondosan előpróbált második, vagy harmadik felvonás volt, ha a televízióban szintén közvetített márciusi verekedéseket is hozzávesszük)
Még rengeteg részlet vár megfejtésre a képeken, ritkán botlom ennyire "eleven" sajtófotókba.
Bayer-ügyként emlegeti a magyar sajtó az idei, állami kitüntetések körül kialakult vitát és tiltakozássorozatot. Nagyon fontosnak tartom tisztázni: mindehhez a - sokak által rajongva szeretett, sokak által indulatosan elutasított - publicistának csak érintőlegesen, mellékszereplőként van köze. Ez a magyar állam és kormány működésének a problémája. Rendszerkérdés az, hogy:
- miként függ össze a szimbolikus politika és a napi rendészeti, hadászati, külpolitikai, belpolitikai gyakorlat (az uszító kitüntetésétől az országhatárokon kialakuló összecsapásokig és erőszakig)
- miként épül fel, mi célt szolgál és hogyan működik az idei népszavazási kampány (az uszító budapesti kitüntetésétől a kolozsvári, marosvásárhelyi városnapokig, ünnepségekig)
- miként tűnik el az állampolgári érdekegyeztetés, a racionális államvezetés, az érvalapú, mindenki számára nyitott közvita és veszi át helyét az indulatos, tartalomszegény, vagy tartalomhiányos agresszióközösség (az uszító kitüntetésétől a népszavazás látszatáig)
A mai magyar közhangulatban bármilyen téma leszámolás tárgyává lehet, bárkiből lehet célpont. A Bayer kitüntetése is könnyen válhat Bayer-lincseléssé, különösen, hogy ezt a műfajt ő maga tökéletesítette és tette egyre hatékonyabbá. Ha azonban ez itt megreked, akkor nem történik más, mint a mai magyar kormány programjának beteljesítése a mai magyar kormány ellenzékei és ellenségei révén.
Tovább lehet azonban lépni, és rendszerkritikaként gyakorolni az ellenállást, értelmezni a történteket. Ehhez például olyan kérdéseket kell tisztázni mint: hogyan működik ma a magyar kormány a saját alaptörvényei és jogszabályai szerint? Van-e jogfolytonosság a harmadik köztársaság és a mai Magyarország között? Mi a számonkérhető felelőssége az Orbán-kabinetnek? Mi a számonkérés eszközei? Hogy illeszkedik bele a polgári engedetlenség, vagy a tiltakozás különböző formái - pl. a kitüntetések visszaküldése. Mi az ellenzék felelőssége ebben a történetben? És melyek lehetnek az eszközei?
Hasonló megközelítésből írt erről Széky János, racionalizálja a Bayer-ügyet, bár teljesen eltérő véleményre jut. Szerintem a rasszizmus, uszítás, indulati politika nem "reflex", hanem rendszerelem, a tiltakozás jelenlegi állása nem hanyatlás, hanem a sokelemű ellenállás egyik része. És egymásra épülő elemek, egy "ellenrendszer" nélkül nem lesz hatékony a kritika, és a szembefordulás.
Úgyhogy én abban bízom: egyre többen adják vissza a bármilyen rendű és rangú magyar állami elismeréseiket. Akik nem adják vissza, azok is támogatják a visszaküldőket és megtalálják a tiltakozás más, de hatékony formáját. Mert megértik, hogy most nem egy „plecsni” a tét.
Már csak azért is, hogy a magyar állam magyar államként működjön, és ne emésszen fel mindent a káosz, a szerepzavar meg a bosszúvágy.
A Kettős Mércén megjelent vitairat itt olvasható.
A blogbejegyzésben látható fotó Toma Stefánia fényképe, amit a facebookon közölt a Kolozsvári Magyar Napokon zajló népszavazási kampányról #nematedontesed megjelöléssel.
Az Erdélyi Riportban megjelent egy összefoglaló anyag az erdélyi egyetemi felvételiről, amelynek csak kis részben vagyok én a szerzője, nagyobb részben szerkesztettem. Ha én lettem volna a szerzője, másképp strukturálom, máshova helyezem a hangsúlyokat, de így ebben a formában is fontos szövegnek tartom, és szeretném, ha figyelem irányulna rá.
