Fülbebogár

2018.már.15.
Írta: Parászka Boróka Szólj hozzá!

Thoughts on Hungarian press freedom day about the European press crisis

I was given the opportunity to held a keynote speech at the European Press Prize 2018 award ceremony`s panel discussion. I took the chance to talk about the most  underprivileged colleagues in order to urge solidarity and protection for them.

Dear colleagues,

 

I am honoured to be here and to have the possibility of exchange of ideas with you, my colleagues. The meaning of this word – colleague – today, in the times of media crisis and after the execution of our colleague Ján Kuciak is changing. We need to be aware of that.  

Today we are going to talk about the prospects and pitfalls of journalism in European countries with limited press freedom. We all have a certain kind of knowledge about what “limited press freedom” means in these countries. I am speaking here as an editor of  Marosvásárhelyi Rádió (Romanian Public Radio Broadcasting Company, Hungarian department from Szeklerland), as a member of the Hungarian minority from Romania and as a reporter of 168 ora’s conflict zone project, a correspondent reporting about human, minority and women rights.

We are facing restrictions and different forms of oppressions in Eastern and Central Europe. But the outcomes are very similar:  many of our colleagues are leaving their profession. Those who are still practicing their profession, are working in endangered and oppressed circumstances. The media sphere around us is transforming. Public media is getting weaker, facing problems of political and financial independence. The commercial media`s conditions are also challenged politically and financially. There are no stable media backgrounds, the condition of professional backgrounds are not assured. There is no professional continuity and therefore the professional protection of journalists is weak. As the professional dimension is getting weaker and weaker, the non-professional, non-transparent parts of media are becoming stronger and stronger. There are competitions between reliable but oppressed and limited national and transnational professional platforms and between the fake news factories without certain location, between unclear blog platforms and between several forms and tools of manipulation.  Is it possible in these circumstances to serve the public interests, and to inform the Eastern and Central European public? Is the media as channels of verified information and social dialogue possible anymore? Is it possible to recover the autonomy, independence and professionalism of media in its previous forms?  (Have  the Eastern and Central media ever been autonomous, independent and professional after the Second World War? Or –facing with the manipulative interests and powers – we have to renew somehow the media networks of these countries?

It is certain, that in this collapse of media all the members of professional groups (the weakened public media, the still working media outlets, the persistent editors and collaborators, the stubborn freelancers) are working as groups of partisans.  Or even as abandoned lone wolves of the ruined media networks. The biggest challenge of Eastern and Central European media is the question of cooperation and solidarity. Remember: these media networks, companies and groups have been conceived on the idea of competition of news and advertising. These media outlets were almost built within the borders of Eastern and Central European national states. And now, in this period of crisis, they have to leave behind the old form of competition or they have to neglect many aspects of it in order to defend their safety and the common interest of professionalism.

There are some key concepts that we have to rethink.

First: what does transnational, cross border collaboration mean? Are these forms of collaboration the new forms of solidarity and new sources of media empowerment?

Several cross-border press projects, press funds are available  in recent years. New press teams have been gathered and financed very generously in these ways. But we have to ask ourselves: are these cross-border approaches conceived efficiently? Are these issues highlighting fundamentally the social and political problems of Eastern and central European nation states?

What happens with the inner regions, whit those problems that cannot be handled by cross-border cooperation? I am afraid that the most vulnerable regions of Eastern and Central European countries – the so-called deserted rural areas are out of the  radars of new media initiatives.  In turn: the deepest social and political problems appear on this underreported level. On the level of local authorities, on the level of regional corruption, on the level of marginalized, unseen communities. While we are hunting for big stories, large overviews, scandalous headlines, large regions of inertia are left behind. No small investigative projects, no deepened social reports, no focus on small but dirty games.  The question is: how is it possible to include these regions in the media, knowing that the first victims of media crisis were the local media, the small outlets?

The most efficient and well-financed form of media cooperation are the several, well targeted press projects with predetermined purposes and with teams of journalists built for a certain period. Smaller and larger groups of media partisans are working In Eastern and Central Europe and they are doing project journalism. This project journalism can be very inspiring , very well focused – but just for a shorter or longer period, on very limited issues. The Eastern and Central European journalists are competing for fellowships, sources fulfilling the press foundations` and centers` aims. It means that we often have to neglect our experience on field in order to be successful competitors. I am sure that a change of perspectives is needed urgently. The still achievable sources are far from everyday and efficient journalism unfortunately in these regions. An organic, professional kind of journalism is needed which is an inner part of the Eastern and Central European social dialogue. And this need is not fulfilled by project journalism.  

The underpaid or unpaid, under-protected or unprotected partisans of rural areas, small towns are the most vulnerable colleagues. They need constant financial and professional support and attention. I know we are celebrating the European Press Prize now, and congratulations for the biggest stories. But never forget: behind every big story there are a chain of stories. The real journalism is always a team work, and we have to assure protection for every member of the team, for the most vulnerable ones, in order to keep our profession alive.

I started with the execution of Ján Kuciak and I have to finish with this case, because this tragedy is a breaking point of Eastern and Central European journalism. We have to understand this loss very well. While the various threats against journalists have become more and more organized, the journalists have become public enemy number one, and we are humiliated physically, socially and psychically, the legal and institutional background of protection has not changed, or has changed in a very inefficient way.  New legislation, new techniques and I dare to say: new institutions are needed for professional protection. Because we are talking about surviving. Literally, as well as symbolically.

Thank you.

14th March 2018, Budapest

 

Antiszemitizmus és Minority Safepack. Hogy számol el a FUEN és az RMDSZ?

És még mit áldozunk be?

„Üzenetünk egyszerű: minden olyan kisebbséginek alá kell írnia a kezdeményezést, aki európai védelmet szeretne jogainak, aki azt akarja, hogy tagállami hatáskörből uniós szintre emeljék a kisebbségek védelmét”  - így foglalta össze a Minority SafePack lényegét Vincze Lóránt a FUEN (Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója) elnöke, amikor az általa képviselt szervezet és az RMDSZ perre ment az európai kisebbségvédelmi mentőcsomagért. Európa szerte folyik a civil mozgósítás, aláírásgyűjtés. Nagy a tét. Egy millió uniós polgár aláírására van szükség ahhoz, hogy elindulhasson a törvényalkotás az európai kisebbségvédelemért, az európai kisebbségi-regionális nyelvi jogok hatékonyabb védelméért.

Az RMDSZ részvételével folyó kampány aktivistái a napokban Magyarországon gyűjtötték a támogató aláírásokat. – a Minority SafePack mellett a Fidesz képviselőjelöltjének. Hogy-miért lett az európai civil kezdeményezés része és eszköze a magyarországi választásoknak erre nyilván Vincze Lóránt, a FUEN elnöke, és Porcsalmi Bálint, valamint Kelemen Hunor az RMDSZ vezetői tudnának pontos választ adni. Nyilván tudják, mit kockáztatnak így: az aláírásgyűjtés mögött immár nem lesz általános kisebbségi konszenzus, pártpolitikai hovatartozáson, szimpátián múlik, hogy ki csatlakozik és ki nem.

 Lehetetlen lesz civil, európai ügyként kezelni a mentőcsomagot, az is martalékává válik a magyar-magyar választási kampánynak. Megéri? Nem. De kit érdekel ez ma az erdélyi magyar politikusok közül. Martalékká, szitokszóvá vált Erdély is: gátlástalanul folyik a politikai korrupció a Fidesz részéről, és nem riad vissza az ellenzék sem a hangulatkeltéstől, sőt ha kell a gyűlöletkeltéstől. Utóbbiak mellett biztosan nem fognak kampányolni az erdélyiek kis utaztatásért-ingyen szállásért cserébe (ahogy Balog képviselő úr aktivistái), úgyhogy nekik az erdélyiek ellen kell izgatni. Az is bőven megéri, rengeteg ember van aki uszul, és kéjeleg a legújabb kisebbségi leszámolásban.

 Mindenki, mindenki ellen: ez ma a magyar politika. Legyaluljuk, leköpjük, megtapossuk egymást ha kell nyilvánosan, a román közvélemény, az európai közvélemény előtt. A többi szövetséges kisebbség: a katalánok, a dél-tiroliak, egész Európa áll megkövülten, és nézi, mire vagyunk képesek egymás ellen. Kisebbségvédők lennénk a többséggel, a nemzetállami elnyomással szemben? Ugyan. Magunkat nyomjuk el, saját jogvédelmünket lehetetlenítjük el, magunkat mészároljuk le, hideg vérrel, pontos költségvetéssel. Egy buszjegy és néhány tányér gulyásleves áráért bármikor kinyírjuk egymást.

