Disznyók, emberek
Hol készült Erdélyben ez a kép? – december elején ezzel a kérdéssel ostromoltak sokan, amikor Pócs János képviselő egy kormosra perzselt disznó, és a mögötte álló jásziványi önkormányzati képviselők fotóját közzé tette. A disznóvágók, akik úgy sorakoztak fel, mint egy érettségi tabló résztvevői, büszkén a teljesítményre, az együtt eltöltött időre, az elszenesedett disznóra azt írták mottóként, üzenetként: „ő volt a soros”.
Az üzenet rajongást és émelygő dühöt, felháborodást, undort és megbotránkoztatást váltott ki. Kiből mit. „Nahát, ezek a furfangos erdélyiek!”. „Ezek a seggnyaló, náci senkik”.
A képen néhány borostás férfi és fésületlen nő, egy kisebb traktorra köthető utánfutó („remorka”), egy hevenyészett kis szőlőlugas, vagy gyümölcsös, szerteszét heverő szerszámok és halomba dobált, harmadosztályú tüzelőfa látható. És a felirat, mely szerint „ő volt a soros”. Tipikus, kelet-európai falusi porta, ahol minden szegelt-madzagozott-drótozott. Minden végzetesen véletlenszerű, éppen csak ott van, oda „került”, „majd eltesszük”, „csak meg ne botoljunk benne”, „hát ez meg hogy került ide”, „majd csak jó lesz valamire”. Ebben az esetlegességben, ügyeskedő szutykosságban és kopottságban mi lehet az ige, ami mindent összetart, ami ott a ház elején, a stelázsiba, meg a budiajtóra felszegezve? Ide most épp az az ige jutott, hogy „ő volt a soros”. Régebb azt írták a kapura, hogy béke a bemenőre, áldás a kimenőre. Vagy azt, hogy „Itt a Földön legtöbbet ér, Isten szava és a kenyér”. Esetleg azt, hogy „de szép lenne a nagyerdő, ha lány lenne a kerülő”.
Elmúltak már a régi igék, az isten is, meg a lánykerülő is, maradt Soros. Magyarország tele van Sorosozó plakátokkal, ha a falu főutcáján, be- vagy kijáratánál ott van államilag támogatott hirdetésen Soros, mint közellenség, akkor a hátsó udvarban is másképp olvasandó a disznóra kapart felirat. Ez a kép viszont Erdélyben készült, legalábbis az azt közzé tevő képviselő szerint. Ha a bádog szerszámok, a felmadzagozott gyümölcsös, a törpe kerekű utánfutó, a borosták és borzos hajak alapján kellene megmondani, hogy pontosan hol rögzítették ezt a szénfekete pillanatot, amely a leölt állat helyébe engedett képzelni egy jólpreparált és trancsírozásra előkészített politikai ellenfelet – akkor azt is mondhatnánk, hogy bárhol. De fogadjuk el, hogy Erdély a helyszín.
Jászivány testvértelepülése hivatalosan, de meg nem erősítve Kőrispatak. Nem hivatalosan, és szintén meg nem erősítve Siklód. Mindkettő kőhajításnyira van a falutól, ahol lakom. Errefelé nincsenek Soros plakátok. Kis szűk, dombok között kanyargó utakon visz az út a porták felé, amelyeken belül saját kézzel eszkábált magánbirodalmakban küzdenek az emberek a mindennapiért. Messze van a város, a még oly kicsi, és reménytelen város is: egy küldetés eljutni oda, munkába, vagy bevásárolni hetente egyszer-kétszer, elintézni az elintézni valókat. Egyébként mindent meg kell oldani helyben, magánba, vagy meg kell elégedni a kisboltban kaphatókkal. Itt minden kisebb de drágább, mint messze a városban. Este, ha az ember levakarja a csizma talpáról a ganyét, hogy beléphessen a házba, és bent végre sivalkodva meggyullad a nedves tűzifa, az egyetlen öröme a tévé marad. A magyar műholdas adó, ami pillanatok alatt kiröpít a dombok mögé zárt világból, messze a helyben kapható feláras hamisított kólától és a szikkadt tartós kenyerektől. Messze a szomszéd román falvaktól is, meg a várostól, ahol mindent nyögvenyelősen, körülményesen intéz a románul rosszul beszélő magyar ember.