Az erdélyi magyar egyetemek három szempontból is stratégiai fontosságú intézmények. Egyrészt a még létező erdélyi magyar közösség elitjének egy része itt kap képzést, vagy itt dolgozik. Másrészt ezek az intézmények a fokmérői annak, hogyan viszonyul a román állam az erdélyi magyarokhoz. Harmadrészt azt is jól lehet követni, hogyan viszonyul a magyar állam ugyan ezekhez az erdélyi magyarokhoz.
Két nagy történet ér össze egyetemi fronton. Az egyik az egykori magyar állami egyetem létrehozásának, majd közös magyar-román egyetemként való működtetésének a története. Ezt van aki félsikernek tekinti, van aki normalitásnak (mert miért is lenne etnikuma az universitasnak) és van aki kollaborációnak és lemondásnak (eladtuk a hajdani Ferencz József, későbbi Bolyai egyetemet Babes-Bolyai néven a románoknak). A másik szál jóval a rendszerváltás után indult: a magyar állam által Románia területén működtetett ún. "magánegyetemek" története. Ezzel kapcsolatban máig nem sikerül eldönteni: a román állam által finanszírozott magyar felsőoktatás támogatására, kiegészítésére vagy helyettesítésére hozták létre? (Vagy another erdélyi pénzmosodának, kézből etetőnek, zsarolási pontnak) Szerintem azok sem tudják pontosan, akik csinálják.
Az Erdélyi Riportban közölt anyag két hét munkája. Azért nincs nevesítve a szerző, mert túl kockázatos ebben az ügyben megnyilvánulni (nagyon élesek az elfojtott, nem nyilvános viták). Én ugyan közölhettem volna a saját nevemen, de az nem lett volna becsületes, hiszen nem csak az én munkám.
A cikk születése közben a következő szimptomatikus problémákra bukkantunk:
- bár rengeteg reklámcélú hír, sajtóanyag szól az erdélyi magyar egyetemekről, még az olyan közhasznú információkat is nehéz előbányászni, hogy hány jelentkezőt vesznek fel pontosan, hol milyen szakok telnek be, vagy szűnnek meg érdeklődés hiányában. Valódi "data mining" ez a munka, most úgy érzem, időt rablóbb, mint egy korrupciós ügyet felgöngyölíteni. Mert nincs akihez panaszra menni a rossz adatközlésért. Amelynek oka lehet az, hogy az információszolgáltatás nem összehangolt az intézmények között, nem is átgondolt, és egyéb bajuk is van, mint az, hogy ilyen statisztikai adatokat közzé tegyenek. Amúgy sem érdeke senkinek a transzparencia, hiszen a cél az egyetemi keret által teremtett egzisztencia fenntartása.
- erdélyi magyar felsőoktatásról beszélünk, de gyakran még az is probléma, hogy a szakok nevét magyarul fogalmazzák meg. (eszem megáll.)
- egy-egy intézményen belül még csak-csak követhetőek a folyamatok (változó, hogy mennyire). De azt összerakni, hogy az intézmények egymáshoz viszonyítva hogy működnek, szinte lehetetlen. Pedig jó lenne tudni, hogy hány szak indul "egymás ellen", milyen a diák-elszívás, a tanár-elszívás. Hogy milyen körülmények biztosíthatók az egyetemi tanároknak, diákoknak ebben a versenyhelyzetben.
- követhetetlen, élesített bomba, hogy milyen a magyarországi egyetemek és az erdélyi magyar egyetemek viszonya. Ebben a palettában működik: a szakmai szolidaritás-csapatmunka, az egyetemi gyarmatosítás, és egymás hülyérevevése egyaránt.
- még azok az információk sem elérhetőek, amelyek az erdélyi magyar közoktatás alapszámai. Azt például, hogy hány magyar diák fejezte be a középiskolát, és futott neki az érettséginek idén, összesített adatként egyetlen magyar érdekeltségű (értsd: erdélyi magyarok által működtetett) adatbázisban sem találtuk meg. Pedig az az ismert szlogen, hogy "minden magyar számít". Ujjgyakorlat kellene legyen egy interaktív térkép szerkesztése, ahol lehetne látni: hol van diákhiány, hol van túljelentkezés, amelyen keresztül követhető lenne az erdélyi magyar köz- és felsőoktatás jelene. Feltéve, ha fontos, hogy mi van ma, és mi lesz holnap. Végül ebben a cikkben szerepel egy erre vonatkozó szám, köszönet érte, Szőcs Levente adta hozzá, a román tanügyminisztérium adatait bányászta elő.