Ha bele akarunk dögleni a saját őrültségeinkbe – hát legyen, mondhatja az európai, vagy akár a román közösség. Ki akadályozhatná meg az önfelszámolást saját akaratunk ellenére? Senki. A kötelet már a nyakunkba tettük, most lenne jó meggondolni, kirúgjuk-e magunk alól a széket.

De vajon ahhoz mit szól a FUEN, az RMDSZ európai szövetségese, az Európai Néppárt, hogy a Minority SafePack aktivistái „izraelezve”, nyílt antiszemita propagandával taszigálják az őket faggató újságírókat? Van itt némi elszámolni valója a szélsőjobboldallal való összefonódás miatt: a FUEN erdélyi vezetőinek, az RMDSZ országos vezetőinek és az RMDSZ Maros megyei képviselőinek szenátorainak is: körzetükből utaztak Mezőtúrra az izraelező aláírásgyűjtők.

Rettegjen, képviselő úr!

Az alábbiakban a Mozgó Világ 2012 októberi számában megjelent tárcám olvasható. A szöveg fölött szereplő kép nem kötődik a szöveghez, csak a világhoz, amelyben élünk, és amelyben ez a tárca is olvasható. Nélkülözhetetlen barátom, kollégám, Fodor Zsuzsánna készítette, ehhez a riporthoz

Emancipáció

 

„Emellett természetesen, ha mindenki a két-három vagy négy gyermekét megszüli, és eleget ad a hazának, és mindenki boldog lesz, ezt követően mindenki megvalósíthatja saját magát, és különböző helyeken kell dolgozni” – mondta Varga képviselőúr szeptemberben a családon belüli erőszakról rendezett budapesti parlamenti vitában. Meg kell ismernie Naccságát.

Naccsága messze él Budapesttől, mondanám, hogy Jedden, ha tényleg Jedden lakna, és Varga képviselő úrnak volna fogalma arról, mi van messze Budapesttől, merre van Nyárád-mente és Nyárád-mentén hol kanyarodik le az út Jeddre. De Varga képviselő úr vélhetően nem túl ismerős Nyárád-mentén (nagyon reméljük, hogy bár Nyírségben megfordul azért), és az se igaz, hogy Naccsága Jedden lakik. Naccsága a nem túl nagy város (Marosvásárhely) melletti kis falu (község, na) szélén lakik, mit lakik, meghúzza magát. Elnézik neki, hogy ott van. Személyit nem kaphat, mert ahhoz lakhatási igazolás, tulajdoni lap, sőt mi több tulajdon  kell. Naccságának nincsen semmi ilyesmije. Ő csak úgy él az árokparton, az út menti meredélyre, féloldalaslag felhúzott kis mintha-házában, külön értesítés és engedély nélkül.   És mindenkinek, férfiaknak, nőknek azt mondja: Naccsága.  Megtisztel így, közeledik, alázkodva ironizál: nagyságok és kicsinységek között halad, a maga letérőjén. Naccsága – kedvesen csattan az emberek után dobott csé.

Úgy tesz tehát, mintha itt lakna ebben a mintha-házban, aminek a frontja szép, sötét zöldre van festve, nyáron egészen belevész a fűzfa bokrok sűrűjébe. Lakva bujkálnak.  Ősszel és télen  azonban, mikor a levelek lehullanak, kiviláglik, hogy mi van ott, vagy mi nincs, ebben a mintha-házban, aminek frontja, ablaka, az ablakban virágja van – de támfala, ajtaja nincs. Nincs sem első, sem hátsó bejárata sem, mert ez a mintha-ház nem ház, csak egy ház-látszat, egy kedves otthonos kis paraván, ami mögött azt játszhatják az ott lakók, hogy ott laknak. A sötét zöldre festett fal mögött, ami nyáron elbújik, télen pedig el- és lebukik a csikorgó, csattogó fehérségbe-feketeségbe csak ágyak vannak, egy asztal, és mindezek felett egy csonka, kis tető lifeg a semmibe, isten tudja mi tartja. Az isten, valószínűleg.  Naccságáék nem létező házának semmiben lebegő teteje  rettenetesen komolyan veendő istenérv. Valamikor igazi ház lehetett itt, de elkopott. Errefelé az otthonok gyorsan kopnak, rombolódnak, vagy tán sose fel sem épültek. Félkész teremtés. Nincs ajtó, nem lehet bemenni, nem kell kijönni.  Végtelen otthon érzet.

 Az ágyak között a kopott kis asztalt a nem nagy városból hozták Naccságáék (Naccságát nem  lehet egyes számban írni, ő egymaga a többes szám) a hátukon. Mert megtetszett talán nekik, Naccságáéknak, a csillogó lakkot vedlő kis alkalmatosság, megsajnálták, vagy tűzre valót reméltek benne, vagy egyszerűen  csak pénzt kaptak valakitől azért, hogy takarítsák el azt a mucskosságot. Naccságáék nagyon jól tudnak élni a mások mucskosságából, ezért szeretik a mucskosságot, büszkék rá, kérem, ezt most itt tessék nagyon megérteni.  Szeretik a mucskosságot, a mások mucskosságát, ami a sajátjuk. Egymáséi vagyunk, végeredményben ez a vég eredmény.

Az asztal aztán nem került a tűzre (a pénz elment, haza se ért, talán el sem indult velük), a nap süti, a hó betakarja, az eső veri, de csak áll a lebegő tető alatt. És még mindig vedli, egyre csak vedli a csillogó lakkot. Tán ezért tartják Naccságáék, akiket a mucskosság s ez a vedlő, kopó de el nem fogyó csillogás tart. Szeretik körbe ülni az asztalt, ilyen körbeülősek ők, kedves Varga képviselő úr, látja ez a család. Kerek asztal lovagjai. Az a család, hogy Naccsága, aki egyedül többes szám,  minden nap körbeül. Az asztallal együtt őket is, együtt,  süti a nap, és takarja a hó, veri az eső a paraván mögött.

 A falra, arra az egyetlen még vagy már álló falra, egy fényképet is felszögeltek, ahogy ezt, a mi családjainkban szokták. Állítólag a nagymama van rajta, fehér menyasszonyi fátyla mered az égnek, mint a szénaboglya. Van vagy tizenhárom éves, tizennégy is talán a képen. És állítólag mellette a nagypapa áll, fekete bajusza kócolja nagymama fátylát. Akkora pödrött bajusza van, alig fér a képen. Lehet, hogy nem nagymama az ott, és nem nagypapa. Nem is férj és feleség, csak valami jelmezes gyerekjáték, papás-mamás. Az is lehet, hogy a képet is csak úgy hozták a városból, vagy lopták. Hogy nem is kép az, csak mucskosság, mint az asztal. De nem számít. A vájogba verték a szöget, az tartja a képet, és ki nem húznák onnan, azt mondják, a szeg, és rajta a kép tartja a falat, egyik dolog, a másikát.

Naccságának nem három, nem négy, hanem hat gyermeke van. Hét, pontosabban. Hat kint, egy bent, akkor tehát hét mindjárt, mert kijön. Vagy ki tudja, mert ha kijön, akkor megint lesz egy bent. És akkor már nyugodtan mondhatjuk, hogy Naccságának nyolc gyereke van. Vagy kilenc, mert ha a nyolcadik is megszületik, akkor…  A kintnek, és a bentnek, azon a helyen, ahova nem lehet bemenni, és ahonnan nem lehet kijönni, nincs túl nagy jelentősége.

Naccsága, aki egyes számban többes szám mióta meg van, azóta szül. Úgy van, hogy szül. Ez a létformája neki.  Ezt az egész paravánnyi világot, ezt a körben ülős, napfényben égő, hóban takarózó, esőben vert mindenséget ő szülte meg. Mióta csak tud, azóta szül, rendületlenül. Mondanám, hogy gyerekként kezdte, de itt a falra szögezett papás-mamás alatt, a mucskosul csillogó, semmibe tolt kerekasztal körül nincsen gyerekkor. Nincsen felnőtt kor sem, öreg kor pedig pláne nincs. Az emberek (asszonyok) megszületnek, és vagy azonnal meghalnak, vagy szülnek,amíg szülhetnek, és utána rögtön meghalnak.  A szülések és a halálok között alig telik el idő, a ráncos csecsemők bőre ráncos marad, a hajaknak azonban nincs ideje megőszülni. Feketén jönnek, feketén mennek itt az emberek gyors egymásutánban.

