Fülbebogár

2018.jan.11.
Írta: Parászka Boróka komment

Sógorság-komaság 2. A Tőkés-kláné az erdélyi sajtótámogatás (HVG. spoiler)

Egy családi-és baráti társaság kapta meg a magyar kormány erdélyi sajtónak szánt támogatását - szinte - teljes egészében: 1,45 milliárd forintot. Erről szól az eheti HVG nyomtatott verziójában megjelent összefoglalóm. A  történetben nem az a különös, hogy a Magyar Közlönyben olyan egyesületet neveznek meg kedvezményezettként (Erdélyi Médiatér Egyesület), amely ezen a néven be sincs jegyezve (a román igazságügyminisztérium és adóhatóságok egy Asociația pentru spațiul media Transilvan nevű intézményt tartanak nyilván). 

Meghökkentő azonban, hogy az 1,45 milliárd forintról döntő egyesület elnöke, Mohácsi László  Árpád nem más, mint Tőkés László fotósa (aki a Nagyváradi Szigligeti Színház fotósaként amúgy remek színházi képeket készít). Nos, ő dönt többek között arról, hogy hol és milyen sajtó lehet Erdélyben a következő hónapokban. Az is megfontolandó, hogy az Erdélyi Médiatér Egyesület ugyanoda van bejelentve (Szalárd 727), ahova Mohácsi cége, a Macula SRL (Tőkés László partnercége )  amely amúgy nem bonyolít rossz forgalmat: évi, ahhoz képest hogy kics családi vállalkozásként működik: évi 19 millió ft  bevételt könyvelhetett el 2016-ban. Ha kicsit megpiszkáljuk az Erdélyi Médiatér Egyesületet, azt látjuk, hogy minden szál Tőkés Lászlóhoz, az Erdélyi Magyar Néppárthoz, és Tőkés László volt sajtósához, Demeter Szilárdhoz vezet. Az ő sógora főszerkeszti a Főtér.ro- t, az Erdélyi Magyar Néppárt volt sajtósa (Fall Sándor) alapította az egyesületet: egy nagyvárad-kolozsvár tengelyen működő baráti társaságnál landolt az 1,45 milliárd. (Hogy mennyi az annyi, arról összevetésként: a szalárdi kis egyesület az erdélyi magyar televízió, az ETV tíz éves költségvetésének megfelelő összeget kapott. Utóbbinak a tavaly a magyar kormány egyetlen forint támogatást sem juttatott a cég által biztosított információk szerint. )

Arról, hogy miért és hogyan történt ez a támogatás, hosszan beszélgettem Demeter Szilárddal, aki maga keresett meg, hogy ezt elmondja nekem. Arra nem kaptam választ (noha Mohácsi László Árpádot is többször kérdeztem), hogy mi az indoka a szervezet kiemelt támogatásának, és mi a garancia, hogy Tőkés László fotósa, sajtósa, rokonaik és barátaik szakmailag hitelesen, gazdaságilag átláthatóan fordítsák a pénzt az erdélyi magyar sajtó javára. Néhány kérdés azért megvilágosodott. Most a Demeter Szilárd válaszaiból szemlézek, részletek a HVG-ben olvashatóak:

1. Demeter elismerte, hogy a pénzt személyesen, maga lobbizta ki a kormánynál:

": „ezért nekem kurva sokat kellett harcolnom, és lehívnom az összes bónuszomat. Hogy holnaptól ne Szász Jenő építsen médiát Erdélyben”. "

2. Azért, hogy a Fidesz által biztosított pénz ne az RMDSZ-nél, ne az Erdélyi Magyar Református Egyháznál (!) és ne az MPP-nél landoljon. Szószerinti idézet a Demeter Szilárd beszélgetésből

az a lényeg benne, hogy nem az RMDSZ, nem az Erdélyi Református Egyházkerület, nem a Magyar Polgári Párt, sem semmi ilyen intézmény nem kapta meg feladatul. Hanem egy olyan egyesület, ami eddig a Főtérrel bizonyítottan közéletcentrikus, és nem pártpolitikai célokat szolgál ki.”

3. Az, hogy az erdélyi magyar lobbista, a volt református püspök volt sajtósa az erdélyi magyar református egyház ellen lobbizik az csak a bevezető kör. Azt is megtudtam Demeter Szilárdtól, a Századvég elemzőjétől  hogy a magyar kormánynak egyáltalán nem célja és érdeke az, hogy legyen erdélyi magyar sajtó. Érdekes ez így, a nemzeti kormány működésének idején:

"„A Fidesznek nincs szüksége erdélyi médiára. Ami neki politikailag kell, az szállítja az összes erdélyi párt”.  " - mondta Demeter Szilárd, aki azt is egyértelművé tette (szószerinti idézet) , hogy az 1,45 milliárd odaítélése körül "kibaszott sok ellenérdek" van.

Végülis mindezek, a nagyon szűk baráti kör bevonásával, családi körben megszerzett 1,45 milliárd, az RMDSZ, az amúgy agyon támogatott református egyház, a Magyar Polgári Párt, Szász Jenő kijátszássa nem lep meg. Teljesen beleillik abba az egymás kicsinálására, egymással való leszámolásra menő játékba, amit ma erdélyi magyar politikának hívnak. Az sem lep meg, hogy egyetlen emberen, és strómanjain múlik sok száz ember, cégek, lapok sorsa. Ez pedig a mai magyar politika. 

Egy dolog döbbentett meg: az, hogy miközben Demeter Szilárd mindezekről hosszan beszámol azt is elmondja, hogy sógora, az általam nyilvánosságra hozott információk miatt felmondott (ez december vége óta nem következett be), és marad az irodalmi lapnál, a Helikonnál betöltött állásával. 

"ott marad a helikonos nem létező fizetésével." - írja a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit KFT irodalmi kiadványát főszerkesztő Demeter Szilárd, aki számtalanszor beszélt arról, hogy a piaci alapon működő irodalomé a jövő (a KMTN másik 1,4 milliárd állami támogatás boldog kedvezményezettje), s aki elmarasztalta az egymást százezer forintért egy kanál vízben megfojtó irodalmi szervezeteket. Úgy tűnik, ennek a saját szervezete által kiszolgáltatottá, megalázottá tett magyar irodalmi életnek a saját sógorát mégsem szolgáltatná ki. Megértem.

 

A probléma az, hogy nem lehet minden magyar író, költő, szerkesztő és állampolgár mellé egy kormánybarát lobbistát állítani, hogy a nemlétező fizetéseket át nem látható, számon nem kérhető kormánytámogatással pótolni lehessen

 kijaroember-page-001.jpg

 

Politikusok, börtönben ne sírjatok

Bükky Dorottya a rablómesékről a Marosvásárhely Rádióban

Két olyan interjút is készítettem az elmúlt években, amely a börtönökben zajló rehabilitációról, az ott kezdődő integrációról szól. Az egyiket már archiválam, Bükky Dorottyával beszélgettem Angyalboksz című könyvéről, a másikat hamarosan újra lejátszuk,ebben az interjúban Fiáth Titanillát kérdeztem Börtönkönyvéről, és a magyarországi büntetésvégrehajtási intézetekben végzett antropológiai kutatásairól.

A büntetésvégrehajtásról szóló beszélgetéseknek sajátos keretet ad, hogy Romániában politikusok, romániai magyar politikusok is kerültek börtönbe. A börtönállapotokról pedig akkor kezdődött némi vita, amikor a benti állapotokról politikusok nyilatkoztak-panaszkodtak. Nagy Zsolt, RMDSZ-es politikus kivéelt képez, Elena Udreaval ellentétben például ő nem nyilatkozott arról, hogy hideg vízzel kellett mosdania, és amennyire én tudom, a bent töltött éveket fegyelmezetten, és a lehetőségekhez képest céltudatosan töltötte el.  (Közvetlen kapcsolatban nem voltam vele, de igyekeztem követni a helyzetét - a rendszerváltás utáni erdélyi magyar politikai viszonyokról az ő pályája mond el a legtöbbet). 

A romániai börtönökről annyit tudni, hogy túlzsúfoltak, rehabilitációról, mint a fenti interjúban, csak kevés helyen lehet szó, a helyhiányt pedig amnesztiával igyekeznek "orvosolni", amiből a börtönviseltek  megbélyegzése, fokozódó feszültség és félelem következik. Semmiképp sem erősödik a büntetésvégrehajtásról való tudatos párbeszéd. 

A fenti interjú két dologra világít rá:

1. a börtönállapotok nem csak börtönállapotok. Azt, amit izolációként, a családtól, a megszokott életétől való elszakítottságként él meg egy elítélt, átéli egy "gazdasági migráns" is, akinek esetenként, a nagyon rossz munkakörülmények miatt, még a mozgását is korlátozzák. A börtönrehabilitációról gondolkodni annyi, mint a társadalom egészének a rehabilitációjáról gondolkodni, és ebben nagyon nagy, a börtönökön messze túlmutató lehetőség van.