- Évről évre nő a Magyarországról ide érkező diákok és tanárok száma. Különböző okokból jönnek: szakmai, és egzisztenciális megfontolások is vezetik őket. Róluk semmit sem tudni, pedig nagyon úgy tűnik: az erdélyi feltőoktatás lassan nem erdélyi, hanem magyar nemzeti érdek. Ha az elhallgatott strukturális problémákra nem lesz megoldás, ha ez a rendszer kioltja önmagát, akkor az nem csak erdélyi belügy.
Itt tart most a történet, lesz folytatása a mesteri képzésekről, az egyházi oktatásról, a doktori képzésről, a kutatói programokról. Az ötletek közhasznúak, bárki beszállhat, kiegészíthet, ellentmondhat, copyleftben dolgozunk, vessétek rá magatokat a témára.
Figyelmeztetés: a blogbejegyzés illusztrációjához a Marosvásárhelyi Sapientiaról készült fotót választottam, mert itt lakom a szomszédságában, épp rálátok az épületre. Ez nem azt jelenti, hogy a fentebb sorolt gondok, kérdések, problémák csak ide kötődnének. Viszont az tény, hogy nagyon sok fontos, jó szakember dolgozik itt, köztük barátaim. Szurkolok nekik is, az egész erdélyi magyar felsőoktatásnak.
Az Erdélyi Riport oldalán megjelent cikk itt érhető el.
Felkerült az Erdélyi Riport oldalára a diyarbakiri, kurdisztáni polgárháborús állapotokról szóló riportom második része (az első rész itt olvasható, a török-görög konfliktus övezetben írt riportjaim linkjei pedig itt kereshetőek vissza). Több regényre és tragédiára való történet is benne van ebben a szövegben. Az ostromlott városrészben meggyilkolt Rozerin Cukur története. A kamaszlányé, akinek hulláját heteken át, elrettentő példaként közszemlére tették-hagyták a törökök. Beyzar és Sarkis, az utolsó örmény pár a városban, akiknek ősei birodalmi központot építettek-gazdagítottak itt. A kurdok, akiknek ősei az örményeket gyilkolták, és akik most az egykori áldozatok emlékét ápolják, restaurálják. A törökök, akik nem csak a keresztény templomokat, de a muszlim műemlékeket is ostromolják.
A permanens terror, amelyben mindenki retteg mindenkitől.
Gondolkodtam azon, hogy lehet-e, szabad-e ezeket a történetszálakat így, egybefűzve közreadni. Vagy tovább kellene tagolni? Biztosan kell ezeken, és az ezekből leágazókból sokat dolgozni. Nagyon sok minden nem is fért bele ebbe a riportba. Említést sem kapott az, hogyan működik évek óta a kurd műkincs orvgazdaság (írom ezt én, a kurd közösség és kultúra iránt elkötelezett "kurdofil). Vagy az, hogy ebben a közel-keleti, háborús állapotban mégis hogy működik valami nagyon érett, nagyon "nyugatos" világ. Hogy épít például a kurd Diyarbakir két török ostrom között az egész várost átszelő kerékpárutat? Az, hogy miért tud a modernizáció, az emancipáció, az etnikai közeledés, megbékélés jegyében erősödni az iszlamista terrorizmus és a vallási alapon radikalizálódó államvezetés árnyékában szerveződő a kisebbségi érdekérvényesítés? És mindezekkel együtt, vagy mindezek ellenére hogyan, kikért és kik ellen fog fegyvert?
Kelet-európai kisebbségi számára talán ezek a legizgalmasabb kérdések. Itt, ahol a kisebbségi politika ma gyakran a nacionalizmussal, a modernizáció elutasításával, a vallási radikalizmussal - és az érdekérvényesítés ellehetetlenülésével, erőtlenségével, kudarcaival. azonos. Szóval nem feszegettem ezekben, csak áttételesen a "mit tanulhatunk a kurdoktól" dilemmát.