Naccsága tehát „eleget ad a hazának”, Varga képviselő úr. Igaza van! Legyünk hálásak neki. Nem a hatért-hétért-nyolcért, a képviselő úr számtanáért. Hanem azért, ahogy ülnek ott, egymás mellett-körül. Nevetve emésztik a mucskosságot (a mi mucskosságunkat, ami nekik a csillogás), a krumpli héjat, a penészes kenyeret. Itt semmi sem vész el, és minden csak alakul, örök az anyag, és örök a lelkük. Akármilyen gyorsan születnek is és halnak meg. Minél gyorsabban, annál örökebb.  Ezért legyünk hálásak nekik, hogy túlélnek, még akkor is, ha belehalnak. A halál előtti életért.  Ez azért, tényleg képviselő úr, annyira malaszttal és reménnyel teljes.

A baj viszont az, hogy a haza keveset ad Naccságának. Ötven lejt havonta gyerekenként, ez hatszor-hétszer-nyolcszor ötven lej, akárhogy számoljuk nem elég a mindennapi kenyerükre. Azok közül, akik ellátnak a faluvégre (Ön lát-e képviselő úr?) sokan mondják, hogy Naccsága azért szül, mert a szülésből él.  Nem a gyerekért, hanem az ötven lejért apad-gömbölyödik-apad-gömbölyödik, önjáró, megzabolázhatatlan Holdja  a vidéknek.  Ez neki a munkája, a szülés. A teste: a méhe,a melle, a petefészke a munkaeszköze. És nem, nem kérdezi tőle senki, hogy akarja-e a gátmetszést, az epidurált és a vízben vajúdást. Képzelje csak el képviselő úr a rongyos kis méhét, amiben újabb és újabb, rongyos kis életek fogannak esőbe, hóba, napsütésre. A mellét amit számtalan éhes gyerek rág csonkig mindhiába. Krumpli héjból nem lesz tej. Képzelje el a kétségbeesett petefészket, amint lüktet reménykedőn, befogadón havonta újabb és újabb havi ötven lej-ígéreteket.

Akik a faluvégig látnak, azok nem tudják, hogy Naccsága nem csak az ötven lejért apasztja-gömbölyíti önmagát. Naccsága természete az, igen, hogy nincs egyedül.  Hogy egyedül többes szám.  Ő a haza, mindenekelőtt. Emberfelhőbe, gyerektakaróba jön-megy, hordja a hátán amit lehet, amit adnak, vagy amit elvehet. Lányai vannak és fiai, és azoknak is lányai és fiai. Petefészkes Ábrahám. Együtt emelnek, együtt rakodnak, együtt ülnek, együtt fekszenek, együtt hálnak, ők mind, sokan, egymás egyetlen reményei. Ez a remény, képviselő úr, ez a túlélési ösztön a család a parlamentektől nem is olyan messze, képviselő úr. És nem számadat, nem négy kerék, nem futamidő, nem nagykorúság, és nem nyugdíjalap. Nem a jobb élet illúziója, a túlélés esélye.

Azt mondja Varga úr, hogy ha majd szült, akkor emancipálódhat. Itt, a gyors szülések és gyors halálok vidékén, képviselő úr, nincs ha majd. És nincs emancipáció. A családi paravánok mögött nincs semmi, csak az, hogy összehúzzák magukat rongyos kis méhükkel, szétmarcangolt mellükkel, kétségbeesetten lüktető petefészkükkel a nők. Ötven lejekért, kenyérhéjjakért, tápláló mocsokért rettegő kis szülőállatok.

Naccsága, most már hagyja abba a szülést. Eleget tett a hazáért, most már maga jön, Naccsága. Vallja be, hogy hány éves,  mert szétszült teste nem a mi időszámításunk szerint való. Tanuljon meg bevallani. És menjen el dolgozni. Nem is. Térjen át a mi, férfias, parlamenti képviselős időnkbe, jöjjön be a mi utcánkba. Menjen el, tanuljon meg írni és olvasni, vegye vissza a nem létező gyermekkorát, élje meg a lánykorát, virágozzon is,  ha már ennyit termett. És aztán Naccsága, mivel házat nem tudott, hát építsen karriert. És most már tényleg, menjen el dolgozni. A szülés az a hazáért volt, az nem munka, az ötven lej meg nem pénz, Naccsága értse meg.  Engedélyt kap, és felszólítást az emancipációra. Magának „különböző helyeken kell dolgoznia”. A kell itten a az emancipáció. És ne mondja azt, hogy nem mehet, mert  nincsen ajtó, nincsen kívül és nincsen bent.

Naccsága ellenáll. Nem a hazáért szül. És a nincsholban nem dolgozik. Nincs neki kellés, és nem kell a gondosan kiszámított, kegyként osztott vagy megtartott civilizáció, emancipáció. Ő itt a Hold, az apadó-gömbölyödő idő. Ő az időszámítás, képviselő úr. És féljen. Rettegjen, nagyon. Mert itt, a végeken, ahova Ön nem lát el, minden első szülött cigány lány a  Mândra nevet kapja. Ezt Ön nem érti, mert nem beszéli a nyelvüket. Hát persze, miért beszélné, ott a magyar parlamentben.

 

A krumpli héjon teremtőket, az önjogon szülőket mind-mind úgy hívják Büszke. Sok száz, ezer nő hallgat a nevére: Büszke. És ők beszélik az Ön, parlamenti, férfias nyelvét. Rettegjen képviselő úr.

Címkék: Mozgó Világ

Sógorság-komaság 3. Lemondott a főszerkesztő, a kijáróember sógora, de a cenzorgyár tovább zakatol

Van következménye annak, hogy megírtam: a magyar kormány 1,45 milliárd forintos támogatása családi és pártérdek alapján jutott egyetlen erdélyi magyar szervezethez: az Erdélyi Médiatér Egyesülethez. Lemondott Papp Attila Zsolt, az egyesület által működtetett Főtér.ro éléről. Papp Attila Zsolt Demeter Szilárd sógora. Utóbbi a magyar kormány lobbistájaként, Tőkés László sajtósaként ismert, és ugyancsak ő az 1,4 milliárd forinttal támogatott Előretolt Helyőrség irodalmi mellékletének főszerkesztője: így családi érdekeltségbe a tavalyi év végén 2,85 milliárd forint került.
A lemondással azonban az átláthatóság feltételei nem teljesülnek. A főszerkesztést Papp Attila Zsolttól Fall Sándor veszi át, az Erdélyi Magyar Néppárt (a Tőkés párt) korábbi sajtósa veszi át. Az Erdélyi Médiatér elnöke pedig Tőkés László fotósa. Ez is igazolja azt, amit Demeter Szilárd korábban nyilatkozott: azért az Erdélyi Médiatér Egyesület az 1,45 milliárd forint kedvezményezettje, hogy sem az RMDSZ, sem a Magyar Polgári Párt, sem az Erdélyi Református Egyház ne vehessen részt a forráselosztásról és felhasználásról szóló döntésben.
 
Papp Attila Zsolt lemondása fontos jel, van ereje a sajtónak. De ez a lépés messze nem elég, és nem is állhatunk itt meg.
 
