Érthető módon egymást érik az értetlenkedő, dühös cikkek a kommandói "migráns-paródia" kapcsán (helyi gyerekek a falunapokon szíriai menekültek kitoloncolását játszották el, felnőtt irányítással, dramatizált formában), engem a történtek bizonyos értelemben "lenyűgöznek". Legalábbis rendkívül megérint több tényező. Rengeteget elmond mindez annak a társadalomnak a szerkezetéről, állapotáról, amelyben élünk.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy - ahogy sokan fogalmaznak - "beérik" a menekültellenes kampány, vagy működik a manipulációs stratégia. Szerteágazó folyamatok váltak egy szimbolikus esemény kapcsán nyilvánvalóvá. Az például, ahogyan a kelet-európai xenofóbia, nacionalizmus átalakul. Vagy az, ahogy az áldozat-tettes szerepek cserélődnek, összeérnek. Vagy az, ahogyan az irányított, mobilizációs feszültség kontrollálhatatlanná válik, ahogy "az emberek" a megadott politikai mintákat, narratívákat értelmezik, "kezükbe veszik" a dolgok alakítását. És az is, ahogy a "stresszközösségek" a saját félelmeiket, fóbiáikat reprezentálják, és megpróbálják azokat kezelni (gyógyítani?).

Nagyon bízom abban, hogy a kommandói eseményekkel, valamint a menekült válság mediatizálását hamarosan antropológusokkal, szociológusokkal, művészetpedagógusokkal együtt lehet majd vizsgálni. Abban a körzetben járunk, ahol a közösségi események színházi megjelenítése évszázados hagyományokkal bír. Valamikor misztériumjátékokat játszottak erre, farsangi maskarák követték egymást, sokáig színjátszó egyletek működtek. Ma is ott van a színház az iskolákban, az esküvőkön, az egyházi és civil rendezvényeken. Az Osonó színház évek óta professzionálisan foglalkozik a színház iránt érdeklődő fiatalokkal, gyerekekkel a térségben. Van sikeres és kevésbé sikeres példa arra, milyen tétje van a drámajátszásnak errefelé. Most Kommandón egy elvadult példát látunk, de az ez által közvetített üzenet nagyon messzire, mélyre visz.

Írtam egy szöveget ezekről az összefüggésekről az Erdélyi Riport számára. Arról, hogy csúszik egymásra a magyar-, a román-, a cigányellenesség, hogy a közösségi agresszió hogyan működik, mint terápia. A diszkrimináció hogyan válik az integráció vagy asszimiláció eszközévé. És arról is, hogyan profitál a magyar szélsőjobb, a Jobbik és a HVIM a magyar kormány menekültellenes kampányából.

Ez a szöveg az Erdélyi Riport oldalán jelent meg, írása alatt egy párhuzamos világba is belestem. Felfedeztem a neten, hogy elérhető a Schmidt Éva hagyatékáról szóló dokumentumfilm sorozat. Schimdt az a néprajzos, aki a hetvenes évektől hanti maynsi közösségekkel foglalkozott. Én nem vagyok néprajzos, és nagyon távol áll tőlem a finnugrisztika. Schmidt életműve húsz évre titkosítva van (ebből eltelt 14 év), s bár maradt néhány fontos részletet rögzítő dokumentum film róla, megjelent egy könyv , munkamódszeréről nagyon keveset tudni. Mindenesetre tény, hogy az erőszakos oroszosítás és iparosítás egyik vidékén Hanti-Manszijszkban, társadalmi és természeti kataklizmák idején tudott rendkívül hatékonyan terepen dolgozni, megfigyelni, "beépülni", azonosulni. (Valószínűsítik, hogy ez a képessége vezetett öngyilkosságához is, és ahhoz, hogy hagyatékát húsz évre zároltassa). Ez a fajta közelítő képesség izgat nagyon a Schmidt életműben, ez foglalkoztatott addig is, amíg Kommandón gondolkodtam.

Az ősi medve-ünnep töredékekben megmaradt felvételeit néztem (ezeket az Ob vidékén élők szigorúan a külvilágtól elzárva ülték, résztvenni keveseknek, rögzíteni még kevesebbeknek adatott meg, 1945-1946-os filmfoszlányok tanúskodnak arról, milyenek is lehettek ezek a rítusok), és közben a barbár, rettenetes migráns-színház tudósításait olvastam.

És azon gondolkodtam, hogy lehet ezeknek a mocsaraknak a mélyére hatolni, amelyekben az emberek élnek, vagy éltek. Legyen szó az Obról, az Oltról, a Marosról.