Azt sem tudom, "mi megy át" ezekből a helyzetjelentésekből. Rég nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy az emberi tragédiák, a konkrét helyzetek megismerése bármiféle rést tud ütni a politikailag irányított manipuláción. Legyőzheti a xenofóbiát, az elutasítást. A tragédiákkal, a háborús szörnyűségekkel szemben kialakult már egyfajta rezisztencia. Beletörődés, fásultság? Rövidlátás? Önzés? Félelem? Alku? Legyen háború, csak ne itt? Azt viszont tudom, hogy ez az érzéketlenség, ez a háború előszobája. A lassú, békeidős hozzászokás a gyilkoláshoz, a gyilkosságokhoz.
Néhány hete kaptam egy elmarasztaló olvasói levelet. Arról szólt, hogy túl sokat mesélek, túl sok a "sztori", ahelyett, hogy az "erdélyi magyarság helyzetét ismertetném". Ennyire rég nem dobott fel, és ösztönzött kritika. Amíg az emberek hajlandóak leülni, elolvasni történeteket, amíg van elmondható történet, amíg van történet mondó- és történetet hallgató ember, addig van remény. Addig van valamilyen személyes kapocs.
Sovány vigasz ez, a legutóbbi török utam alkalmával is szembesültem azzal, mennyire erodálódik a szakma, a sajtó. Milyen - joggal - gyűlölt emberekké lettünk a legnagyobb gondokkal küzdő területeken mi, újságírók. A sajtóetika romlásáról fogok írni egy külön posztot, szenteltem egy külön hónaplót is ennek a Mozgó Világban. Itt most álljon csak annyi: mindig lehet a legnagyobb bajon is súlyosbítani, rontani.
A bejegyzés címéről pedig: amikor az első riportom megjelent Diyarbakirban történt terrortámadás - egy esküvői helyszínen. Amikor a riport második része megjelent Gazientepben követett el merényletet egy (ISIS által használt, és kihasznált) kiskamasz. Ez előbbiben nyolc, az utóbbiban ötvenegy ember halt meg. Az elmúlt hónapokban inkább katonai-, rendőrségi célpontokat támadtak meg terroristák. Most úgy tűnik, a polgári célpontok felé fordultak. Ott robbantanak, ahol a legtöbben, a legszebb reményeikkel jelennek meg. A gazientepi tömegsírról is van egy megrázó kép, én mégis ezt a kurd nászasszonyt választottam, aki diyarbakirban mosolygott szembe velem. Erősen, öntudatosan. Ennek a mosolynak kell győznie.
Idén - eddig - kétszer jártam Törökországban, egy az Átlátszó.hu által finanszírozott projekten dolgoztam Izmir-Dikili-Leszbosz háromszögben, és másodszor a török puccs utáni napokban Isztambul-Diyarbakir vonalon. Ez utóbbi felkérést etikai kifogásaim és fenntartásaim miatt visszamondtam, így ez magánút maradt, a szövegeket pedig, amelyek ez alatt születtek az Erdélyi Riport oldalán jelentek meg. Össszegyűjtöm most ide a két út alatt született szövegeket, hogy legyen áttekinthető a linkek sora. A tapasztalatok még rendezésre, továbbgondolásra, feldolgozásra várnak, ez folyamatban van, de remélem valami mozaik ebből a gyűjteményből is összeáll.
Nagyon sok embernek tartozom köszönettel azért, mert ösztönöztek, ötletekkel, tanácsokkal, információkkal, láttak el, vagy mert ugyancsak ezen az útvonalon dolgoznak, és nagyon fontos terepmunkát végeznek. Mondok néhány nevet. Fodor Zsuzsával zseniálisan dolgoztunk együtt, Földes András és Kakuk György kollégára mindig lehetett számítani. Bodoky Tamás, Szűcs László, Szász Attila szerkesztőkén, kiadóként segített ösztönzött, támogatott. Gerevich András költő, teljesen váratlanul jött a részéről a leggazdagabb információs csomag isztambuli kapcsolatokról. Ékes bizonyítékául annak, hogy kulturális kapcsolatok nélkül, "békebeli", művészeti élet nélkül semmit nem tudunk az egymás melletti világokról. És most itt kellene állnia egy hosszú hosszú listának akadémikusokról, civil munkásokról, művészekről magyar, török és görög körzetekben, akiket biztonsági okokból nem nevezhetek meg, de akiknek végtelen hálával tartozom. És abban bízom sokat, sokat fogunk még kávézni, kahvezni, rakizni, ayranozni igazi békeidőkben.