- A magyar kormány által biztosított sajtótámogatás közpénz. A támogatás mértékéről való döntés, odaítélése és felhasználása csak transzparensen, szakmai konszenzussal történhet. Ennek mindeddig semmi nyoma.
- A magyar kormány sajtótámogatása nem szolgálhat egy privilegizált csoportot, pártérdeket. A sajtótámogatás a sajtóé: nem egy politikai pártté, nem több politikai pártté, nem az egyházaké, hanem a szakmáé. Amíg a szakmai testületek, érdekvédelmi szervezetek nem garantálják a méltányos, átlátható pályáztatást, addig ez nem sajtótámogatás. Addig ez a politikai korrupció eszköze.
- A magyar kormány erdélyi sajtónak szánt támogatása az erdélyi sajtóé. A teljes erdélyi sajtóé, pártpreferenciáktól, személyes vagy családi kapcsolatoktól függetlenül. Szabad hozzáférést a forrásokhoz a történelmi hagyományokkal, több évtizedes múlttal rendelkező havi-, -heti, és -napi sajtónak, a szórványvidék médiájának, azoknak a kiadványoknak és szerkesztőségeknek, akiknélkül nem lenne erdélyi nyilvánosság.Szabad hozzáférést az egész Erdélyt lefedő, költséges, és kiszolgáltatott helyzetben lévő elektronikus médiának. Azoknak a szerkesztőségeknek, amelyek történelmi értéket , technológiai perspektívát képviselnek. Brassótól Nagybányáig, Temesvártól Szilágyságig rajtuk keresztül jön létre, marad fenn a Transylvanicum. Megengedhetetlen, hogy amíg 1,45 milliárd forint érkezik Erdélybe követhetetlen módon, addig a centenáriumi évben szerkesztőségek zárnak be, lapok, kiadványok szűnnek meg.
- A magyar kormány sajtótámogatása fölött nem gyakorolhat kontrollt egy szűk csoport, baráti társaság, vagy családi hálózat. Az elmúlt évtizedekben már láttuk - a Communitas Alapítványon keresztül - milyen ha erőre kap az erdélyi magyar cenzúra. Most úgy tűnik: a Communitas Alapítványnál is központosítottabb, átláthatatlanabb rendszer jön létre. Cenzorverseny indult, és ezen Erdély - csak veszíthet. Ez méltatlan a magyar közösséghez, méltatlan Erdélyhez.
- Az erdélyi magyar média fölött nem rendelkezhetnek pártfunkcionáriusok, lobbisták, tisztázatlan feladatkörökkel, átláthatatlan hatalommal rendelkező kijáróemberek

9 pontban a kettős állampolgárságról és szavazati jogról úgy, hogy mindenkinek jó legyen

Egyre ádázabb viták folynak a kettős állampolgárságról, és az azzal járó szavazati jogról, pedig a felmerülő kérdések zömét észre sem veszik a vitázók, vagy nem értik. Most úgy néz ki - joggal - hogy a jelenlegi helyzetben mindenki veszíthet. A magyar választási rendszerben a kettős állampolgárok bevonása "rizikófaktor": nehezen ellenőrizhető, követhető a regisztráció, a voksok útja. Így a következő szavazásnál bármi megtörténhet, és nagyon úgy tűnik: a felelősség jelentős része az erdélyi magyarokat érinti majd. Nem volt még ennyire ádáz a magyar-magyar viszony, attól tartok. 

Alább összefoglalom azoknak az interjúknak, vitairatoknak egy kis részét, amelyekben ezekkel a kérdésekkel foglalkoztam. Azt remélem, hogy az összefoglaló révén körvonalazódik, hogyan lehetne a kettős állampolgárság intézményéről úgy gondolkodni közösen, hogy azon ne veszítsen, hanem nyerjen a magyar állampolgái- és nemzetközösség. (ezért írom így, mert nem minden magyar magyar állampolgár is).

1. Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy az állampolgárság intézménye a magyar és a nemzetközi jogrendben is számtalan tisztázatlan kérdést vet fel. Például: milyen illetékességi körök határozhatók meg a kettős állampolgárok esetében? Hogyan érinti az egyik országot a másik ország jogrendje, választási rendszere, ha ott kettős állampolgárok tömege él? Ki hol hogyan adózik, jut szociális támogatáshoz, fizet illetékeket stb. Tíz évvel a kettő állampolgársági népszavazás után is erre figyelmeztettem a Magyar állampolgárság, részvétem című írásomban, most négy évvel később is ugyanazokkal a dilemmákkal szembesülünk. Másfél évtized telt el, a magyar politika még mindig adós a válaszokkal, és újabb problémákat generál. Jó lenne ezt a tartozást rendezni

2. Bár a választási rendszer átláthatatlan, és visszaélésekre ad lehetőséget, az már négy éve is látszott, hogy Magyarország határain túl a kormány akkor sem tud mozgósítani, ha ebbe rengeteg pénzt öl. Ennek okairól írtam A kettős állampolgársági történet vége című szövegben

3. A tavalyi választás előtti hajrában annyi látszott: a magyar adminisztráció pánikban van, retteg a mozgósítástól, és nem javította ki a négy évvel ezelőtti hibáit. Vesztes pozícióban lép fel nyertesként: erről szól az Önfényezés és szervilizmus című riport Tusványosról

4. Bár a magyar kormány rengeteg pénzt fektet Erdélybe, és ennek ellenére mégsem bízik a mozgósításban az ellenzéknek nincs semmilyen üzenete, stratégiája az erdélyi választók megszólítását illetően. Pedig már a 2004-es népszavazással kapcsolatban is lenne a mai ellenzéknek, akkori kormánynak belátni, és korrigálni valója. Pogonyi Szabolcs kutatásai ezt igazolják, és erről beszélt a Kettős állampolgárság: értelem és érzelem című interjúban, a Marosvásárhelyi Rádióban

5. Ami most egyértelmű: az erdélyi, határon túli magyarok nem értik a magyarországi félelmek, kifogások zömét, és el sem jut hozzájuk ennek a jelentős része. Ez részben megint ellenzéki kommunikációs hiba. Erről volt meglehetősen heves vitánk Ceglédi Zoltánnal, ez a Mire szavazhatnak és mire nem az erdélyiek? című, szintén Marosvásárhelyi Rádiós interjúban hallgatható vissza

6. Ebben a kormány által szándékosan átláthatatlanul, rendezetlenül hagyott választási és közjogi rendszerben, és ebben az ellenzéki alternatívák, válaszok nélküli helyzetben a Magyarország határain kívül  élő magyarok a kollektív megbélyegzés áldozataivá válhatnak. Erről beszélgettünk Zolnay Jánossal az Ésszerűvé tenni az irracionális szavazati jogi vitát című interjúban

7. Miközben folyik a kollektív megbélyegzés, aközben sajnos, ezt sem kell megkerülni: az erdélyi magyarok tömeges korrumpálása is folyik, és ennek áldozatává válik nem csak a magyarországi politikai közösség, de az erdélyi is (mert kialakul az oligarcha rendszer, szétesik a demokratikus, kisebbségi politikai struktúra, és alárendelődik a korrumpáló magyar hatalomnak). Ennek a korrupciónak egy jó példája az erdélyi magyar sajtó korrumpálása, amelyről a HVG-ben írtam összefoglalót.

8. Az is tény, hogy a magyarországiak sem értik a határon túliak félelmeit, társadalmi helyzetét, és hogy ez az ismerethiány milyen visszafordíthatatlan következményekkel jár, a magyarországiakra nézve is, arról részletesen Balla D Károly számol be szintén a Marosvásárhelyi Rádióban

9. A hamisítás, rémhírterjesztés, ellenségképzés, propaganda pont úgy működik, mint a menekült kérdést illetően. Kőszeghy Elemér ezt tisztázza az ukrajnai nyugdíjasok valós számáról szóló interjújában, és erről ír Zolnay János is  A DK migránsai című vitairatában

Ekkora merítés elég is a szövegtengerből, hogy a legfontosabb problémákat megértsük. Mi a teendő? Címszavakban:

- a határon átnyúló korrupcióval szembeni ellenállás megszervezése (amit ma a magyar kormány, és a magyar ellenzék valamint a kisebbségi szervezetek mindegyike kivétel nélkül csinál: az nem nemzetpolitika, az nem kisebbségi érdekvédelem , hanem korrupció, amelyben a legnagyobb segítséget épp Magyarország határai nyújtják. Ezeken a sokat szidott határokon  keresztül úgy megy a pénzmosás, mint a patyolat).

- a rendszerváltás utáni magyar-magyar szolidaritás kialakítása, amely szembefordul a kormányzati és ellenzéki demagógiával, propagandával egyaránt, ellehetetleníti a választási csalást

- a tisztázatlan jogi viszonyok rendezése, az átlátható választási rendszer kikényszerítése. Ami azt jelenti, hogy a magyar politikai válság felszámolása nélkül, a határon túli kockázat sem fog csökkenni. Ugyanaz a lavina söpör el mindenkit, ami Budapestről indul, de Brassóig, sőt Bukarestig biztosan elér. 

Három óriásplakát Kecset határában. (Székelyföld dark: patrónok háborúja)

Egy héttel karácsony előtt, egy disznóvágás utáni délután 20-25 részeg férfi megjelenik egy székelyföldi falu udvarán, Kecseten. A tanyasi házban egyedül élő nőt kikergetik a három gyerekével a szabadba, majd arra kényszerítik őket, hogy végig nézzék, hogy dózerolják le traktorokkal az otthonukat. Három órán át tart az őrjöngés, kő kövön nem marad. Végül a gyerekeket és az anyát végigverik a falun - aztán pedig szervezetten megtesznek mindent, hogy a történteket, ideértve az áldozatokat láthatatlanná tegyék. 