2. Annyiszor kívánnak az emberek börtönbe egy-egy politikust. Romániában ez a kívánság gyakorta be is teljesül. De mit nyer-kap ezzel a társadalom? Valóban van visszatartó ereje a börtönbüntetéseknek, eljárásoknak? A korrupciós statisztikák ezt nem igazolják feltétlenül. A börtönben töltött idő a politikai show része, egy személy ellen induló leszámolás, megszégyenítés - de a rendszerre, a pártokra nézve alig van következménye. A PSD például, dacára börtönben ülő politikusainak, kormányra került, hatalma, népszerűsége nem csorbult. Akkor mi végre? Milyen típusú büntetésvégrehajtásra lenne szükség ahhoz, hogy annak legyen társadalmi impakja, visszahatása? 

Nagy Zsolt szabadulása után épp olyan diszkréten kezeli az ügyeit, mint a börtönben: nem szerepel, nem aktív. Nagyon bízom benne, hogy lesz könyv abból, amit bent látott. És lesz vita arról, hogy milyen az élet a börtön után. Meg abban is bízom, hogy van közélet a börtön után valamilyen módon. Másképp mi értelme lenne a büntetésvégrehajtásnak, ha nem az, hogy az emberek jobban, másképp folytassák az életüket, a munkájukat, mint börtön előtt?

Ma két szélsőséges álláspontot lehet követni: az egyik drákói szigort, eljárásokat, ítéleteket, börtönöket követel - és stigmatizálja a büntetésvégrehajtást, amit a politikai likvidálás eszközének tart. A másik pedig illegitimnek, koncepciózusnak tartja a romániai eljárásokat, és kiskapukat keres a kijátszására. (Elnézve a mostai igazságügyi módosításokat: csűrkapukat keres). Azt hiszem, az igazság nem középen található, ahhoz az igazságszolgáltatásról és büntetésvégrehajtásról való radikálisan más gondolkodás vihet közelebb.

Hogy mi ez a más típusú megközelítést, ahhoz ad némi kapaszkodót a fent belinkelt beszélgetés is.

Ha valaki arról írna, hogy miért szavazna/nem szavazna börtönviselt politikusra, az ne fogja vissza magát. Széles a komment mező, sok mindent elbír.

1 kg erdélyi magyar

Hetek óta az erdélyi magyar szervezeteknek nyújtott magyar kormányzati támogatással foglalkozom. Legnagyobb sajnálatomra, amúgy, lenne sokkal jobb dolgom. Most viszont undok céges kivonatokat, statisztikákat kell bújnom, és emberek után rohangálok, akik nem akarnak nyilatkozni, vagy ha akarnak, akkor szigorúan csak off the record szólalnak meg. Rendkívül szórakoztató a befosásnak, a helyezkedésnek ez a mértéke, és  nevetnék is rajta, ha nem látnám, hogy valami visszafordíthatatlan és jóvátehetetlen történik Erdélyben percről percre. A függőségek megszilárdulásáról, a korrupció ellen harcoló Romániában korrupciós rendszerré szerveződő kis erdélyi magyar világ csapdáiról írok bővebben az Erporton. Itt most csak egyetlen, a napokban sokaktól sokszor (off the record) hallott mondatot szeretnék megérteni: azt mondják ma nálunk, hogy a magyar hatalom  "kilóra veszi meg az erdélyi magyarokat".

Akkor, mennyi is az annyi? Mennyibe kerül 1 kg erdélyi magyar?

Ha hihetünk a Magyar Közlöny adatainak, akkor az erdélyi magyar képlet így néz ki

32 770 000 000 forintot erdélyieknek szánt támogatás ÷ 1 215 479 magyarral (2011-es népszámlálás)  = 26 960 ft./ 1 fő erdélyi magyar

ha az emberek átlagsúlyát, 62 kg vesszük alapul, akkor 1 kg erdélyi magyar = 26 960 ÷ 62 kg = 434,84 ft /  1 kg erdélyi

Ugyanez euróban:

106 282 230,08 eur ÷  1 215 479  = 87,44 eur/  1 fő erdélyi magyar

87,44  ÷  62 kg = 1, 41 euro / 1 kg erdélyi

(Nagyon könnyen megtörténhet, hogy nem számoltam össze minden Erdélybe utalt költségvetési tételt, vagy mert nem látszik, vagy mert nem vettem észre a támogatási tengerben. Az is meglehet, hogy az erdélyi magyarok átlagsúlya térségenként, és politikai funkciónként változik. Egészen biztos például, hogy egy a kormánnyal jó viszonyt ápoló, hokikedvelő székelyföldi potentát sokkal többet nyom a latban, mint egy incifinci, akadékoskodó betűvető valahol Kolozsvár külvárosában, a Szórványban esetleg valamelyik székelyföldi romkocsmában. Szívesen veszem az utólagos korrekciókat, esetleg statisztikában és erdélyi kenőpénzológiában jártasabbaktól)

 

 

 

Oligarcha irodalom

Év eleje van, és jellemzően az ünnepi semmiben szoktak történni a magyar (és erdélyi magyar) sajtóban a nagy átrendeződések, kirúgások, támogatás megvonás- vagy éppen ilyenkor jelentik be befektetéseket- támogatásokat. Tavalyelőtt ilyenkor szűnt meg az Erdélyi Riport, ilyenkor fejezték le a maszol.ro véleményrovatát (amelyben bár új szerzők jelentkeztek 2017-ben, lényegében a tartalom nem támadt fel).  Tavaly december legvégén jelentették be az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát működtető Kárpát-medencei Tehetségondozó Nonprofit Kft támogatását, (1,4 milliárd forint), és a Főtér.ro-t kiadó Erdélyi Médiatér Egyesület támogatását (újabb 1,45 milliárd forint). A bejelentést megfelelően előkészítette egy, az Előretolt Helyőrség irodalmi „mellékletének” főszerkesztőjével, Demeter Szilárddal készített interjú, amit a kormánypropaganda oldal, az origo.hu hozott. Az év pedig egy Orbán János Dénes jegyzettel kezdődött a Magyar Idők oldalán, amely a magyar kormány által példátlanul kistafírozott irodalmi KFT-t tulajdonképpen Rejtő Jenő szellemi-kulturális örököseként, a „népszerű”, „széles olvasóközönségnek” szánt irodalom szállítójaként mutatta be.

Mielőtt megpróbálnánk megérteni, hogy mi zajlik a szemünk előtt strukturálisan, oszlassunk el egy nagyon elterjedt félreértést. Sokan értelmezik úgy a most zajló folyamatokat, mint logikus és elkerülhetetlen átrendeződést. A magyar kultúrában a rendszerváltás után egy, a baloldalhoz és a liberálisokhoz kötődő elit volt a meghatározó, most pedig – mivel az úgynevezett baloldal és liberálisok buktak – átveszi az pozíciókat egy, a kormányerőkhöz kötődő új csoport, vagy csoportok. Amolyan kulturális rotációs rendszer ez, amelyet a „voltunk mint ti, lesztek mint mi” elv határoz meg. Ez nincs így: a kilencvenes illetve a kétezres években valóban volt egy ilyen rotáció, valóban voltak „jobbos” és „balos” írók, újságírók, színészek, képzőművészek, tudósok ( valamint olyanok, akiknek az egész hatalmi szerkezethez semmi közük nem volt), mára azonban a viszonyok megváltoztak. A rendszerváltás első két évtizedében a kultúra (pártoldaltól függetlenül) élvezett (több-kevesebb) autonómiát. Ha kormányváltás történt, az nem jelentette lapok halálát, megszűnését, intézmények felszámolását, tömeges pályaelhagyást. Alakultak ki méltatlan helyzetek itt is, ott is, jöttek szűkebb és bővebb esztendők: de azért volt egy kiszámítható stabilitás. Ez mára megszűnt. Ma a politikai megbízottak, az oligarchák kulturális szférába delegált emberei állnak az egyik oldalon, a nomenklatúra tagjai – és mindenki más a másik oldalon áll. Vagy ellenállóként, vagy készen a ki- és megegyezésre, de semmiképpen sem egyenrangú partnerként. Az úgymond kultúrára fordított milliárdok nőnek, a kultúra viszont megszűnik, az így folyósított finanszírozást pedig a hatalmi elit saját pozíciójának erősítésére használja.

Amivel szembe kell néznünk most az, hogy a hatalom olyan terepeket is kisajátított, amelyeket korábban nem tudott, vagy nem illett. Eltűnt a számonkérhetőség, az átláthatóság esélye is. És ezzel együtt: eltűnt a részvétel lehetősége is. A kultúra nem az, amit az emberek választanak, élveznek, értékelnek, és legfőképpen, amiben részt vesznek: hanem az, amit készen kapnak, amit rájuk kényszerítenek (milliós példányszámú mellékletekben), amit nem kerülhetnek meg Ennek függvényében érdemes az év végi – év eleji Demeter- és Orbán János Dénes nyilatkozatokat olvasni.