Átlátszó.hu, Izmir-Leszbosz riport Elveszett lelkek a török-görög határon
Hangulatkép a Basmane negyedről az Erdélyi Riportban Bazárban rejtőzködő menekültek
Hangulatkép a Taksim téri tüntetésekről az Erdélyi Riportban öt nappal a sikertelen puccs után
Riport a jezidi tábor menekültjeiről, Diyarbakirban az Erdélyi Riportban Kurdok kegyén a török végeken
Riport a kurd polgárháborús övezetből, az Erdélyi Riportban első rész: Aknák, hullák, kévázók
Interjú egy ismert török ellenzéki művésszel az Erdélyi Riportban: Így működik a török cenzúra
A diyarbakiri riport második része, hogy fonódik össze az állami terror, az évszázados etnikai tisztogatás, a műkincsrablás: Elkoptatott szavak a Tigris partján
Hamarosan jön egy hosszú interjú egy kurdisztáni civilszervezet munkatársával. És van még egy sor olyamatban lévő munka, ezeket is posztolom ide, ha megjelentek. A tavalyi évben két fontosabb riport készült el, a menekültév mozaikjához ezek is ide járulnak
Még a vs.hu közölte a macedón-görög határon történő áttörés riportják: Határsértés saját felelősségre
És számomra a legfontosabb akkori munka a török-görög határon működő illegális-féllegális menekülttemetők helyzetéről szóló riport Halált hozó határzár címmel.
Mindkét görög riport eszméletlenül jófej fotósa Kováts Dani volt, és ha jól tudom, a második riport egyik fontos alanyával, témájával Kakuk György foglalkozik, nagyon örülök neki és nagyon várom, hogy mire jut!
Érthető módon egymást érik az értetlenkedő, dühös cikkek a kommandói "migráns-paródia" kapcsán (helyi gyerekek a falunapokon szíriai menekültek kitoloncolását játszották el, felnőtt irányítással, dramatizált formában), engem a történtek bizonyos értelemben "lenyűgöznek". Legalábbis rendkívül megérint több tényező. Rengeteget elmond mindez annak a társadalomnak a szerkezetéről, állapotáról, amelyben élünk.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy - ahogy sokan fogalmaznak - "beérik" a menekültellenes kampány, vagy működik a manipulációs stratégia. Szerteágazó folyamatok váltak egy szimbolikus esemény kapcsán nyilvánvalóvá. Az például, ahogyan a kelet-európai xenofóbia, nacionalizmus átalakul. Vagy az, ahogy az áldozat-tettes szerepek cserélődnek, összeérnek. Vagy az, ahogyan az irányított, mobilizációs feszültség kontrollálhatatlanná válik, ahogy "az emberek" a megadott politikai mintákat, narratívákat értelmezik, "kezükbe veszik" a dolgok alakítását. És az is, ahogy a "stresszközösségek" a saját félelmeiket, fóbiáikat reprezentálják, és megpróbálják azokat kezelni (gyógyítani?).
Nagyon bízom abban, hogy a kommandói eseményekkel, valamint a menekült válság mediatizálását hamarosan antropológusokkal, szociológusokkal, művészetpedagógusokkal együtt lehet majd vizsgálni. Abban a körzetben járunk, ahol a közösségi események színházi megjelenítése évszázados hagyományokkal bír. Valamikor misztériumjátékokat játszottak erre, farsangi maskarák követték egymást, sokáig színjátszó egyletek működtek. Ma is ott van a színház az iskolákban, az esküvőkön, az egyházi és civil rendezvényeken. Az Osonó színház évek óta professzionálisan foglalkozik a színház iránt érdeklődő fiatalokkal, gyerekekkel a térségben. Van sikeres és kevésbé sikeres példa arra, milyen tétje van a drámajátszásnak errefelé. Most Kommandón egy elvadult példát látunk, de az ez által közvetített üzenet nagyon messzire, mélyre visz.