Erről írtam riportot a 168 óra oldalán működő Krízis zóna rovatunkba noha az eset után több újsághír és riport is megjelent az ügyről. Én kivártam, mert egyrészt gyanús volt az, ami a sajtóban megjelent, másrészt helyi források jelentkeztek, és úgy tűnt, fontos, hogy felszínre jöjjenek a még el nem mondott, vagy szándékosan elhallgattatott információk. Fontos volt, hogy a szóbajöhető összes helyszínt alaposan be lehessen járni, a szóbajöhető összes szemtanút, forrást meg lehessen hallgatni.

Szimptomatikus, ahogy a média az ügyet kezelte:

- a megjelent riportok, hírek egyikében sem szólalt meg a sértett család. (Nehezen is szólalhatott volna meg, hiszen őket a hegyekbe, nehezebben elérhető területre vitték)

- a megjelent anyagok mindegyike arról szólt, hogy nincs ügy, illetve az ügy le van zárva. Senki sem kérdezte azonban erről meg a rendőrséget, hogy tényleg így van-e, így az sem derült ki, hogy nagyon is folyik a nyomozás, és hamarosan ügyészségi szakaszba lép.

- senki sem írt az áldozatok valós családi állapotáról, életkoráról, adminisztratív helyzetéről. Így a sajtóban megjelenhetett, hogy: illegális beköltözők ellen fordult a népharag (holott negyven éve ebben a faluban élt az anya). hogy garázdálkozó maffiával számoltak le (holott nem volt maffia, egyetlen nő és kiskorú gyerekeit ért bántalmazás), hogy tulajdonképpen a gyerekek által elkövetett rablás és egy nyolc éve elkövetett nemi erőszak miatt történt megtorlás (holott a gyerekek életkoruknál fogva sem lehettek a nemi erőszak elkövetői, amely nemi erőszaknak ehhez az esethez semmi köze)

- a megjelent sajtóanyagokban  nincs szó: a térségben folyó, helyi vállalkozók között kialakult üzleti leszámolásokról, telekspekulációkról - amelyek történetesen épp ezt az így "megtisztított", "felszabadított" telket érintik,

A teljes sztori a 168 órás riportból követhető. Ám túl a krízis zóna-rovatban megjelent eseten szeretném felhívni a figyelmet néhány összefüggésre, amely Erdélyben, és Magyarországon is megfontolandó. Az utóbbi években új típusú erőszak-formák, erőszak-szervezetek jelennek meg kisvárosi, falusi szinten Erdélyben és a vidéki Magyarországon is. Közvetlen közelemben most két nagyobb ilyen horderejű ügy van, a tavalyi évben Gyergyószentmiklós híresült el egy ottani gyújtogatás miatt (Riportom errőo: Gyergyószentmiklós - nem népharag) s most Kecseten nagyon hasonló jelenségekkel szembesülünk.

Például azzal, hogy

- egy gazdasági-érdek csoport igyekszik kiterjeszteni a kontrollját a teljes közösségre. 

- a hatalma demonsrációjához nyilvános erőszakhoz, megszégyenítéshez folyamodik (gyújtogatás, verekedés,  felvonulás)

- militarizált csoportok bukkannak fel (ilyen csoportokként emlegetik a "polgárőröket","hagyományőrzőket", "motoros-klubokat", "dzsippeseket", "quadosokat" - noha nem minden polgárőr, hagyományőrző, motoros, dzsipes és quados része az ilyen szerveződéseknek, eljárásoknak)

- az érdekszövetség a teljes népesség nevében cselekszik, magára érdekvédőként hivatkozik (Erdélyben ez különösen hatékony: hiszen itt a "kisebbségi érdekvédelemnek" évtizedes hagyománya, kontextusa van)

- kiválaszt egy jól izolálható csoportot, akikkel szemben mobilizálhatnak (így lesznek ezek a konfliktusok "roma ügyekké" - noha az esetek többségében maffialeszámolást, érdekellentéteket, telekspekulációkat, üzleti tranzakciókat láthatunk)

A helyiek ezt a "patrónok (főnökök) hatalmának" nevezik ezt a folyamatot, amely kiteljesedőben van. Most ott tartunk, hogy a fizikai erőszak megszervezésének van már gyakorlata, bejáratott módjai, elérhető eszközei. A politikai infiltrálódás megkezdődött, de hivatalos politikai támogatást, kapcsolattartást még nyíltan nem vállalja fel senki. A háttérben, az összekacsintás szintjén azonban lehet látni, mely önkormányzatoknál "vevő" a helyi hatalom az így szerveződő erőke. A rendőrség, karhatalom óvatos, kivár. Eljárnak, nyomoznak: lassan és kivárva.

A közösségek, amelyekben és amelyeknek a nevében ez a típusú erőszak történik: fél, és pontosan felméri, hogy új típusú irányítás zajlik, amely - az autonómiaharc földjén paradox módon - épp az autonómiáját sérti. Van ellenállás is: soha ennyi információhoz, forráshoz Székelyföldön nem jutottam mint most. Soha ennyi ember nem fordult hozzám, mint újságíróhoz, segítségkérőként, mint az utóbbi időszakban. Az emberek bíznak a sajtóban - és ezért is aggasztó, hogyan reagálja le a sajtó ezeket az eseteket (szakszerűtlenül, információhiányosan, és esetenként be- aládolgozva a maffiának).

Sokan kérdezik: véd-e a nyilvánosság, el lehet-e érni bármit is azzal, hogy az ember megszólal, kiáll saját magáért, vagy azokért, akit a környezetében bántalmaznak. Nekik szeretném felhívni a figyelmét a blogbejegyzés elején szereplő trailerre, a Három óriásplakát Ebbing határában című filmre. No meg azoknak, akik a nyilatkozókat fenyegetik.

"- Remélem ezzel pont kerül a három óriásplakát különös történetére! - csicsergi a megúszásra játszó riporter.

- Lószart kerül pont a végére. Ez még csak a kezdet!: ezt add le kis színesnek a reggeli adás hírblokkjában te retardált ribanc" - válaszolja a nő, aki túl sokat vesztett ahhoz, hogy elnémuljon.

Közlemény Az újságíró című dokumentumfilmről

Két hete nem telik el úgy nap, hogy ne jelenjen meg a propaganda sajtóban egy hír arról, hogy film készül rólam, és ezzel kapcsolatban különböző vádak, találgatások, gyanúsítgatások bukkannak fel újra és újra. Ezekkel kapcsolatban tett közzé egy nyilatkozatot az Argo Audiovizuális Egyesület, amely az alábbiakban itt is olvasható. 

A magam részéről a következőket tenném hozzá: az Egyesülettel semmilyen intézményes, szerződéses viszonyban nem állok, ebben a munkában azzal a feltétellel vettem részt, hogy a magyar költségvetési forrásokból támogatott filmhez teljesen önként, minden anyagi juttatás nélkül járulok hozzá, tiltakozásként az átláthatatlan, a szakmai szervezetek által évek óta súlyosan, ámde hiába kritizált magyar kultúrpolitika ellen. 

A munka érdemi részét Juhász Ágota rendező-operatőr végzi, nagyon következetesen. Elkísért Ukrajnába, Grúziába, és a romániai terepmunkáimra is, együtt forgattunk Fodor Zsuzsanna kolléganőnkkel közösen a török-örmén-grúz-azeri határvidéken is - energiát nem kímélve.  Számomra is kihívás a film, mert azzal jár, hogy a saját, aktuális munkám mellett a forgatásra is figyelnem kell. Akkor is, ha épp konfliktus övezetben, külnösen magas kockázattal járó ügyeken dolgozom, ha épp fedésben kell terepen lenni, akkor is ott egy plusz kamera, egy mikrofon, egy perspektíva. Továbbá: egy filmben kell felbukkanni, akik munkámat elmarasztalják, vagy kifogásolják: megkerülhetetlen a párbeszéd, nekem is - és ezt én kifejezetten akartam.

A film létrejöttét nem a saját személyes teljesítményem  miatt tarttam indokoltnak. Sem a pályán eltöltött időm, sem a szakmai ranglétrán betöltött helyem, sem eddigi újságírói teljesítményem nem indokolja, hogy film készüljön rólam. Viszont azok a nehézségek, amelyekkel sok sok kollégámhoz hasonlóan én is szembesülök: az újságírók elleni online és offline támadások, a széteső-alulfinanszírozott, politikailag kontrollált média, a kommunikációs formák-eszközök átalakulása, a konfliktuszónák kihívásai figyelmet érdemelnek. Nem lehet megérteni, mi történik a sajtóban, anélkül, hogy mindezekkel szembenéznénk. Reményeim szerint ez a dokumentumfilm ezt segíti majd. 