Az Előretolt helyőrség „kiterjeszti hadállásait” – tudjuk meg az origo interjújából – az irodalom ugyanúgy a pszeudo-háborús politizálás része, mint minden egyéb Magyarországon a Brüsszellel szembeni függetlenségi harctól a menekültellenes propagandáig. Az a feladata, hogy a lehető legtöbb embert érje el a „Nagykörúton kívül”, és az „osztódással szaporodó” irodalmi szervezeteken kívül – ahogy a főszerkesztő, Demeter Szilárd fogalmaz. De miért lenne baj a Nagykorúton „belüli” irodalmi élettel, vagy az írószervezetekkel?  Az írószervezetek biztosítják a szakmai érdekképviseletet, önszerveződést, fórumot, műhelyei, színterei az irodalmi életnek. Osztódással szaporodnak? „Szekértáboroznak”? Ez a dolguk végeredményben: emberek, akik hajlandóak együttműködésre, akiknek van közös munkamódszere, elképzelése, összeköti őket az ízlés, az érdeklődés, azok együttműködnek. Vagy éppen vitatkoznak, kritizálnak, aktívan résztvesznek közügyekben, az irodalmat a közélet részének tekintik, vagy olyasminek, ami reflektál a közügyekre. Ez mindenhol így működik Nagy-Britanniától Romániáig, és csak akkor jelennek meg „hadállások” ezzel szemben, ha a szakmát, céhesedést, bármiféle közös platformot hatalmi eszközökkel meg akarnak törni. Magyarországon amúgy jellemzően nem csak Budapesten működtek ilyen írói fórumok, szerveződések: Debrecen, Szeged és Pécs is fontos színterei voltak az irodalmi-kulturális életnek, amíg a kultúra politikai okokból nem kívánatossánem vált. Tehát a Nagykörúton kívüli és belüli megkülönböztetés nem feltétlenül tartható. Noha a vidék-főváros ellentétnek van történelmi jelentése. De Demeter Szilárd nem erről beszél. Demeter Szilárd a politikailag lojálisakat és az ellenállókat, a „bűnös várost” és a „tiszta vidéket” ,különbözteti meg (bevett, elkoptatott politikai stigmatizálás ez száz éve). Azt is mondhatni, hogy a Nagykörútozással kommunistázik, zsidózik egy izmosat, nem mondhatni hogy innovatívan. Ezzel szembe állítani a „zalai háziasszonyt”, mint a vidéki irodalomkedvelőt, akit nem érdekelnek a „szekértáborok” az az olvasó lehülyézése. A zalai háziasszony nem hülye. Nem lehet elmórikálni „politika mentes” irodalommal a helyi lap irodalmi mellékletében, ha közben arról értesül, hogy Kósa Lajos 82 éves anyukája (egykori védőnő) százmilliós sertéstelepet vásárolt Miskolcon.  Nincs az a lányregény, kalandregény ami ezt a zalai háziasszonnyal feledteti, bár egyértelmű, hogy ha van még egyáltalán bármiféle célja a jelenlegi hatalomnak a kultúrával (erősen kétséges, hogy van-e), akkor ez: a társadalom szedálása, elmórikálása. Ez viszont, ellentétben azzal, amit Demeter állít nem „népszerű” irodalom, nem a „kerttévék” nézőinek megszólítása, nem szórakoztatás, hanem propaganda. És volt már arra példa, hogy ezért a háziasszonyok kezükbe veszik előbb utóbb a sodrófát.

Orbán János Dénes 2018 január 2-án azzal köszönti az újévet, hogy a „világon egyedül álló módon valóságos szépírói egyetemet” működtet  a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit  KFT. Ebben a kezdeményezésben egyetlen dolog „egyedül álló”. Az, hogy a szakmai és politikai ellenőrzés és átláthatóság esélye nélkül egy korlátolt felelősségű társaság kap példátlan költségvetési támogatást, és azzal tulajdonképpen azt csinál amit akar. Abba szekértábortól függetlenül nincs beleszólása semmilyen szakmai fórumnak, semmilyen választott testületnek. A rendszerváltás után rendkívül kényelmetlen volt, hogy különböző alapítványok, kuratóriumok osztozkodtak, egyezkedtek az elérhető közpénzeken. Hosszadalmas, feszült viták, elhúzódó, bürokratikus eljárások nehezítették a pénzhez férést. Viszont mindenki arra kényszerült, hogy egy asztalhoz üljön a másikkal, hogy megegyezzen, pályázzon, elszámoljon. Ekkor is voltak, akik a „körön kívül” maradtak, akik nem fértek hozzá a kultúrához, de ez mégiscsak integratív modell volt a magyar kultúra mai elkáeftésítéséhez képest.

Orbán János Dénes és Demeter Szilárd miközben a „kulturális elit” ellen a népszerű irodalomról beszél, aközben a legszűkebb körű politikailag támogatott, és fenntartott érdekszférát képviseli. És ez az irodalom, minden, csak nem „népszerű”: hiszen kizárja, megbélyegezi azokat, akik megszervezik önmagukat, akik részt akarnak venni a kulturális életben. Az írószervezeteket, a szervezeti és alkotói autonómiájukról lemondani nem akaró, közéletileg is aktív írói műhelyeket.

A legfájdalmasabb az, hogy Orbán János Dénes mindezt Rejtő Jenőre hivatkozva teszi, Rejtő Jenő halálának 75. évfordulóján. Anélkül, hogy egyetlen szót is szólna arról, hogy Rejtő Jenőt egy olyan rendszer gyilkolta meg, amely a kultúrát a fentihez nagyon hasonló módon próbálta kisajátítani, a kulturális ellenállást pedig letörni, megakadályozni. Orbán János Dénes január másodikán közöl cikket Rejtő Jenőről és egyetlen egy betűt nem veszteget arra, hogy jutott Rejtő Voronyezsbe, hogy végzett vele a fagy- és éhhalál.

Az Előretolt Helyőrség Íróakadéma köszönő viszonyban sincs Rejtő Jenő életművével semmilyen szinten, nem is lehet. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia a szó legszigorúbb értelmében „elitista”, a hatalmi elit fedőszerve, amelyet sem szakmai, sem politikai eszközökkel nem lehet átláthatóságra kényszeríteni.

 Egyetlen dologban lehet bízni: hogy a zalai háziasszonyok sodrófát ragadnak, és  az aktivizmusról lemondani nem akaró Nagykörúton "inneniek" és "túliak" végül nem hagyják magukat.

Előretolt helyőrség, Főtér.ro: sógorság, komaság és a kormánytámogatás

Attól hangos a magyar sajtó, hogy a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit KFT, amely az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát működteti 1,4 milliárd forint támogatást kap, s hogy az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális kiadvány főszerkesztője Demeter Szilárd, Tőkés László egykori irodavezetője (karrierjének további állomásait lásd a linken)

Nagyon éles viták vannak arról, hogy az íróakadémia, az EH támogatása indokolt-e. A kritikusok szerint ez nem más, mint az irodalmi élet alárendelése az oligarcha politikának,  korrumpálása. Az EH mellett felszólalók azt állítják, hogy azok támadják a támogatási rendszert akik: nem elég tehetségesek, különböző irodalmi klikkek elkötelezettjei, a "régi rendszer" (úm. a Fidesz kormányok előtti idők) kedvezményezettjei. 

Anélkül, hogy most ebbe a vitába belemennék (belefogok később): annyit jeleznék, hogy bár évek óta kap kiemelt támogatást a KMTN, az EH egyetlen, egyetlen egy olyan irodalmi teljesítményre sem sikerült bukkannom, ami igazolná ezt a milliárdos támogatást. Ha valaki tud ilyent, kérem írja meg kommentben, beszéljünk, vitatkozzunk róla. Hátha valamit nem értek, vagy nem látok át.

Most csak nagyon röviden annyit jeleznék, a felháborodottaknak, és egyetértőknek egyarát: nem az EH támogatása az egyedüli ilyen léptékű finanszírozás. Az Előretolt Helyőrségről elmondhatjuk, hogy mondjuk úgy: "összmagyar" célközönséget szolgál. (Ha szolgál). Ennél 50 millióval nagyobb összeget kap az Erdélyi Médiatér Egyesület, amely a főtér.ro oldalt adja ki. Az erdélyi portál 1 450 000 000 forintot kap. Ennél egy támogatottabb program van, a Nemzeti Színházé. Egyetlen más kulturális kezdeményezés sem ért annyit, mint a kolozsvári fórum, a Főtér.ro Kárpát-medence szerte. Mivel szolgált rá errre a portál, és a kiadó, amely honlapján fő feladataként az "erdélyi online élet" alakítását nevezi meg? Miért nincs ugyanezen a támogatási listán - ha már az erdélyi online élet a magyar kormánynak mindennél többet ér - a Transindex és a maszol.ro, mint a két legismertebb erdélyi magyar online felület? Nem tudom, de nagyon gondolkodom rajta.

Egy dolog közismert Erdély szerte: az EH irodalmi kiadványának főszerkesztője Demeter Szilárd. A Főtér.ro főszerkesztője Papp Attila Zsolt, Demeter Szilárd sógora. Nem egy nagy intellektuális kihívás, de olyan időket élünk, hogy nem kerülhetjük meg a számítást: családon belül így, összesen 2 850 000 000 forintból lehet alkotni, sajtót készíteni. Gondolkodom, hogy a magyar sajtó- és irodalomtörténetben mely családnak jutott még ilyen nagylelkű lehetőség és esély. Ropppantul kiváncsian várom a befektetés léptékének megfelelő teljesítményt.

