December 23-án, és 24-én, 25-én és azóta folyamatosan bírósági archívumokat bújok. Amikor csak tehetem, és amikor a családi kötelezettségeim épp nem szólítanak el. Nincs pihenés, sem éjjel sem nappal: ügyirat számok, banki kivonatok, cégadatok vesznek körül, kötik le minden leköthető percem. Nincs ebben semmi rendkívüli. Ez az év, az újságírás és az újságírók kicsinálásának időszaka így kell zárulnia tehát, úgy tűnik.  Hadakozással a tényekkel-tényekért. Azokért, amelyeket senki sem akar ismerni, vagy amelyeket nem akar ismertté tenni. Az utóbbi időben a korrupcióellenes harc országában (micsoda eufemizmus ez) a vártnál  tovább nőtt a terhelés. A legkülönbözőbb típusú fenyegetések, nyomásgyakorlás vesz körül. A legnehezebben szétszálazható, átláthatóvá tehető ügyek kötik le az energiáimat, és ezek közül a Marosvásárhelyi Katolikus Gimnázium vagy az elkerülő út ügye tűnik az egyszerűbbnek. Ebben az évben volt minden: török puccs, török-kurd konfliktus, interjúsorozat a jezidi népirtás túlélőivel, érintettjeivel, a romániai „korrupcióellenes harc” újabb és újabb fejezetei. Ugyanannak a válságnak ezernyi arca, részlete, madártávlatból és testközelből.

Bárhova nézek a kollégák, a szakma felszámolása, ellehetetlenítése folyik. Törökországban több, mint nyolcvan kollégát börtönöztek be az idén (közülük sokan nyom nélkül eltűntek), Magyarországon egyik napról a másikra megszűnt a Népszabadság, hetekre eltűnt a legnagyobb ellenzéki lap archívuma. Nálunk a választások előtt-után a közmédia bedarálása folyik – Közép-Kelet Európában ismert módszerekkel. Lengyelországban a parlamenti nyilvánosságot korlátozná-kontrollálná a kormány. Szíriában, és a krízisövezetekben kifejezetten vadásznak az újságírókra

Mindezek fényében az, hogy idén év végén még a családi ünnep alatt is oknyomozni kényszerültem, nem meglepő, nem is annyira megterhelő. Lehetne ennél rosszabb,  végül is, én még, itt, így és ennyire csinálhatom a magamét.

Karácsony harmad napján (három éjjelnyi okirat-nyálazás után) tudtam meg azt, hogy a Progress Alapítvány meg kívánja szűntetni az Erdélyi Riportot. Azt a felületet, ahol a marosvásárhelyi korrupciós ügyek dossziéját, vagy a jezidi népirtás áldozatairól szóló riportsorozatot is elindítottam. Nagyon nehéz pillanatban jött a hír, de nem lepett meg, számítottam rá, vártam rá. Tudtam, hogy a maradék fedezék is oda lesz. Talán jobb is így. Túl sok volt a kérdés a Kiadó körül, túl sok volt a vita.

Az viszont meglepetésként ért, hogy az Erdélyi Riport szerkesztősége – ellentétben minden eddig általam ismert és feloszlatott szerkesztőséggel – folytatni kívánja a munkát. Önerőből. Nem lehet ezt eléggé értékelni. Ebben a káoszban, amiben élünk  nincs más esély a kilábalásra, mint az, hogy lesz aki energiát fordít a tisztánlátásra, és a transzparencia kikényszerítésére. Ha lesz, aki ellenáll, kitart. Ragaszkodik a szakmaisághoz. Nem engedi megfélemlíteni magát. Ha lesznek, akik csapatban (szerkesztőségben!) tudnak dolgozni, rákényszerítik magukat és egymást a minőségre. Nevezzük ezt tárgyilagosságnak, tájékozottságnak, pontosságnak, témaérzékenységnek. Abban az évben, amikor a kampány az "Erdély kontra Bukarest" kérdésről szólt (szerintem téves allúziókat- és illúziókat keltve), a választások után megszűnik az Erdély FM, és megszűnne az Erdélyi Riport - ha hagynánk. Mivel járna, ha tényleg feladnánk az "erdélyi" sajtó munkát? Tudom, hogy nem egy lap-, vagy rádiónév a garancia a transzszilvanizmusra. És tudom, hogy még (még! még! még!) van néhány lap, portál, fórum a megszűntetetteken kívül. De a folyamat iránya, vége jól látható. A maszol.ro nem szűnik meg, de onnan - számomra egyértelműen politikainak tűnő okokból elbocsátják Gál Máriát és Ágoston Hugót. Mi a következő lépés? És meddig mehet ez így? Van rá török, magyarországi és lengyelországi példa is, meddig.

Rengeteg szomorú példát látok a kompromisszumra. Vagy arra, hogy az egzisztenciális kényszer, félelem hogyan hozza ki az emberekből a bosszúvágyat, az indulatokat, hogyan alakul át a közbeszéd közösségi verbális és tettleges erőszakká. Hogyan romlik, és rontja magát a sajtó maradéka, amit a politikai önkény és taktikázás még meghagyott. Nem csak felszámolás, önfelszámolás is folyik.  Az előbbinek nem engedek, az utóbbiban nem veszek részt.

Ennyi most az idei év mérlege. A jövő év ígérete pedig az, hogy függetlenül a mégoly szélsőséges körülményektől is, az újságíró igazolvány, a klaviatúra, a fényképezőgép és a diktafon mindig kéznél lesz.

Az Erdélyi Riport hivatalos közleménye itt olvasható