És most álljon itt az Argo Audiovizuális Egyesület állásfoglalása

Nyilatkozat a Parászka Borókáról szóló dokumentumfilm kapcsán

Mivel az elmúlt napokban több olyan cikk is megjelent az egyesületünk (Argo Audiovizuális Egyesület) által gyártott és Juhász Ágota által rendezett, Parászka Borókáról szóló dokumentumfilm kapcsán (munkacíme: Az újságíró), amelyek eredményeként egyes olvasók félreértelmeztek bizonyos szövegrészleteket (amint a Facebook-kommentekből kiderül), ezekre reflektálva fontosnak tartunk tisztázni bizonyos tényeket.

A következő linken: https://szekelyhon.ro/aktualis/az-ujsagiro (utolsó letöltés dátuma: 2018.01.24.) például ez áll:
„Hétmillió adóforintból dokumentumfilm készül egy erdélyi magyar újságíróról. Mielőtt még felcsillanna a szemünk, hogy valóban, Csép Sándor, az erdélyi magyar újságírás kiemelkedő alakjának életműve és emléke előtt szép gesztus egy filmmel tisztelegni, le kell hűtenünk a kedélyeket: a film Parászka Borókáról szól. Furcsa egy diktatúra épül Magyarországon: közpénzből finanszíroznak egy olyan újságíróról készülő dokumentumfilmet, aki ellenzékibb a magyarországi ellenzéknél is.”

Ez a megfogalmazás azért zavaró számunkra, mert eleve azt a téves premisszát tartalmazza, hogy ha dokumentumfilm készül valakiről, az dicsőíteni fogja az illetőt, és emlékművet állít neki. Minden bizonnyal léteznek ilyen filmek, de nem minden film ilyen és szándékaink szerint a miénk is ez utóbbi kategóriába tartozik. A filmben megszólalnak sokan, akik kritizálják vagy legalábbis nem értenek egyet Borókával, és Borókának köszönettel tartozunk azért, hogy belement egy olyan produkcióba, amelyről tudta, hogy nem feltétlenül az ő dicsőítéséről szól. Sőt talán azt is megkockáztathatjuk, hogy ez a film talán elsősorban nem is róla szól: köré szerveződnek azok a társadalmi feszültségek, amelyek 2017-18-ban jelen vannak az erdélyi magyar nyilvánosságban és amelyekről ez a film is beszélni szeretne, szándékaink szerint pártatlanul. Tehát, véleményünk szerint a Magyar Média Mecenatúra nem egy propagandafilmet támogat (mint azt egyes cikkek állítják vagy legalábbis sugallják), hanem egy olyan dokumentumfilmet, amely felhívja a figyelmet bizonyos társadalmi jelenségekre – mert véleményünk szerint ez (is) a művészet feladata.

Sajnos egyes olvasók azt értették a cikkekből, hogy ezt az anyagi támogatást Parászka Boróka kapta. Ezért fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a támogatást NEM Parászka Boróka, hanem a filmtervvel pályázó produceri iroda, vagyis az Argo Audiovizuális Egyesület kapta a film gyártási költségeire, és Parászka Borókának semmiféle anyagi haszna a produkcióból nem származik. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a film ötlete sem Parászka Borókától származik, hanem a film rendezőjétől. Az összeget nyilvános pályázaton nyertük, a szakmai zsűri elbírálása alapján, amelyen sok más filmterv is támogatásban részesült (és távolról sem a szóban forgó produkciónk nyerte el a legjelentősebb anyagi támogatást).

Juhász Ágota rendező
Felméri Cecília producer
Lakatos Róbert, az Argo Audiovizuális Egyesület művészeti igazgatója
2018.01.24.

 

Schmidt Mária hamisítás 2.0

Vihart kavar egy Schmidt Mária által írt blogposzt, amelyben Vajda Mihályt vádolja azzal, hogy a magyar társadalmat "szánalmas elitistaként" ketté osztja "parasztokra", és crème de la crème zsidó értelmiségiekre. 

A blogbejegyzés bevezetőjében Vajdát a Nyugaton "beágyazott", "haladó marxista körök" embereként cimkézi. Azt viszont elfeljti hozzátenni: Vajda Mihályt Magyarországon, 1973-ban épp politikai alkalmatlanság miatt bocsátják el, a hetvenes évek végén épp azért hagyja el a Kádár-rendszert, mert ellenzékiként erre kényszerül - több magyar kollágájával együtt (többek között Heller Ágnessel, Fehér Ferenccel együtt). Nyilván arról sem ejt egy szót sem, hogy a második Fidesz kormány hatalomra lépése után megkezdődik 2011-ben a második magyar filozófus per (az első 1973-ban, a Kádár érában volt), és a második filozófus per több áldozata is megegyezik az első, Kádár-áldozatokkal.

A nagy csúsztatás azonban nem itt van, hanem ott, hogy Schmidt Mária hézagosan, töredékesen idéz, kontextusból ragad ki szöveget, és így torzítja Vajda mondanivalóját. 

Azzal szemben, amit Schmidt Mária állít, nem Vajda Mihály "osztja ketté" a magyar társadalmat. Vajda csupán hivatkozik egy könyvre a Magvető Tények és Tanúk sorozatában megjelent Szög a zsákból című viszaemlékezés kötetében, és azt értelmezi: Sacha Batthyány És nekem mi közöm ehhez című kötetét. Itt a Schmidt Mária által nem idézett rész: " a könyvben többször jön elő, naplórészletek, ami egyrészről egy Maritta nevű hölgynek a naplója, aki Sacha nagyanyja. Másrészt egy Ágnes nevű hölgy naplója. Ő egy Buenos Airesben élő zsidó nő, aki megjárta Auschwitzot. És akkor itt a szövegek rímelnek egymásra.... Hogy a naplókat a Sacha találta-e ki, vagy tényleg léteznek, azt nem tudom. Mindegy is, de a Maritta naplójában, tehát a Battyhány grófnőnek a naplójában van egy nagyon sommás leírás, hogy miféle ország volt ez, amelyben ők még Battyhány grófokként éltek a sárosdi kastélyban. És azt mondja, hogy ebben az országban volt egy budapesti politikai, de legfőképpen kulturális és tudományos értelmiségi réteg, ezek főleg zsidók voltak. Azonkívül létezett még az arisztokrácia, amelyhez mi is tartoztunk, és sok-sok százezer paraszt. Na, tényleg ilyen volt az ország, és tényleg nem sokat változott" - ez a bevezetője annak a szövegnek, amelyet Schmidt idéz. A paraszt-(arisztokrata)-értelmiség (zsidó) felosztás ebben a kontextusban nem a Vajdáé, hanem a Sacha Battyhány könyvében szerepel, aki saját magyar arisztokrata felmenőiről és a rohonci mészárlásról írt könyvet

A második Schmidt által kifogásolt idézet, az amelyben Vajda arról az attitűdről beszél, amely a zsidókat jellemzi. Azt azonban Schmidt nem jelzi, hogy ez utalás. "Mondottam már, hogy egy közösség, egy embercsoport alkatáról, alkati adottságairól, eredendő tulajdonságairól a hitel komoly reményében nem lehet tételekbe foglalt megállapításokat tenni, ettől azonban lehetnek olyan vonásai, tulajdonságai, magatartásformái, beidegződései, melyek egy adott környezetben, egy adott pillanatban jellemzik, megkülönböztethetővé, felismerhetővé teszik, s a környezetben leegyszerűsített általánosításokat váltanak ki." - írja Bibó, a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című munkájában,  Vajda pedig arra emlékezik vissza, hogy Bibó nyomán, "vicces pillanatában" hogy beszéltek a zsidó attitűdről - ami szerinte az irónia. 

Innen indult el a lavina, és jutott el oda, hogy a Pesti Srácok "ballib professzorozik" és hobbi-genetikusnak nevezi Vajdát. Holott nem "ballib", és köze nincs a genetikához annak, amiről Vajda (Battyhány, Bibó) ír.

Senkinek sem lehet könyvet kényszeríteni a kezébe. Ám ha valaki kritizál, vitatkozik, akkor adjon annyit magára, hogy: 1. olvasson, 2. idézzen pontosan, 3. dokumentálódjon.