 

Trianon, mint ökológia (olvasónapló, Moszkvában esik)

1101480920_400.jpg_400x527

Több, mint egy év telt el, mióta megjelent Selyem Zsuzsa Moszkvában esik című regénye, megkapta érte a Déry-díjat, megjelent néhány nagyon elismerő kritika, amely a szerző kiváló mesélő készségét emeli ki, olyan bírálat is, amely épp a töredékesség, az inkoherencia miatt marasztalja el (Pethő Anita például „könyvecskeként” határozza meg a történetfűzért ) de elmaradt az a fajta mélyértelmezés, amelyet ez a munka megérdemelne. Pedig olyasmivel kísérletezik ez a prózakötet, amely ma – okkal – fokozott érdeklődés van világszerte. Hogyan értelmezhetőek újra új –például ökológiai - kontextusban történelmi-társadalmi folyamatok? Választott helyszíne, témája különösen alkalmas erre. Végsősoron érthetetlen, hogy hogy is nem irányult arra eddig értő és fokozott figyelem, hogy hogyan hatott a társadalomtörténet Erdély ökológiájára. (Vagy fordítva: hogyan hatottak az ökológiai folyamatok a társadalomtörténetre.) Irodalmi formában, eszközökkel érinti mindazt, amit a történetírás legújabb kori módszertani útkeresései felvetnek: a mentalitástörténettől, a történeti antropológiáig, az Annales kritikai fordulatáig, a környezettörténet dilemmáiig. 

Erdély erdőkben, altalajkincsekben, állatállományban rendkívül gazdag, egyedülálló vidék. Abszurdnak tűnik a kérdés, de közelítsük meg: hogyan hatott erre a környezetre az erdőkre, farkas-, szarvas-, vaddisznópopulációra mondjuk Trianon? A közép- és nagybirtokrendszer szétesése? Az iparosítás? Vagy az iparosítás bukása, a reprivatizáció, a reindusztrializálásra tett kísérletek. Hogyan alakultak az alapvető életkörülmények, mondjuk a levegő tisztasága, az úgynevezett történelmi döntések következtében? Történelem és természet nem elválasztható Selyem Zsuzsa prózájában: „Az erdő viszont, amelyben nem múlik az idő, mert az erdő maga az idő, egyre kisebb. A fákat vágják és viszik, vágják és viszik.”

  „Renaturalizálja” a történelmet, és ehhez egy háromszéki nagybirtokos család, a Beczásy család kitelepítésének személyes visszaemlékezésekből, interjúkból viszonylag pontosan összerakható történetét használja fel. Sajátos eszközökkel: a családtörténet különböző fordulóit nem csak a családtagok, de a család körül élő állatok elmeséléséből ismerhetjük meg.  A narrátor, mint állat megjelenése több következménnyel is jár. Van egy szimbolikus szintje ennek, s ezt a kötetről szóló kritikák rendre érintik is: érvényét veszti az az antropomorf hierarchia, amely az embert helyezi a „természet rendjének” a csúcsára, vagy az univerzum közepébe. Ez a trónfosztás csak viszonylagos sikerrel jár: ha a tápláléklánc különböző szakaszait vizsgáljuk, ugyanarra a következtetésre jutunk: minden táplálkozó, emésztő, kopuláló előlény a saját fennmaradásáért küzd, a hierarchia újra és újra képződik, csak adott helyzetben nem az ember, hanem a csótány, vagy a rigó emészti fel azt, amit/akit felemészthet (a csótány mondjuk magát az embert). („Beczásy egészen rigó szerű: minden érte lett ezen a világon”) A hierarchia örök, csak az elnyomók és elnyomottak (ragadozók és prédaállatok) változnak.

Túl ezen azonban Selyem Zsuzsa beszélő állatai (és növényei) olyan perspektívákról is beszámolhatnak, amelyek emberi látószögből nem láthatóak, s amelyek hozzájárulhatnak a történelem fent említett „renaturalizálásához”, irodalmi rekontextualizálásához. Néha egészen egyértelmű idézetek utalnak erre: „a világ azért létezik, hogy fészkünk legyen” hangzik a Selyem féle Tamási parafrázis. Az eredeti, rengeteget idézett Tamási mondat (“ Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”is levált eredeti kontextusáról (az Ábel Amerkikában-ban vázolt helyzetről ). A mára elfelejtett jelentése a szövegnek ez: mindenkinek jár az elfogadás, befogadás, otthonosság valahogy-valahol. Erről az eredeti kontexturól, a marginalizáltság és otthonosságérzet viszonyáról lásd Rákai Orsolya értelmezését Selyem Zsuzsa verziója ezt a feltételességet kizárja: a  világot a saját otthonosság érzetünk szerint látjuk, érzékeljük. (Az otthonosság-otthontalanság érzete ma, a menekültválságnak nevezett folyamatok idején különösen fontos jelentésréteg)

 

A dobrudzsai éhező kitelepítettek maradékán élő macskák, a romániai politikai elitéltek celláiban élősködő poloskák, a koncepciós perek résztvevőin megtelepedő legyek beszélnek arról: milyen íze van a megkínzott testnek, hogyan változik a rettegő ember izzadsága, kipárolgása, vagy milyen osztozni a természeti viszontagságokkal küzdők testmelegén.

Az állat ezekben a történetekben a klasszikus állatmesék figuráiként, allegóriaként is funkcionál ( mint például az embernél is bátrabb és hűségesebb kutya), érzéki kapocs a környezethez, amelyben az ember él, és – Selyem Zsuzsa merész és frivol ugrásának következtében – tudása van az emberi történelemről, civilizációról. A Beczásy Pista pesti éjszakában zajló férfivá avatásáról hűségükről és monogámiájukról ismert gyöngybaglyok számolnak be, akik amellett, hogy pontosan átláttak a két világháború közti magyar, vitézkötéses urizáló prostitúción, azt is tudják, mikor kapott Henri Bergson Nobel-díjat. Mi másra figyelnének ezek a frivol viszonyokon, halálos fenyegetettségen is kacarászni tudó élőlények (akik azért megkülönböztetik magukat a korábban kipusztult kacagóbaglyoktól), mint az intuitív megismerés elméletének atyjára, A nevetés szerzőjére. Az állat a pre- és a poszthumán tudás hordozója ebben a munkában, annak a kísérletnek az alanya, amelynek célja a rálátás, belehelyezkedés, szintetizálás. A kritikai gondolkodásnak és az empátiának módszeres elegye ez, amely az irónia, a szerepjátékok hangján szól.

A történet, amelyet ez a narratív struktúra feszeget egyszerű, sokszor és sok féle képpen elmondott: a birtokvesztés, országvesztés, ha úgy tetszik Trianon története. Változtat-e ezen az, ahogyan Selyem Zsuzsa beszélteti a sokféle információt, beszédmódot szintetizáló narrátorait? A Moszkvából esik alcíme szerint „egy kitelepítés története”. A kitelepítés azonban itt nem pusztán egy, a székelyföldi nagybirtokosokkal való leszámolást jelzi. A történet a nagybirtok létrejöttével kezdődik, és ezt mesei keretbe helyezi Selyem Zsuzsa. Beczásyék nagybirtoka úgy jött létre, hogy az ős, Beczásy Emánuel kitűnően tenyésztett lovaiért annyi földet kérhetett cserébe a vásárlótól (a havasalföldi Stirbey hercegtől), amennyit a lovak egy nap alatt be tudtak járni. A fejezet címe az Erdő 1789, a francia forradalom évéhez köti a székelyföldi nagybirtok létrejöttének idejét. Mit, kit ismerhetünk meg belőle? Egy, a saját készségeinek, szorgalmának köszönhetően meggazdagodó polgárt (Beczásy Emánuelt), és egy „ értelmes, előrelátó, önzetlen, nagyvonalú, kíváncsi és a szokásosnál jóval kevésbé hiú ember”. Az európai forradalmak indulásakor ebben a székelyföldi családi eredettörténetben nyoma sincs az arisztokráciával szembeni feszültségnek. Ennek a családi krónikának az alapja a megegyezés, az érdek, ésa  barátság. Említés szintjén értesülünk arról, hogy a leendő székelyföldi magyar nagybirtokos valamikori örmény hercegi menekültektől származik, akinek felmenői a „mohamedán” birodalomépítés elől érkezik először Beregszászra, majd Erdélybe. Többet nem esik szó erről a többetnikumú háttérről, az identitások sokféleségéről. Jereváni viccek összegzik a fejezeteket, közvetítik – jó humorral, de kissé didaktikusan – a tanulságot – ám nem merül fel, hogy a szórakoztató jereváni történetek mögött ott az örmény genocídium. Ezek a síkok nem találkoznak.