Onnan jön tehát ide a sorosozás, nem az út szélén koszló, összefirkált plakátoktól. Az itten most az ige. Tévén olvasni, a ledes, digitális falvédőn. A sorosozás a napi szórakozás része, fényesebb, izgalmasabb, mint a hétköznapi nyűg. Az ige, ami összetart. Ez visz a világba, ahova mindenki vágyik, de nem jut el, mert minden annyira messze van, még a kis, undok, románul beszélő város is. A sorosozás az ígéret, a lehetőség, a revans az egész napos ganyéban taposásért, meg a románul nem tudásért. Amikor Jásziványból, vagy mindegy is hogy honnan, máshonnan, ahol nem ilyen szar minden, idejön valaki, akkor hálából ismétlik a naponta hallott igét, sorosoznak az emberek, ugyanúgy, ahogy adjon istent köszöntek régebb, vagy azt mondták, hogy dicsértessék (pukkadjanak meg a reformátusok), esetleg azt, hogy békesség istentől (a katolikusoknak se legyen jó). Soros az összekacsintás, a vendég elé szaladás, a kurjantás, hogy mi is benne vagyunk a buliban, hiába levakarhatatlan az arcunkról a korán őszülő borosta.
Az nem jut el ide, hogy milyen vihart vetett Pócs képviselő úr posztja. Interneteznek persze itt is, olvassák a kommenteket, az üzeneteket arról, hogy a döglött disznóra írt embernév barbár fenyegetés, uszítás, aljasság. Olvassák, de nem értik. A disznyó az disznyó, az nem ember. Pláne nem ember a Soros György nevű (a soros az nem is egy név, hanem valami szidalom, anyázás, csúnyaság, élő adásban közvetített káromkodás). Ők ilyen emberről nem tudnak, ilyent nem ismernek. A Soros-terv, a Soros-civilek, a migránsok betelepítése: a hírek nem egy személyről szólnak, hanem valami rossz, sötét, rémisztő távoli dologról, valami embertelenről ,aminek ellent kell állni.
Disznót vágni jó, disznóölés közbe pálinkát inni jó, együtt megrészegedni, bökkedve egymás hátát csapkodni, harsányan együtt röhögni a legjobb. S akkor már miért ne röhögjünk azon, amitől félünk, amivel ijesztgetnek. Így működik a maszkurázás, a farsangozás, a busójárás. A döglött disznót, „őt”, megszemélyesíteni, és egy nem-ember névvel megkeresztelni? Belemaszatolni a koromba, hogy „ő volt a soros” ? Kell-e ennél jobb vicc? Aki ezt el akarja venni tőlünk, az nem ismeri el, hogy nekünk is helyünk van a mulattságba. Hogy mi is oda tartozunk a távoli fényes világhoz, bármekkora is a sötétség, amiben élünk. Ahhoz a világhoz, ahol jobb, mint nálunk. Az a sárba, a ganyéba lök vissza, az az esti tévés gyönyört és villódzást sajnálja, azt a soványka kéjt, hogy a tányérantennák néhány kattintás erejéig elröpítenek valamerre, ahol épp nem vagyunk, mert nem lehetünk.