Írtam egy szöveget ezekről az összefüggésekről az Erdélyi Riport számára. Arról, hogy csúszik egymásra a magyar-, a román-, a cigányellenesség, hogy a közösségi agresszió hogyan működik, mint terápia. A diszkrimináció hogyan válik az integráció vagy asszimiláció eszközévé. És arról is, hogyan profitál a magyar szélsőjobb, a Jobbik és a HVIM a magyar kormány menekültellenes kampányából.
Ez a szöveg az Erdélyi Riport oldalán jelent meg, írása alatt egy párhuzamos világba is belestem. Felfedeztem a neten, hogy elérhető a Schmidt Éva hagyatékáról szóló dokumentumfilm sorozat. Schimdt az a néprajzos, aki a hetvenes évektől hanti maynsi közösségekkel foglalkozott. Én nem vagyok néprajzos, és nagyon távol áll tőlem a finnugrisztika. Schmidt életműve húsz évre titkosítva van (ebből eltelt 14 év), s bár maradt néhány fontos részletet rögzítő dokumentum film róla, megjelent egy könyv , munkamódszeréről nagyon keveset tudni. Mindenesetre tény, hogy az erőszakos oroszosítás és iparosítás egyik vidékén Hanti-Manszijszkban, társadalmi és természeti kataklizmák idején tudott rendkívül hatékonyan terepen dolgozni, megfigyelni, "beépülni", azonosulni. (Valószínűsítik, hogy ez a képessége vezetett öngyilkosságához is, és ahhoz, hogy hagyatékát húsz évre zároltassa). Ez a fajta közelítő képesség izgat nagyon a Schmidt életműben, ez foglalkoztatott addig is, amíg Kommandón gondolkodtam.
Az ősi medve-ünnep töredékekben megmaradt felvételeit néztem (ezeket az Ob vidékén élők szigorúan a külvilágtól elzárva ülték, résztvenni keveseknek, rögzíteni még kevesebbeknek adatott meg, 1945-1946-os filmfoszlányok tanúskodnak arról, milyenek is lehettek ezek a rítusok), és közben a barbár, rettenetes migráns-színház tudósításait olvastam.
És azon gondolkodtam, hogy lehet ezeknek a mocsaraknak a mélyére hatolni, amelyekben az emberek élnek, vagy éltek. Legyen szó az Obról, az Oltról, a Marosról.
Az elmúlt évben ért egy veszteség, amit - kollégáimmal ellentétben - én nem voltam hajlandó veszteségként kezelni. Több kiadványhoz hasonlóan az Erdélyi Riport nyomtatott formátuma is megszűnt. Nem baj az, vigasztaltam akkor magam, úgyis csak a macera meg a kudarc a terjesztés, nehézkes a szerkesztés, kiszámíthatatlan a nyomdai teljesítmény. Neten gyorsabb, élőbb, gazdagabb a felület.
Bizakodásom természetesen nem vált be, a nyomtatott sajtónak több, neten pótolhatatlan értéke van. Például az, hogy fegyelemre tanít, vannak rovatok, amelyek mindig ugyanúgy ugyanott kell működjenek. Amíg a nyomtatott Erdélyi Riport volt, addig hetente írtam, figyelemfelkeltés céljából könyvismertetőket. Ez fontos, mert a magyar sajtóban általában kevés kritika, recenzió jelenik meg, emiatt is sorvad az olvasói kultúra.
Most az online felületen is újraindul ez a sorozat, és sok sok hónap kihagyás után az első, Egressy Zoltán Szarvas a ködben című regényéről szóló szöveg nagyon nehezen született. Először is azért, mert egy párszáz karakteres ismertetőhöz isúgy kell elolvasni alaposan a könyvet, hogy utána érdekesen, vonzóan lehessen róla beszélni-írni. Mivel a rádióban is van hetente egy könyves beszélgetésem, így az ismertető írása és az interjú készítése elvileg párhuzamosan kellene menjen.