 A tőke a (román) Havasalföldről, az üzleti tudás Örményországból érkezik, és  polgár-arisztokrata együttműködésből születik a vagyon, ami a magyar történelem szempontjából olyan jelentős szerepet játszik. Hogyan állnak össze ezek az ellentmondások? Kapargatni kell a regényben elejtett megjegyzéseket, utalásokat, hogy kibomoljon erre valamiféle válasz. A „birodalom”, a „birtok” létrejöttét és annak szétesését látjuk, a köztes folyamatokat nem. A Horthy korszakra ez a Havasalföldről és Örményországból fogant vagyon már sujtásos, frivol magyar nemzeti giccsé egyszerűsödik. „Ahogy Wass Albert bátyánk olyan szépen fogja megfogalmazni amerikai száműzetésében, a sujtásokat Isten adta, tündér ihlette, ember álmodta, senki őket a magyartól el nem veheti”. A Pesten, a Tanácsköztársaságban résztvevőktől elkobzott vagyonokból élő Beczásy Bandi örökös, úgyis mint a Trianon utáni Magyarország kegyeltje ebbe fenntartások nélkül veti bele magát. Beczásy Pista azonban, mint erdélyi magyar, és Trianoni vesztes tart némi távolságot. „A hazafiság neki nem hímzésminta egy lenge öltözeten, hanem munka és decens szórakozás, úgyis mint teniszezés, lovaglás, olvasás”.

 A történetfűzér több pontján is felmerül, hogy Beczásy Istvánnal szemben valamilyen – nehezen tisztázható okból kifolyólag – indokolatlanul megengedő ez a mégoly bonyolult elbeszélő forma is. A mindentudó gyöngybaglyoktól megtudjuk, hogy „becsületes, vidéki, trianonsújtotta” arca volt. Kiderül még róla, hogy imádta a feleségét, a nálánál képzettebb, több nyelvet beszélő Zinát, hűtlenségre csak a természet, a mezők, és a mezőkön dolgozó lányok csábították, az az érzéki viszony a fizikai környezethez, amelynek saját, és családja túlélését is köszönhette. Nem tudatos, hanem intuitív ellenálló a politikai börtönben is, aki a válogatott kínzások között is meg tudja őrizni méltóságát. Méltó örököse a 18 században polgárosodó Beczásy Emánuelnek, akit saját tudása, ügyessége  emelt ki a körülötte élők közül. A decensen teniszező posztrianoni Beczásy Pistát hadiözvegyek védik meg az 1945-ös koncepciós perben, mert ő az, aki saját erejét és vagyonát nem kímélve küzd a háborúban kiszolgáltatottakká váltakért. Ki lehet jönni győztesen az osztályharcból, a nacionalizmusból: erre a következtetésre juthatunk ennek a családtörténetnek a krónikáját követve, noha a szerző maga jelzi kételyeit, az elbeszéltek korlátait.  „Kérdéseimet nagyapám nem hallotta (…) s ha megismételtem, csak legyintett, és folytatta azzal, amit ő akart mondani. Az volt az érzésem, hogy nem tekint embernek.” – idézi fel a regény a valós interjú körülményeit. Mi volt az oka ennek az elhallgatásnak, önreflexió hiánynak? Selyem Zsuzsa több választ is ad erre. A fent vázolt módon elfoglalt és aztán következetesen őrzött társadalmi, nemi szerepek? Egy székelyföldi magyar nagybirtokos nem válaszol egy nő kérdéseire, még akkor sem, ha az a nő történetesen az unokája. („Egyetlen nőt respektált, a Mamit”). Másrészt elve nincs emlékezet – tudjuk meg a Hamis frank 1927 fejezetből – „csak különálló történetek vannak”. Ha elfogadjuk a Moszkvában esik ekként megfogalmazott posztulátumát, akkor kétségessé válik, mennyire váltható be az az integratív történelem szemlélet, amelyet az állatok-növények bevonásával, a lokális és globális összefüggésekre egyaránt érzékeny narráció ígér?

Selyem Zsuzsa családtörténete valóban nagyon hézagos. Bepillantást kapunk a székelyföldi nagybirtokosok életébe, és abba, hogyan számol le velük a háború után az új rendszer, a nincstelenek, szegények, a parasztok bevonásával. Látjuk, hogy mennyire hiányzik a politikai üldözöttekké váló nagybirtokosokkal szembeni szolidaritás. Egy anekdota erejéig a Marosvécsről kitelepített Kemény  János is felbukkan, akinek nem adnak szállást a marosvásárhelyiek, s aki földmunkát vállal a megélhetésért. (Báró úr, nem nehéz a talicska? Nem mert forog a kerék!)

De nem látjuk, hogy mi van a szolidaritás hiánya mögött. A népbíróságon résztvevő tömeg pont úgy viselkedik, mint a koncepciós pert narráló légy: kis noszogatásra engedelmesen zümmögték, kit vigyenek el kényszermunkára.  Végül csak azok a hadiözvegyek lázadtak, akiknek Beczásyék szántották, vetették be a földjét. Tényleg legyekként viselkedtek az új rendszer kedvezményezettjei, a régi rendszer vesztesei, a szegényparasztok például? A hadiözvegyeken kívül nem volt a többieknek oka a lázadásra? Vagy nem volt mersze? Nem rendelkeztek még azzal az „ébredező morális érzékkel” sem, amelyekkel a történetet elmesélő legyek? Bármilyen sokrétű ez a fajta történetmondás ezekre a kérdésekre nem ad választ. Selyem Zsuzsa az antropológiai pesszimizmusig vezet el, de nem néz az emberről alkotott negatív ítélet mögé. „A holocén korszak úgy végződött, hogy a humánok kifejlesztették a saját maguk kipusztításának képességét, és annyira mentek, hogy a kihalásuk megakadályozására már nem volt mit kitalálniuk, mint a teljes bolygó kipusztulását”  - ehhez a globális helyzetértékeléshez vezet a székelyföldi nagybirtokosokkal való leszámolás története. A Duna csatornában folyó kényszermunkát elmesélő macskáktól azt is megtudjuk: az a baj az emberekkel, hogy nem meditálnak, és nem nyújtózkodnak.  Mi történt a kitelepített magyar nagybirtokosokon túl a háború alatt és után a parasztokkal, a zsidókkal, a munkásokkal, a vajúdva születő román állam többségi nemzetével és a kisebbségekkel? Azokkal, akik a nagybirtokosok körül éltek, szomszédaik, cserbenhagyóik, ellenségeik, esetenként támogatóikká váltak? Ezekbe a töredékekbe nem férnek bele ilyen epizódok. (Kivéve a macska-narrátor megjegyzését, aki beismeri: akkor kezdte becsülni a „humánokat”, amikor a Dunába lőttek közül többen megróbáltak kiúszni. Sajátos példája ez Selyem Zsuzsa fekete, abszurd iróniájának).

Egy bizonyosság van, hogy hat gingkófa még az atombombát is túlélte Hirosimában, hogy a Beczásy család tagjai immár, állatbőrbe bújva, a Sociedad del  Tiempo mókuscirkusz társulataként térnek vissza, és játszák ugyanazt, mint korábban. Woyzeck mókus küzd a körülményekkel – mint Beczásy Pista – Dobrudzsában. A történelem mókuskerékben tér újra és újra vissza, a jók, és a rosszak harcaként, a humán szimplifikáció képlete szerint, nem tudni, mit hoz a jövő, de, bizonyos értelemben, tudni, mi volt a múlt. „Édes volt az élet” – ezzel a (szúvak  által kiáltott) üvöltéssel-bizonyossággal zárul a regény.

Az öko-történelem ebbe a bomló, és hellyel-közzel, még az atomtámadás ellenére is újjászülető keretbe illeszthető. Két olyan mellékszereplő bukkan fel, akivel kapcsolatban több, nyugtalanító kérdés vethető fel. Luka László és Ana Pauker viszonya teremt dupla keretet a Moszkvában Esiknek: az egyik politikus hatalma a bukás előtt, 1947-ben, a másikat immár az ellene indított koncepciós per után 1954-ben jelenik meg. .Luka László egyszerű figuraként jelenik meg: a moszkovita párfunkcionáriusként, akit hányatott sorsa szebeni árvaházba vetett, sokat vert gyerekként indul, tanulatlan marad, kalandregényeken nő fel, a „véletlen ura” akar lenni egy rendszer nélküli világban,  és urizáló apparatcsikként végzi. Vele nem bánik kesztyűs kézzel Selyem Zsuzsa, megalkuvó, saját történelmi bűneivel küzdő figura, aki esetlenül viselkedik a szolgálatára rendelt egykori nagybirtokosok között. A bunkó rendszer bunkó képviselője – aki végül elbukik. Fel sem merül, hogy lesz a  valamikori Székely Hadtest katonája kommunista ellenálló, hogy kerül Sztálin közelébe, a Kaukázusba, hogy válik a háború utáni első kormány egyik legrettegettebb emberévé, az „elvtelen magyar egység” elleni harc szószólójává. Így aztán az a jelenet is leegyszerűsödik, mit is keresett a Beczásyak között. (Pedig ennél a pontnál lehetett volna érdemben kibontani, hogyan történt a régi rend felszámolása, és az új rend kiépítése Erdélyben). Ana Paukerre az első fejezetben csak utalnak, egy Anna Karenináról szóló beszélgetésben. (Beczásy felesége, Zina még Anna Karenináról beszél, Luka László pedig már szövetségesére, Ana Paukerre gondol – de ezt csak az dekódolja, aki ismeri Pauker családi viszonyait).  A Duna csatornában folyó életről szóló fejezetben viszont már egyértelműen szó van a valamikori külügyminiszterről, Ana Paukerről. „Ana, Luka, Teo, Dej/bagă spaima in burgheji” idézi fel Selyem Zsuzsa a háború utáni rigmust, s azt is hozzá teszi a macska-narrátor hangján: „így valósították meg a humánok a macskaszempontból is kétségtelenül méltányolható szabadság, egyenlőség, testvériség ideáit”. Méltányos ez a történelmi mérleg? Sikerül meghaladni azt a történelmi sémát, ami a rendszerváltás után kialakul a második világháborút követő rendszerről?

