Mióta újságot írok minden március 15-én kipréselek magamból valami ünnepi szöveget. Nem azért, mert penzum, hanem mert ragaszkodom ehhez a naphoz a gyerekkori, erdélyi és Ceausescu korszakbeli szentimentalizmusokkal, dühökkel, a rendszerváltás utáni szatmári összecsapások rémségeivel, az utóbbi évek kopásaival, vicsorgásaival együtt. És mert azt gondolom, hogy ez az én céhem, a firkászok napja is. Akármennyire lejáratta magát, akármennyire is szétesett ez a céh. Nekem a Nemzeti dal a Tintásüveg című Petőfi vers Megyeriről, aki az egyetlen kabátját is összetintafoltozta.

Idén azonban már semmiféle ünnepélyességre nem futotta. Nem lehet eltávolodni a hétköznapoktól, mert az elemi szabályok, a mindennapokat fenntartó struktúrák sérültek, vagy tűntek el. A politikai közösséget az erőszak különböző formái tartják össze, erőszakközösségekben élünk. Itt nem hatalmon lévők és ellenzékiek, hanem erőszaktevők és elszenvedők állnak egymással szemben - gyakorta változik, hogy éppen ki a tettes.

Erről írtam egy szöveget a román és a magyar nemzetállami viszonyok párhuzamosságait, és két nacionalista politikus, Iohannis és Orbán kényszerpályáit érintve. Közben zajlott a magyarországi pedagógustüntetés, félfüllel azt figyeltem. Örülhettem volna, hiszen esetlenségeivel, távolról nehezen értelmezhető óvatosságával, és az utcára vonuló tömeg méretével azt igazolta, hogy van visszatérés a társadalomszervezés alapjaihoz. Túl óvatos vagyok már az örömhöz - még úgy is, hogy tudom, mekkora jelentősége van egy ilyen léptékű kormányellenes demonstrációnak. Nem tudom, mennyire egyértelműek a kritikai, ellenzéki gondolkodás hiányosságai, csapdái? Ha egyértelműek, van-e elég erős akarat a korrekcióhoz? Nagyon tartok attól, hogy nincs. Ne legyen igazam.

Március 15-én írt gyanakvó, tépelődő vádiratom az Erdélyi Riport oldalán jelent meg.

(Eredetileg az lett volna a címe, hogy  Iohannis, Orbán - kísérteteink, de a szerkesztő átírta, és mivel én nagyon szeretem, ha szerkesztenek, hát így maradt)