Két hét sem telik el, és egy másik, dombok és hegyek mögé rejtett közeli faluban traktorral vonulnak fel a helyiek, hogy lerombolják egy ott élő roma család házát. Nem is volt ház, mondják, „önkényes” betelepülők lakták, építési engedély és adófizetés nélkül, ám sok gyerekkel. Ezek a senkik és semmirevalók a csűrt be se fedték, azt csináltak, amit akartak: ijesztegették az arra járókat, rendetlenkedtek. Nem tartoztak a faluhoz. Nem volt kecmec: a házban lévőket kiparancsolták, futott, ki merre látott, s az épületet, ami nem volt épület, csak gerenda, deszka, kis malter, drót, meg rongy, a faluban megszokottnál is gyengébben összetoldozott, foldozott kóceráj, megontották. Többször kellett a traktorral fordulni, bármilyen könnyen adta is meg magát a putri. De a rendteremtők jó munkát akartak végezni: addig tolattak, fordultak, bontottak, míg kő kövön nem maradt. A kalandokról aztán hosszan beszélt a nép. Képeket készítettek a mulatságról, mutogatták egymásnak széltibe, hosszába. Napoknak kellett eltelnie, míg a hírek a tányérantennákon át tudósítottak arról, mi történt. Az emberek elégedettek voltak, és megegyeztek, hogy így kell azt , tanuljanak rendet az önkényesen élők, azok, akik nem ide valók, akik különben is nem emberek. Mer az ember tanul a szóból, és így nem viselkedik, ahogy ezek, így nem él, mint ezek. Végül jókat nevettek a történteken a környéken élők. Azon, ahogy futottak a földönfutók a traktor elől, sivalkodva, mint a disznó, amikor ölik.
Nem tudni biztosan, hogy Pócs János emberei hol jártak. Hogy az az Erdély, ahonnan a nem erdélyi disznóölők üzentek, valóságos, vagy csak elképzelt. Kitalált Erdély, vagy valós, mindegy.
Nem tudni biztosan, hogy mi az összefüggés a tényleg leszúrt disznó, és a disznóként megkergetett, hontalanná tett emberek között. Azon kívül, hogy Sorosról is elmondták, hogy nem ember, és a faluvégiekről is elmondták, hogy nem emberek. Utóbbiak egyébként jól jártak, mert őket kiküldték a házukból, mielőtt földdel tették volna egyenlővé, Gyergyószentmiklóson meg úgy gyújtogattak idén tavasszal, hogy csak a véletlenen múlott, hogy nem veszett oda senki.
A legkevéssé azt nem lehet tudni, hogy mi lesz eztán? A disznyót, akire (!) ráírták, hogy ő a soros, megeszik. Ahányszor szelnek majd bicskával a szalonnával, ahányszor isznak rá egy pohár szilvapálinkát, annyiszor fognak röhögni az évvégi vitákon, manapság úgy szökik mindenki, mint a kakas, minden hülyeségért. Elég egy disznyóval marháskodni, s máris fossa össze magát, akinek össze kell fosnia. Jól is teszi, féljen, akinek félnie kell. A nem-emberek tovább álnak majd, egy másik falu végén építenek engedély nélkül házat, és csűrt fedél nélkül, addig amíg azt is le nem rombolják. A kenyér viszont ugyanúgy szárad majd, a hamisított kóla pedig egyre drágább lesz, és a buszra is egyre többet kell várni, ha az ember be akar menni a városba. Pócs képviselő úrról megjegyzik majd, hogy igen vidám ember. Ha kis szerecséjük van, jön még erre vendég, talán maga a képviselő úr. S arra az alkalomra majd a legjobb szilvapálinkát kell félre tenni. Akkor majd kitalálnak valami ennél is nagyobb röhögséget, hogy jól érezze magát náluk a képviselő úr. Lássa, hogy vele tartanak, nem azokkal, akik könnyen befosnak, s akik visítanak, mint disznyó, ha ölik. Háha` nem feledkezik meg róluk az így megtisztelt képviselő úr. Róluk, akik azért élnek itt, a dombok mögött, hogy legyen, akikről megfeledkezni. Akiknek lehessen mutatóba, sehova vezető utakat csinálni, akikért hébe-hóba kell csak buszt küldeni, nekük akiknek a feláras, gyártáshibás áru is jó a kisboltban, s akiknek minden örömöt a tányérantenna szállít. Mindegy , hogy mi villog a képernyőn, zabálják. Cserébe, ütnek, vágnak, szúrnak, ölnek ha kell. Mindegy, hogy ember vagy disznyó, csak csont törjön, és vér folyjon. Egyszer élünk, úgy ahogy.