Schmidt szövegének többszörös célja van: 1. igazolni akarja, hogy a Fidesz nem antiszemita, a Fidesz (zsidó) ellenzéke viszont igen. 2. Fűteni akarja az évek óta beizzított értelmiségi ellenességet - nem kell ehhez jobb muníció, mint egy, a Fidesz tagságot "leparasztozó", pesti zsidó  marxista értelmiségi. Ezért aztán érdemes elhallgatni, hogy a "parasztozás" egy 56-os emigrációban élő magyar arisztokratától ered, aki nem mást tűzött ki célul, mint a holokauszttal való szembenézést. 

Biztos, hogy ez a poszt nem fogja enyhíteni az ellenzéki értelmiségiek körüli szűnni nem akaró manipulációs háborút. De ha valakinek kedve van Vajdát direktben hallgatni, annak ajánlom a Marosvásárhelyi Rádióban rögzített interjúnkat. Amelyben arról is szó van, hogyan élhetnek egymással egymást megérteni nem tudó, vagy nem akaró emberek. 

 

Egy leszámolás krónikája

Az elmúlt héten újabb, minden eddiginél összetettebb támadás indult újságírói munkám ellen. Rögzítem és összefoglalom az eseményeket, egyrészt azért, hogy a nyomásgyakorlás ténye publikus legyen, másrészt azért, hogy ha további atrocitás ér, akkor bizonyítékként itt legyen a lajstrom.

1. Miért támadnak?

A tavalyi év végén felhívtam a figyelmet arra, hogy nem csak az Kárpátmedencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft, de az Erdélyi Médiatér Egyesület is kap 1,4 illetve 1,45 milliárd forint támogatást a magyar kormánytól. Az ügyről írtam egy pubicisztikát Erdélyi sajtótámogatás: agyarak villogtatása jön címmel, két blogbejegyzést Előretolt helyőrség, Főtér.ro, sógorság, komaság és a kormánytámogatás  címmel, valamint  Oligarcha irodalom címmel. És megjelent egy tényfeltáróm  a HVG nyomtatott verziójában, erről interneten a blogomon olvasható bejegyzés a Sógorság-komaság. A Tőkés kláné az erdélyi sajtótámogatás címmel.

2. Mit állítottam?

a. Hogy az erdélyi sajtótámogatás, amely nagyságrendekkel meghaladja a legnagyobb erdélyi magyar médiák több éves költségvetését (a legköltségesebb az ETV, ők tíz évig gazdálkodnak ennyi pénzből) nem transzparensen, indokolás nélkül ítélték oda egy olyan egyesületnek, amelynek a működése és kedvezményezetté válása több szempontból megkérdőjelezhető

c. ez az egyesület az Erdélyi Médiatér Egyesület, amely ezen a néven, ahogy a Magyar Közlöny említi nem is létezik

d. Az egyesület alapítói, munkatársai az Erdélyi Magyar Néppárt volt, vagy jelenlegi munkatársai, így a támogatás odaítélése alaposan felveti, hogy itt rejtett pártfinanszírozás történt. 

3. Hogy dolgoztam?

a. Végignéztem a cégnyilvántartásokat, a román adóhatóság (ANAF) és az igazságügyminisztérium cégbejegyzéseit, nyilvántartásait. Ebből kiderült, hogy a Magyar Közlönyben megnevezett egyesület helyett az Asociatia pentru spatiul media Transilvan egyesülethez megy a pénz, ami ugyanoda van bejegyezve, mint a Tőkés László EP képviselői irodájának szolgáltató Macula SRL . A céget és az egyesületet egy ember köti össze, Mohácsi László, aki az egyesület elnöke, és Tőkés László fotósa. Elvileg ő dönt 1,45 milliárd forint felhasználásáról.

b. Végiginterjúztam az erdélyi magyar média több képviselőjét, munkatársát, ideértve az ETV vezetését, a Transindexet, a Marosvásárhelyi Hírlapot, a maszol.ro-t, a Romániai Magyar Újságírók Egyesületét, hogy képet kapjak a hazai média támogatottságáról, és arról, ki milyen magyarországi és romániai forrásból részesül.

c. Az első, fent belinkelt blogbejegyzés után megkeresett Demeter Szilárd, aki hosszan beszélt a támogatás odaítékésének hátteréről. A beszélgetés elején nyilvános fb. posztban, és a végén is jeleztem: én 1,45 milliárd forint odaítéléséről nem folytatok magánbeszélgetést. Minden információ, ami hozzám befut: transzparenssé válik. Demeter Szilárd akkor azt mondta, folytassuk a beszélgetést az ünnepek után. Ezután letiltott, írásos üzeneteimre, telefonhívásaimra és a telefonos üzeneteimre többet nem reagált. Mohácsi László viszont írt, és azt mondta: csak akkor válaszol a kérdéseimre, ha már Demeter Szilárd nyilatkozik, ekkor, több mint tíz nap várakozás után részleteket közöltem az első Demeter-interjúból, ne legyen akadálya Mohácsi válaszainak. Demeter azt állította:

- azért kapta az Erdélyi Médiatér Egyesület az 1,45 milliárd forintot, hogy ne az Erdélyi Református Egyház, ne az RMDSZ és ne a Magyar Polgári Párt döntsön az erdélyi magyar sajtó forrásairól. 

- azért így finanszírozza a Fidesz az erdélyi médiát, hogy a pénz ne a csődközelbe került erdélyi Simicska birodalomhoz kerüljön (ide tartozik a Hírlap csoport, a Krónika, az Erdélyi Napló és a Székelyhon is)

- a Fidesznek nincs szüksége erdélyi magyar sajtóra - állította Demeter Szilárd - ezt a pénzt személyesen ő lobbizta ki, de arról nem beszélt, hogy a kedvezményezettek között rokonai és közvetlen munkatársai vannak, akik mind kötődnek az Erdélyi Magyar Néppárthoz

4. A megtorlás

Ez után indult el az ezen a héten zajló médiaháború. Demeter Szilárd egyetlen általam megfogalmazott kifogásra sem válaszolt, azokat nem cáfolta.  Viszont közölt január 13-án egy cikket a Székelyhon oldalán (azon a portálon, amelyhez állítólag az Erdélyi Médiatér által kapott pénz egy része meg, hogy átvegye a Fidesz az erdélyi Simicska  birodalom csődközelbe jutott részeit). Az általam felvetett, közpénzekre vonatkozó megállapításokra nem reagál, de ír a 

- menekültekhez való viszonyomról (hogy jön ez ide?)

- hogy közpénzből dokumentumfilm készül rólam (1. hogy jön ez ide? 2. a dokumentumfilmet nem én forgatom, a támogatást a produceri iroda kapta, és én abból egyetlen fillérrel sem részesülök, egyetlen emberrel, a film rendezőjével-operatőrével tartom a kapcsolatot)

- arról, hogy pártsajtóban dolgozom, és oda pártvonalon vettek fel (román közmédiában dolgozom, az alkalmazásom dokumentumai kikérhetőek, erről pedig szívesen nyilatkozom - nem kérdezett róla)

- arról, hogy kikre szavaztam (nem kérdezett róla)

- hogy én "tartottam hatalomban" a bányászjárás felelőseit, és azokat, akikre "ráment Sütő András fél szeme) (a jelzett történelmi események idején 14 éves voltam )

Demeter állításai közül több két illetve három nappal később visszatérnek a Pesti Srácok oldalán, ahol két egymás követő nap van rólam kiemelt anyag. A Székelyhon cikkét aztán egy az egyben átveszi Bayer Zsolt saját blogjára. Ugyancsak bekapcsolódik a kampányba a magyarellenesség.com oldal, és a marosvásárhelyi Ferencz Zsombor, akinek az ellenem irányuló, évek óta zajló támadásaira, akcióira Demeter Szilárd hivatkozik. A kör bezárul.

Azok akik az én írásaimat nem ismerik, és csak ezeken a hálózatokon keresztül tájékozódnak rólam úgy tudják:

- a magyarokat és a székelyeket gyalázó

-fizetett szekus ügynök vagyok.

Ezzel szemben az igazság az, hogy az erdélyi magyar korrupció és maffiapolitika ellen írtam és dolgozom.