Ana Pauker,   Románia legerősebb asszonyaként számon tartott nő a Times címlapjára került (hasonlóan Mária királynőhöz, Mihály királyhoz, és a Balkán play boy-ként bemutatott II Károlyhoz). A Paukerről szóló cikkben – írja Selyem Zsuzsa – nem volt szó, milyen volt Bukarestben úgy felnőni, hogy a törvények nem engedik iskolába járni, milyen volt zsidókat menteni a pogrom idején, a cél az volt, hogy egy szörnyeteg jelenjen meg a nyájas, habcsók szerető olvasók előtt”. Ennél, a Selyem Zsuzsa által regényben közölt összefoglalónál, valamivel árnyaltabb a Times cikk, felszínesen említést tesz például a királyi Romániában tapasztalható antiszemitizmusról . Valóban egy, a hidegháború hajnalán született propagandaanyag, amelynek célja az, hogy bemutassa, hogyan válik a kommunizmus államvallássá, és hogyan „hisz” ebben egy ortodox zsidó rabbi lányaként született román politikus is, aki politikai karrierje csúcsán kövér és csúnya lesz. Ana a politikai lojalitás megtestesítője marad az osztályellenségekkel való leszámolásról szóló regényben, aki azért hord Bukarestben ernyőt a jereváni viccszerint a verőfényes napsütésben, mert Moszkvában épp esik. (A „Moszkvában esik” jelentését tovább tovább tágítja Selyem Zsuzsa a Manu Chao Rainin in Paradise című számának szövegbe illesztésével. Tulajdonképpen sehol sem jó lenni, ebben a paradicsomban, ahol élünk, mert mindenhol esik, ott is esik, ahol épp hétágra süt a nap: katasztrófák, képmutatás, atrocitások nehezítik az életet az egész bolygón.)

 

Luka László, Ana Pauker – a háború utáni rendszer kegyeltjei majd kegyvesztettjei. Egy magyar, egy zsidó. Beczásy Sándor – a háború utáni rendszer ellensége, majd túlélője. A kommunista ellenállók, majd hatalomtól megszédült apparatcsikok és a decensen mulatozó, munkálkodó magyar úr, aki Dobrudzsában is úr. Hogyan emlékezünk ma ezekre az emberekre? Miért marad Luka regénybeli portréja sematikus? Ana Paukerről, aki a román királyi család mellett került a Times címlapjára ma miért tudunk olyan keveset? A székelyföldi nagybirtokos történetével kapcsolatban valóban feltesz-e a regény minden feltehető kérdést? És kikényszeríti-e a kikényszeríthető válaszokat? Segít-e a sémákkal, előítéletekkel való leszámolásban a narratíva által ígért  kontextusváltás? Mi történik, ha  a világtörténelmet egy (székelyföldi) nagy családi történet részeként tekintjük? (A Nagaszakira ledobott atombomba a „kövér ember” fedőnéven vált ismertté, az új korszak, az „antropocén korszak” pedig, emlékeztet a regény az első nukleáris fegyver tesztjével, a szentháromság teszttel kezdődött. A „kövér ember” ugyanebben a fejezetben egy fiát rekcumoló apa szerepében tér vissza, aki majdnem vízbe fojtja nevelési szándékból a gyermekét. Selyem Zsuzsa Kosztolányi parafrázisa így helyezi „családi” összefüggésbe az atomháborút, a globális leszámolást, mint „pedagógiai” módszert)

Ana Pauker és Luka László regényhősként való visszatérése három évtizeddel az 1989-es forradalom, és hetven évvel a második világháború vége után rendkívül izgalmas – de kihagyott lehetőség. A „rókaszerű tekintetű” emberről (valamint a Times által csúnyának és kövérnek nevezett nőről) nem tudunk meg a regényben teremtett helyzetek révén többet, mint amennyit a politikai előítéletek, sémák korábban tudni engedtek. Pedig főleg Luka Lászlóval a kortárs erdélyi történetírás is foglalkozik Stefano Bottoni, vagy Gheorghe Onisoru   kutatásai fontos támpontokat adnak, gazdag az elérhető dokumentumok gyűjteménye is  . Ezt a történelmi alapanyagot kellene összevetni a személyes emlékekkel, az oral history dokumentumaival, a fikciós kerettel, az új, kísérleti narratív eszközökkel.  Feltenni például a kérdést: hogyan vált a vadászat a modern kori történelem politikai jelképévé rendszerektől függetlenül: a vadászgató arisztokráciától a Székelyföldet medve lessé  átalakító Ceausescuig, vagy napjainkig, amikor a székelyföldi közéleti viták jelentős részét a "medveveszélyről" való disputa teszi ki.

 

 

Persze tudjuk, születés, táplálkozás, kopulálás, halál, bomlás: tulajdonképpen, minden kusza emberi viszony ellenére, ennyi a történet, a történelem. Minél mélyebbre ásunk a rétegeiben, annál összetettebben szembesülünk az önmagát emésztő hierarchiával.  

Pașalâc

A "pașalâc" román kifejezés egy olyan régiót, területet jelöl, ahol egy önkényúr, egy pasa, de despota uralkodik, gyakorol kegyeket, vagy kegyetlenségeket. Ilyen Erdély - mondja egy ismerősöm, s ha az utóbbi napokban- hetekben hallott történetekre hagyatkozom, igaza van.

Ha a rendszerváltás utáni Erdély történelmet tekintjük át, soha ilyen jó helyzetben nem volt ez a közösség. Volt már Romániának magyar miniszterelnök helyettese, kulturális minisztere, romániai magyarok voltak kormányon hosszú éveken át, s gyakorlatilag most is "kívülről" támogatják a román kormányt. 

Ami a magyar kormányt illeti: a teljes magyar kulturális politikában kevés olyan befolyásos ember volt-van, mint Szőcs Géza, Orbán János Dénes, és nincs még egy olyan hivatalos kijáró, elintéző, mint Demeter Szilárd. Mondhatni, mi erdélyiek (ha lehet ezt a kollektív alanyt használni - nem lehet, nem ilyen egyszerű és egységes Erdély) fújjuk a passzátszelet. Nevezhető ez erős lobbi csoportoknak, a köznyelv csak "erdélyi maffiának", vagy "erdélyi klánnak"nevezi. Jobb (tartalmasabb, működőképesebb) lett-e ettől az erdélyi köz- és kulturális élet? Bizonyára mindenkinek van erre egy szubjektív válasza, nekem is (egyértelmű nem az én válaszom). Objektíven több mutatót is választhatnánk: az intézményrendszer léptékétől, a közéletben-kulturális életben résztvevők számától kezdve, egészen az erdélyi magyar szellemi élet ismertségén és elismertségén át sok adatot áttekinthetnénk.

Most csak arra a több szinten is felvetett problémára hívnám fel a figyelmet, hogy a Fidesz kontroll alatt lévő erdélyi magyar sajtó (más sajtó nincs is - azt Fidesz utasításra felszámolták az utóbbi egy évben) az O-Simicska háború áldozatává lehet. A még működő sajtóttröszt állítólag azért nem kap több magyarországi támogatást, hogy az így folyósított kormányközeli pénzek ne jussanak Simicska kézre. Akármi is van a dolog háttere mögött, tény, hogy annyira sikeres az erdélyi magyar lobbi, hogy az erdélyi magyar sajtó erre komoly sikerre igen igen könnyen rámehet. Sokszor írjuk le: 2018 centenáriumi évben jön ez a csőd. Ki a "hibás"? A magyar belpolitikai háború, a G day? Az önállóságra képtelen, politikailag mindig készségesen szolgáló (kit ezt, kit azt, mikor mire van igény) erdélyi magyar sajtó? A politikai erdélyi előretolt helyőrség, a kijáró emberek, a miniszterelnök legjobb erdélyi barátai, akiknek roppantul fontos és tekintélyes szerepe erre elég? Trianon, és a Trianon utáni kismagyar világban születő kismagyar nemzetállami koncepciók, amelyek eleve elhibázottak? Tudja a rosseb. A csőd az csőd, bármi is az ok.

Az utóbbi hetekben rendre másra jönnek a sztorik, adomák, hogy milyen könnyen lehet most pénzt szerezni a magyar kormánytól, mert "választások előtt O. most könnyen ad". Sok kétségbeesett ember tüsténkedik, mert a romániai közigazgatási és adótörvények változása miatt, a helyi intézmények jelentős támogatásoktól, romániai forrásoktól esenek el. Ezeket lehet pótolni, ha az ember megtalálja a maga magyarországi kijáróját, emberét. "A mi pályázatunk már ott van O. asztalán!" - újságolja egy kis helyi sportkezdeményezés képviselője nekem. Jó ember, jót akar, és úgy mondja el ezt nekem, hogy tudja: tökéletesen "megbízhatatlan" vagyok, mélyen elítélem, ami történik. "Ne legyél hülye" -magyarázza - ilyen esély egyszer van, vagy most szerzünk pénzt, vagy soha. És hát nem nagyszerű cél ez?

