Felkerült az Erdélyi Riport oldalára a diyarbakiri, kurdisztáni polgárháborús állapotokról szóló riportom második része (az első rész itt olvasható, a török-görög konfliktus övezetben írt riportjaim linkjei pedig itt kereshetőek vissza). Több regényre és tragédiára való történet is benne van ebben a szövegben. Az ostromlott városrészben meggyilkolt Rozerin Cukur története. A kamaszlányé, akinek  hulláját heteken át, elrettentő példaként közszemlére tették-hagyták a törökök. Beyzar és Sarkis, az utolsó örmény pár a városban, akiknek ősei birodalmi központot építettek-gazdagítottak itt. A kurdok, akiknek ősei az örményeket gyilkolták, és akik most az egykori áldozatok emlékét ápolják, restaurálják. A törökök, akik nem csak a keresztény templomokat, de a muszlim műemlékeket is ostromolják.

A permanens terror, amelyben mindenki retteg mindenkitől.

Gondolkodtam azon, hogy lehet-e, szabad-e ezeket a történetszálakat így, egybefűzve közreadni. Vagy tovább kellene tagolni? Biztosan kell ezeken, és az ezekből leágazókból sokat dolgozni. Nagyon sok minden nem is fért bele ebbe a riportba. Említést sem kapott az, hogyan működik évek óta a kurd műkincs orvgazdaság (írom ezt én, a kurd közösség és kultúra iránt elkötelezett "kurdofil). Vagy az, hogy ebben a közel-keleti, háborús állapotban mégis hogy működik valami nagyon érett, nagyon "nyugatos" világ. Hogy épít például a kurd Diyarbakir két török ostrom között az egész várost átszelő kerékpárutat? Az, hogy miért tud a modernizáció, az emancipáció, az etnikai közeledés, megbékélés jegyében erősödni az iszlamista terrorizmus és a vallási alapon radikalizálódó államvezetés árnyékában szerveződő a kisebbségi érdekérvényesítés? És mindezekkel együtt, vagy mindezek ellenére hogyan, kikért és kik ellen fog fegyvert?

Kelet-európai kisebbségi számára talán ezek a legizgalmasabb kérdések. Itt, ahol a kisebbségi politika ma gyakran a nacionalizmussal, a modernizáció elutasításával, a vallási radikalizmussal - és az érdekérvényesítés ellehetetlenülésével, erőtlenségével, kudarcaival.  azonos. Szóval nem feszegettem ezekben, csak áttételesen a "mit tanulhatunk a kurdoktól" dilemmát.

Azt sem tudom, "mi megy át" ezekből a helyzetjelentésekből. Rég nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy az emberi tragédiák, a konkrét helyzetek megismerése bármiféle rést tud ütni a politikailag irányított manipuláción. Legyőzheti a xenofóbiát, az elutasítást. A tragédiákkal, a háborús szörnyűségekkel szemben kialakult már egyfajta rezisztencia. Beletörődés, fásultság? Rövidlátás? Önzés? Félelem? Alku? Legyen háború, csak ne itt? Azt viszont tudom, hogy ez az érzéketlenség, ez a háború előszobája. A lassú, békeidős hozzászokás a gyilkoláshoz, a gyilkosságokhoz.

Néhány hete kaptam egy elmarasztaló olvasói levelet. Arról szólt, hogy túl sokat mesélek, túl sok a "sztori", ahelyett, hogy az "erdélyi magyarság helyzetét ismertetném".  Ennyire rég nem dobott fel, és ösztönzött kritika. Amíg az emberek hajlandóak leülni, elolvasni történeteket, amíg van elmondható történet, amíg van történet mondó- és történetet hallgató ember, addig van remény. Addig van valamilyen személyes kapocs.

Sovány vigasz ez, a legutóbbi török utam alkalmával is szembesültem azzal, mennyire erodálódik a szakma, a sajtó. Milyen - joggal - gyűlölt emberekké lettünk a legnagyobb gondokkal küzdő területeken mi, újságírók. A sajtóetika romlásáról fogok írni egy külön posztot, szenteltem egy külön hónaplót is ennek a Mozgó Világban. Itt most álljon csak annyi: mindig lehet a legnagyobb bajon is súlyosbítani, rontani.

A bejegyzés címéről pedig: amikor az első riportom megjelent Diyarbakirban történt terrortámadás - egy esküvői helyszínen. Amikor a riport második része megjelent Gazientepben követett el merényletet egy (ISIS  által használt, és kihasznált) kiskamasz. Ez előbbiben nyolc, az utóbbiban ötvenegy ember halt meg. Az elmúlt hónapokban inkább katonai-, rendőrségi célpontokat támadtak meg terroristák. Most úgy tűnik, a polgári célpontok felé fordultak. Ott robbantanak, ahol a legtöbben, a legszebb reményeikkel jelennek meg. A gazientepi tömegsírról is van egy megrázó kép, én mégis ezt a kurd nászasszonyt választottam, aki diyarbakirban mosolygott szembe velem. Erősen, öntudatosan. Ennek a mosolynak kell győznie.