Most azonban mindig közbejött valami, már rég lement az Egressy Zoltánnal készített interjú, mire tényleg létrejöhetett a szöveg. Két hónap után újra kellett olvasni a regényt, amit akkor kijegyzeteltem, aláhúztam. Most mássá lett a regény, máshova kerültek számomra a hangsúlyok. Rájöttem, hogy egyszerű ismertetőt nem akarok írni, mert az a regény és a regényben felvetett problémák leegyszerűsítésével járna. Én pedig nagyon szeretném elérni, hogy valahogy mélyüljön a figyelem, árnyalódjonak a felvetett kérdések. Ami létrejött, az több, mint ismertető, kevesebb mint kritika, még nem találtam a hangot. Az én gyakorlatlanságom miatt? Vagy a Szarvas a ködben különös szerkezete miatt? Ami egyszerre szól a hétköznapok, a felszíni csevegések szintjén és valami prózába oltott költészet nyelvén házasságról, polgári (úgyis mint barbár) rítusokról, nőkről, férfiakról? Nem tudom, nem vagyok elégedett ezzel az ismertetővel, de bízom benne, hogy azért arra jó lesz, hogy néhány potenciális olvasó számára hírt adjon a regényről. Most, amikor a magyar irodalmi lapok megszűntek, vagy megszűnőben vannak. Folytatódik a sorozat, jövőhéten Markó Béla új, Kalligramnál megjelent verseskötetéről írok, utána Szabó Róbert Csaba Alakváltók című regényéről. Ezt most azért is rögzítem itt, nehogy elsumákoljam megint a rovatot.
Egressyvel a Szarvas a ködben című regényéről és színházi munkáiról is beszélgettünk a Marosvásárhelyi Rádióban, itt hallgathatók ezek az interjúk vissza.
Gyakran élem meg azt a helyzetet, hogy értetlenkedő hangon felteszik a kérdést: "na és akkor melyik rádiónál is dolgozol te"? Nyilván azok faggatóznak, akiknek fogalmuk sincs, mekkora közösség hallgat rádiót magyar nyelven Brassó-Kolozsvár tengelyen. Számukra eddig nehéz is volt megmagyarázni, mekkora esély, lehetőség ez a csatorna.
Most kicsit könnyebb dolgom van. Addig ugyanis, amíg én Isztambulból, Diyarbakirból jelentkeztem be hullámhosszainkra, eldőlt: a romániai magyar médiából a Marosvásárhelyi Rádiónak lesz állandó tudósítója Rióban - Szép Zoltán. Mondhatni "hagyományosan" a paralimpián is ott lesz az adó, Kádár Zoltán másodszor vesz részt a játékokon.
A szerkesztőségről tudni kell, hogy ez az a hely, ahol még a kívánságműsor szerkesztőnője is jótékonysági úszóversenyen vesz részt, pedig hogy is fogalmazzak: nem most kezdte a rádiós pályát. Triatlonos, maratonfutó több is van a csapatban, ironmant is lehet találni, ha valaki végig bogarássza az irodákat. Azt kérdezte tőlem valaki, mi kell ahhoz, hogy krízisövezetben dolgozhass, mint újságíró. Na, hát - tagjaként ennek a csapatnak - annyit tudtam mondani: bármikor gond nélkül tudj lefutni minimum tíz kilométert.
Tudom, rengeteg bumfordiság fér ki a mi hangszóróinkon, és nagyon látszik az, hogy az egész napos adást egy maroknyi (székely) ember fedi le. De az amatőrizmusokkal együtt, a balfékságokkal, a kihagyásokkal, a hibákkal együtt is ott van a Marosvásárhelyi Rádió ha kell Isztambulban, ha kell Rióban, ha kell Bándon vagy a Hargita tetején.
Ma, amikor elég nagy dilemma, hogy mit jelent a magyar nyelvű közszolgálatiság én azért elég nyugodt lelkiismerettel azt tudom mondani, www.marosvasarhelyiradio.ro
És még valami, nagyon fontos a köz szolgálatához: az egyik erdélyi magyar újságíró riói részvételét a román közrádió finanszírozza, a másikat egy magán támogató. Azért, hogy legyen naponta élő sport magyar nyelven, Erdélyben, Székelyföldön. Cool.