Mit mondhatnék neki? Hogy minden egyes politikai alku révén megszerzett pénznek meg lesz a böjtje? Hogy ez elkötelezettséget, számonkérhetőséget, felhasználhatóságot jelent? Nem érdekli. Annyira kiszolgáltatott, annyira levegőhöz akar jutni, hogy nem érdekli. Mondjam azt, hogy a romániai önkormányzati szféra meggyengülését, forráshiányát így, magyar költségvetésből kialkudozott eseti támogatással nem lehet pótolni? Hogy inkább azon kéne gondolkodni, hogy itt, helyben, a saját pozíciók hogyan erősíthetők? Hogy ez a költségvetési hiány hogyan kompenzálható? Ilyen beszélgetésekre most nincs mód, nincs igény, nincs fül. 

Az se érdekel különösebben senkit, hogy az így Erdélybe szotyogtatott (sok) százmillió forintok rövid és középtávon milyen Erdély-ellenességhez, antipátiákhoz fognak vezetni. Erdély-ellenesség amúgy is van, akkor meg hadd szóljon. A magyarországi feszültségből keveset látnak az emberek: a közoktatás, közegészségügy állapota nem jön át, ha átjön, azt mondják, rémmese, a magyarországiak szeretnek túlozni. És amúgy sincs formája, hagyománya a magyar-magyar szolidaritásnak, a határokon átívelő kormánykritikának, és a közös, magyar-magyar társadalmi tudatosságnak. 

Ugyanazok az emberek, akik fennhangon tiltakoznak a romániai korrupció ellen, fenntartások nélkül teszik Erdélyt a magyarországi korrupció kifutópályájává. Mentálisan sem áll össze a kép, hogy amit elutasítunk itt, azt tápláljuk és erősítjük ott. 

Végtelenül aggaszt ez a folyamat: a növekvő magyar-magyar konfliktusok miatt, mert ez a pasa-mentalitás(ami nem csak a Fidesz kormány ideje alatt, hanem tulajdonképpen végig, a rendszerváltás utáni évitzedekben is így működött) ellehetetleníti egy tudatos, transzparens, konszenzusos Erdély-politika létrejöttét. De legfőképpen azért aggódom, mert Románia most egy tisztulási folyamaton megy át. Az erdélyi magyar közösség, hálózatok ellenkező irányba haladnak, és ez további lemaradáshoz, minőségi visszaeséshez, és kiszolgáltatottsághoz vezet. 

Mennyivel szebb lenne azzal büszkélkedni, hogy a korrupcióellenes társadalmi mozgalom innen Erdélyből megy át a magyarországi politikába. Na ez a pillanat sajnos nem most van.

Címkék: Fidesz, RMDSZ, Erdély

Vakok, némák, süketek: igazságügyi reform

A fenti fotót Liviu Florin Albei kolléga készítette az igazságügyi törvény módosítása elleni bukaresti tüntetések egyikén (remek szituatív fotókat, portrékat  készít, nagyon szeretem, kövessétek). Teátrális, túlzó, hajaz a történelmi giccsre amit látunk, de kiválóan összefoglalja, hogy működik a romániai politikai élet. Intenzív, felületes, vonzó és aránytalan. Míg a kormány parlamenti fölényét kihasználva halad előre, mint egy elszabadult hajóágyú, anélkül, hogy meg tudná, vagy akarná magyarázni mit akar, az ellenzéke politikai perfomanszokkal torpedózza, látványosan, de szintén érvek hiányában. Nem tudjuk, mit akarunk, de azt nagyon.

Mindeközben az RMDSZ ugyanabban a maga teremtette csapdában vergődik, amelyben a legutolsó kormányból való kilépése óta van. Nem moccsan előre. "Kívülről" támogatja a kabinetet (és veszi magára az összes, kormányt ért kritikát, stigmát), de nincs érdemi alkupozíciója. Tulajdonképpen se bent nincs, se kint, túlélésért lavírozik.

Az igazságügyi törvényt illető módosítással pedig felszínre jött az RMDSZ legújabbkori politizálásának, és az erdélyi magyar közélet legnagyobb, és tulajdonképpen érthetetlen hibája. A törvénymódosítás megjelent egy Porcsalmi Bálint féle magyarázó szöveg arról, hogy mit miért képvisel a Szövetség, meg egy Eckstein-Kovács Péter interjú a Krónikából. Mindkettő csak a felszínt érintette. Ennyi ment át a nemlétező sajtó még létező fogyasztóinak. Egyébként úgy dúl a vita, hogy senki nem ismeri a pontos feltételeket, célokat, és a kritikát sem értik az emberek, azon a rövid üzeneten kívül, hogy minden politikus, de főleg a kormánypártiak menjenek a fenébe. (Ez viszont egy könnyen elsajátítható, és szerethető üzenet, osztoznak is rajta sokan).

Évek óta tart ez a fajta igazságügyi süketség-vakság-nem tudás. Nem csak az igazságügyi törvény kapcsán, hanem bármilyen joggyakorlatot érintő probléma kapcsán. Végig gondoltam, hányszor kerestem az utóbbi években jogi szakértőt, tanácsadót, elemzőt, és hányszor ütköztem falakba. Íme néhány példa: sepsiszentgyörgyi Mikó kollégium, Markó ügy. Ráduly, Borboly ügyiratok. Marosvásárhelyi katolikus iskola ügye. Gyerygószentmiklósi gyújtogatás ügye. Ebben az évben módszeresen követtem, hogy működik a hazai menekült státuszok elbírálása, a fegyintézetek működése. Dossziékat bányásztam ki, adatokat archiváltam. Hiába fordultam a Sapientia, a Babes Bolyai, a Kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársaihoz. Nem találtam senkit, aki nemzetközi jogban járatos. Az RMDSZ maga nem tud olyan jogászt, jogvédőt megnevezni, aki kellő pillanatban az RMDSZ politikusainak ügyében tudná képviselni az érintetteket, el tudná magyarázni a tényállást, az eljárásokat. Nem arról van szó, hogy folyamatban lévő ügyekben valaki prejudikáljon. Csak arról, hogy ismerje az érvényes jogszabályokat, eljárásrendet, és azt érthetően össze tudja foglalni. Esetleg mondja el érthetően, hogy mikor nem jogszerű, vélhetően, mondjuk az ügyészség eljárása.

A romániai menekültjogi, fegyintézeti ügyekben találtam jogászt. Románt. Hol? Budapesten. Miért ott? Mert ott tanul a CEU-n. Ennyit a CEU körüli vitákról. És találtam jogászt még Londonban, Belgrádban, Kisinyovban (!), de nem találtam Kolozsváron, Marosvásárhelyen, vagy Brassóban. A jogismeret, a jogalkotásról és joggyakorlatról folyó vita nem része az erdmagyar közéletnek, és akkor megdöbbenve tapasztalja az RMDSZ is, hogy az emberek nem értik az igazságügyi törvény módosítása körüli vitát és eljárást. És megmaradnak a „menjetek a fenébe” üzenetnél.

 

Másfél éve megkerestem az RMDSZ EP-ben dolgozó munkatársait, köztük egy képviselőt. Arra kértem, üljünk le, nézzük át a válságövezetekben összegyűjtött  adatainkat, dokumentumainkat, és közösen gondoljuk újra, hogy hogyan lehetne a kisebbségi reprezentációt, jogérvényesítést egy kicsit az aktuális helyzetben újra gondolni, hatékonyabbá tenni. Kaptam egy udvarias ígéretet a visszahívásra. És aztán több levelem megválaszolatlanul maradt. Soha többet nem beszéltünk róla. Soha többet nem vette fel senki a telefont. Látom viszont, hogy megy a protokoll keret intenzív elköltése Brüsszelben, az ilyen olyan kirándulások, hivatalos vacsorák, levelezgetés, : úgy teszünk, mintha ott lennénk, mintha dolgoznánk, mintha lenne európai szintű munka, jelenlét. És nincs egyetlen olyan erdélyi magyar ember, akit tényleg ismernének mondjuk New Yorktól Kijevig, és akinek elhinnék, hogy érdemes Erdélyre és az erdélyi magyarokra figyelni, hogy vannak itt még rendezendő ügyek, hogy hozzá tudnánk tenni a nemzetközi jogi, kisebbségjogi és emberi jogi vitákhoz valamit. Hát így vagyunk úgy, hogy nem vagyunk.

Címkék: igazságügy, RMDSZ

Hogyan viselkedjünk a politikai késdobálóban?

Az utóbbi napokban sorozatban kaptam azokat a román és magyar nyelvű leveleket, magánüzeneteket, amelyek arra szólítottak fel, azt kérték számon, miért nem kritizálom az RMDSZ-t határozottabban. Vagy az igazságügyi törvény módosítása miatt, vagy a magyar kormánnyal való viszonya miatt, vagy valami hasonló vitás kérdést illetően.

Túl azon, hogy nem szeretem, ha megmondják nekem, hogy miről írjak, szeretnék tisztázni néhány dolgot. Az utóbbi másfél évben az erdélyi, RMDSZ által támogatott magyar sajtóban indexre kerültem. Nem először  pályafutásom során. Megszűnt a lapom, az Erdélyi Riport, illetve maradt utána az önkéntesen működtetett Erport. Megszűntették a külpolitikai műsoromat az Erdély TV-ben, és ugyanitt teljesen letiltottak a képernyőről is. (Holott korábban szinte hetente együttműködtünk). Kollégáim sorát rúgták ki, vagy mondtak fel nekik a FIDESz (RMDSZ) ellenőrzött felületeken. Gyakorlatilag minden erdélyi nyilvános rendezvényről kicenzúráztak. Nem egyedi jelenség ez, nem csak engem érint. A kritikus hangok „izolálása” általános jelenség és stratégia világszerte.

Ez a helyzet szakmailag is, emberileg is nagyon nehéz. Arra koncentrálok, hogy amikor megszólalok, akkor ne a személyes sértettség, érintettség, és indulat beszéljen belőlem. Látok erre nagyon sok (érthető) példát, és nagyon veszélyesnek tartom. A kritika ilyenkor óvatlan pillanatokban megszűnik kritikának lenni, és átalakul valami mássá: mondjuk bosszúvá, lejáratássá. És ezt a a sajtó halála. Úgyhogy én az RMDSZ-ről csak nagyon indokolt esetben írok, vagy beszélek: folyamatosan írtam a Fidesz-RMDSZ paktumokról, a támogatási rendszernek álcázott klientúra építésről, az RMDSZ és az erdélyi Fidesz pártok konfliktusairól (és az RMDSZ leépítéséről), a nem létező RMDSZ külpollitikáról, az RMDSZ kisebbségpolitikai hübriszéről, az „őshonos kisebbségizésről”. Írtam és nagyon éles magánvitákat folytattam arról, hogy a magyarországi politikai konfliktusokban milyen szerepet tölt be az RMDSZ, mennyire hiányzik a szolidaritás, a kiállás (CEU ügy, sajtószabadság, Népszabadság). Ezekre a vitákra az utolsó RMDSZ-hez közeli emberekkel fenntartott barátságaim is rámentek. Legnagyobb sajnálatomra amúgy, mert már Erdélyben is ellehetetlenülnek az emberi kapcsolatok, másrészt meg nagyon hiányzik, hogy a közéleti kérdésekről a vita, a párbeszéd.

De mindezen túl nem engedem elhatalmasodni magamon a politikai görcsöt. Nem fogok napi öt facebook posztban dühöngeni. Vannak magyarországi politikusok, akiknek tíz éve nem mondom ki a nevét nyilvánosan. Így ignorálom most az RMDSZ számos ügyét, arcát. Nem csak a fenti  dilemmák miatt. Hanem azért is, mert azt gondolom, hogy a humanitárius válságban, amit élünk nem ezek a mindennapos civódások az alapvető kérdések. Tágítani kell a perspektívát, változtatni kell a problémaérzékenységen. És ha nem publikálhatok Kolozsváron magyarul, akkor majd fogok Londonban angolul, vagy Bukarestben románul, vagy ott és azon a nyelven, ahol ezt méltósággal megtehetem. Egy ilyen faluvégi kocsmabalhéban, amilyen most a magyar politika (Erdélyben is) csak nem fognak mindenféle pártcsibészek sarokba szorítani.

Ami nagyon aggaszt, az az emberi-kollegiális viszonyok szétesése. Hogy is lehetne ezeket megmenteni? Néha találkozom a volt szerkesztőségi munkatársaimmal. Kedves, jóindulatú fickók, és amúgy alázatos, szorgalmas végrehajtói a cenzor utasításinak. Bánt az elmaradó szolidaritás, értem az egszisztenciális kényszereket. És azt is tudom, nekik kínos belekényszerülni a kirúgottakat, elhallgattatottakat  cserbenhagyó szerepbe. Nekem pedig dolgoznom kell magamon ahhoz, hogy nagyvonalú legyek velük. Egymás előtt szégyenülünk meg a politikai erőfitoktatás  miatt. Az a gyerekcsetepaté jut erről eszembe, amikor a nagy erősek rákényszerítik a gyengébbeket, hogy egymást pofozzák, egymást rugdossák seggbe.

 Az elmúlt héten volt egy szakmai vitám arról, hogy Márton Árpád az igazságügyi törvény ellen tüntetőket, illetve a közöttük megjelenő politikusokat a bányászjárás résztvevőihez hasonlította. Érdekes probléma, fontos ügy – de nem tudtuk megbeszélni. A legjobb, legfelkészültebb kollégával balhéztunk össze pillanatok alatt, akkora a feszültség. És belőlem is kitört az üvöltözés, akármennyire is kontrollálom magam. Annyira sűrűsödnek már a bajok, a kibeszéltelen ügyek: olyan az egész, mint egy hatalmas gát, mögötte tengernyi szennylé gyűlt fel. És az első repedésnél nő a nyomás, fenyeget a gátszakadás.

Tegnap este – egy év után – beszélgettem egy másik, egykor közeli kollégával. „Az én emberi kapcsolataimat – mondja – nem érinti a szekértáborosdi, főleg, mióta egy szekértábor van, höhö”. Az az egy tábor, amire utal, az a FIDESZ-RMDSZ frontvonal.  Mit válaszolhattam erre? „Édesem, nincsen itten már egy tábor se. Vannak, akik kivájják egymás szemét, és vannak, akik inkább nem is szólnak egymáshoz.. Az utóbbiak a barátságos humanisták.”

 

Címkék: RMDSZ

Miért éppen Grúzia?

Sokan megkérdezik, miért pont most, és miért épp Grúzia a béranyás riportsorozat első célállomása. Nem titok: azért, mert van precedens a grúz béranyák kelet-közép európai "alkalmazására". De túl ezen Grúziával - ha érintőlegesen is - nem először foglalkozom. 

Kelet-Európa, a posztszovjet térség kapcsolatai, a lezárt határokon átkúszó élet, az elfelejtett, zárvány régiók folyamatosan foglalkoztatnak. Én magam is ilyenben élek, Románia egy évtizedeken át, szinte hermetikusan zárt államból vált az Unió perifériájává. Nagyon jól tudni erre, mit jelent, ha az emberekre rázáródnak a határok. Idén ősszel Odesszában voltam a háborús tudósítók, kutatók konferenciáján, Nagyon közelről tapasztalhattam, átérezhettem, mi ma Ukrajnának a háború.

A hetekben ment el Brenzovics Marianna, utolsó novellája az Együttben olvasható (29 ol), pontos válasz arra, mit jelent Ukrajnában élni, és miért döntött úgy Marianna, hogy nem él tovább.

Bonyolult, összetett kérdés, hogy élnek egymás mellett ezek a térségek, hogy keresik az emberek a boldogulást országhatárokon, tartózkodási engedélyeken, állampolgárságon át. De azért olvassuk össze Marianna szövegét a Magyar Nemzetben megjelent riporttal az "ukrán nácik" nagyszüleinek juttatott magyar nyugdíjról, és gondolkodjunk el azon kicsit, mit is jelent a tájékozódás, dokumentálás mondjuk Magyar-Ukrán vonalon.

Grúziához, illetve a Kaukázushoz Kiss Noémi tárcái vittek közel, amelyeket a hvg.hu oldalán valamint a vmn.hu oldalán publikált, még a tavaly ősszel, idén tavasszal. A zát, elmaradott, szegény és tradicionálisan szigorúan szabályozott közösségekben a nélkülözés, a családon belüli erőszak sajátos alakzatai alakulnak ki - derül ki Kiss Noémi beszámolóiból. Korán haló férfiak, magára hagyott nők balladáiról beszélgettünk is erről tavaly novemberben a Marosvásárhelyi Rádióban.

Ezek a történtetek tettek érzékennyé mindarra, ami ott történt. Valaki azt írta a grúz vita hevében: "mit érdekel engem, hogy mi történik a távoli emberekkel, van elég baj itthon is, foglalkozzunk azzal". Veszélyesebb, elvakultabb, elkeserítőbb mondatot alig tudok elképzelni. Mintha a nyomorra, megaláztatásra, jogszerűtlenség magyarázat és felmentés lenne a távolság. Mintha a saját nyomorunkat nem lehetne kellő közömbözzéggel, és kellő távolságtartással semmibe venni: ha engedünk ennek az eltaszító, eltartó logikának.

És persze megmaradt bennem ez a rendkívüli film 1930-ból, a Svaneti só is. Grúzia észak-nyugati régiójáról. Születés, élet, halál, várandós nők, magzatmáztól maszatos csecsemők: sokminden látható abból, mit jelentett, mit jelent a "fekete emberek" számára (ahogy sokan nevezik ezeket a fekete hajú, fekete szemű férfiakat és nőket) az anyaság, apaság, család, közösség és magány. Rendkívüli képek, lenyűgöző zene, érdemes sokszor megnézni, végighallgatni

Címkék: Grúzia, Kiss Noémi
süti beállítások módosítása