5. A következmények

Félrevezetett és manipulált emberek tömegei kezdtek el fenyegetni. Nem csak engem, a családom többi tagját, a szitkozódók nem kímélték sem a gyerekeimet, sem a távolabbi rokonságomat, sem a 15 éve halott nagyanyámat sem. Dehumanizálás, megalázás, szexuális erőszakkal való fenyegetés, perverz, lealacsonyító üznetek: ezzel szembesülünk egy hete. A kampányban résztvevők egyike, családi kapcsolatai révén védett adataimhoz is hozzáfér (lakcím, személyi szám, gyerekeim adatai): a fenyegetés nem csak a virtuális, de a valós térben is jelen van.

6. Meghátrálok-e?

 Nem. Hasonló lejárató kampányok indultak, indulnak bárki ellen, aki a magyar, vagy az erdélyi magyar korrupció ellen felszólal, azzal a céllal, hogy megfélemlítsék, és hallgatásra kényszerítsék az embereket. A hallgatás pedig senkit sem mentett meg eddig. A lejáratás hálózatai évek óta működnek, a szolidaritásé nem: ezt kell erősíteni, és ehhez emberek kellenek, akik mindezek ellenére mernek beszélni .

Tehát, azoknak, akik az elmúlt héten fenyegettek, megpróbáltak megalázni és azoknak is, akiknek fontos a törvényesség és méltányosság azt üzenem továbbra is várom a választ:

- a közpénzek odaítélésének és felhasználásának transzparenciájáról

- a döntéshozásban résztvevők felelősségéről

- a nepotizmus, a rejtett pártfinanszírozás, az üzleti összefonódás megakadályozásáról

- a szakmaiság biztosításáról és védelméről

- arról, hogyan lehet kis, átláthatatlan módon privilegizált körök helyett minél több embert bevonni a döntéshozásba, hogy azoké legyen a szó, akiknek az életére megy a játék.

 A tét az, hogy asszisztálunk az erdélyi magyar oligokrácia  megerősödéséhez, vagy megkezdődik az ellenállás.

 

update: a cikk megírásaa óta beszállt az ellenem folyó kampányba a Magyar Idők is. 

Disznyók, emberek

 

(Alább a decemberi Mozgó Világban megjelent tárcám olvasható. A szöveg megírása óta többször jártam a vidéken. A blogbejegyzésnél látható kép illusztráció, és nincs köze a bejegyzésben tárgyalt eseményekhez. Gyepesen, egy gyönyörű, Székelyudvarhelyhez közeli falucskában jártam a minapában, ahol most száz ember él, valamikor azonban nagy, sűrűn lakott falu volt. A Gyepes környéki dombok tele vannak elhagyott 19. századi sírokkal. Ezt itt, a falu fölötti gyümölcsösben készítettem, erre felé nyugszik az almafák alatt Udvarhelyszék egykori levéltárosa is, Lajos Ferencz.) 

Hol készült Erdélyben ez a kép? – december elején ezzel a kérdéssel ostromoltak sokan, amikor Pócs János képviselő egy kormosra perzselt disznó, és a mögötte álló jásziványi önkormányzati képviselők fotóját közzé tette. A disznóvágók, akik úgy sorakoztak fel, mint egy érettségi tabló résztvevői, büszkén a teljesítményre, az együtt eltöltött időre, az elszenesedett disznóra azt írták mottóként, üzenetként: „ő volt a  soros”.

Az üzenet rajongást és émelygő dühöt, felháborodást, undort és megbotránkoztatást váltott ki. Kiből mit. „Nahát, ezek a furfangos erdélyiek!”. „Ezek a seggnyaló, náci senkik”.

A képen néhány borostás férfi és fésületlen nő, egy kisebb traktorra köthető utánfutó („remorka”),  egy hevenyészett kis szőlőlugas, vagy gyümölcsös, szerteszét heverő szerszámok és halomba dobált, harmadosztályú tüzelőfa látható. És a felirat, mely szerint „ő volt a soros”. Tipikus, kelet-európai  falusi porta, ahol minden szegelt-madzagozott-drótozott. Minden végzetesen véletlenszerű, éppen csak ott van, oda „került”, „majd eltesszük”, „csak meg ne botoljunk benne”, „hát ez meg hogy került ide”, „majd csak jó lesz valamire”. Ebben az esetlegességben, ügyeskedő szutykosságban és kopottságban mi lehet az ige, ami mindent összetart, ami ott a ház elején, a stelázsiba, meg a budiajtóra felszegezve? Ide most épp az az ige jutott, hogy „ő volt a soros”. Régebb azt írták a kapura, hogy béke a bemenőre, áldás a kimenőre. Vagy azt, hogy „Itt a Földön legtöbbet ér, Isten szava és a kenyér”.  Esetleg azt, hogy „de szép lenne a nagyerdő, ha lány lenne a kerülő”.

Elmúltak már a régi igék, az isten is, meg a lánykerülő is, maradt Soros. Magyarország tele van Sorosozó plakátokkal, ha a falu főutcáján, be- vagy kijáratánál ott van államilag támogatott hirdetésen Soros, mint közellenség, akkor a hátsó udvarban is másképp olvasandó a disznóra kapart felirat. Ez a kép viszont Erdélyben készült, legalábbis az azt közzé tevő képviselő szerint. Ha a bádog szerszámok, a felmadzagozott gyümölcsös, a törpe kerekű utánfutó, a borosták és borzos hajak alapján kellene megmondani, hogy pontosan hol rögzítették ezt a szénfekete pillanatot, amely a leölt állat helyébe engedett képzelni egy jólpreparált és trancsírozásra előkészített politikai ellenfelet – akkor azt is mondhatnánk, hogy bárhol. De fogadjuk el, hogy Erdély a helyszín.

Jászivány testvértelepülése hivatalosan, de meg nem erősítve Kőrispatak. Nem hivatalosan, és szintén meg nem erősítve Siklód. Mindkettő kőhajításnyira van a falutól, ahol lakom. Errefelé nincsenek Soros plakátok. Kis szűk, dombok között kanyargó utakon visz az út a porták felé, amelyeken belül saját kézzel eszkábált magánbirodalmakban küzdenek az emberek a mindennapiért. Messze van a város, a még oly kicsi, és reménytelen város is: egy küldetés eljutni oda, munkába, vagy bevásárolni hetente egyszer-kétszer, elintézni az elintézni valókat. Egyébként mindent meg kell oldani  helyben, magánba, vagy meg kell elégedni a kisboltban kaphatókkal. Itt minden kisebb de drágább, mint messze a városban. Este, ha az ember levakarja a csizma talpáról a ganyét, hogy beléphessen a házba, és bent végre sivalkodva meggyullad a nedves tűzifa,  az egyetlen öröme a tévé marad. A magyar műholdas adó, ami pillanatok alatt kiröpít a dombok mögé zárt világból, messze a helyben kapható feláras hamisított kólától és a szikkadt tartós kenyerektől. Messze a szomszéd román falvaktól is, meg a várostól, ahol mindent nyögvenyelősen, körülményesen intéz a románul rosszul beszélő magyar ember.

Onnan jön tehát ide a sorosozás, nem az út szélén koszló, összefirkált plakátoktól. Az itten most az ige. Tévén olvasni, a ledes, digitális falvédőn. A sorosozás a napi szórakozás része, fényesebb, izgalmasabb, mint a hétköznapi nyűg. Az ige, ami összetart. Ez visz a világba, ahova mindenki vágyik, de nem jut el, mert minden annyira messze van, még a kis, undok, románul beszélő város is. A sorosozás az ígéret, a lehetőség, a revans az egész napos ganyéban taposásért, meg a románul nem tudásért. Amikor Jásziványból, vagy mindegy is hogy honnan, máshonnan, ahol nem ilyen szar minden, idejön valaki, akkor hálából ismétlik a naponta hallott igét,  sorosoznak az emberek, ugyanúgy, ahogy adjon istent köszöntek régebb, vagy azt mondták, hogy dicsértessék (pukkadjanak meg a reformátusok), esetleg azt, hogy békesség istentől (a katolikusoknak se legyen jó). Soros az összekacsintás, a vendég elé szaladás, a kurjantás, hogy mi is benne vagyunk a buliban, hiába levakarhatatlan az arcunkról a korán őszülő borosta.

Az nem jut el ide, hogy milyen vihart vetett Pócs képviselő úr posztja. Interneteznek persze itt is,  olvassák a kommenteket, az üzeneteket arról, hogy a döglött disznóra írt embernév barbár fenyegetés, uszítás, aljasság. Olvassák, de nem értik. A disznyó az disznyó, az nem ember. Pláne nem ember a Soros György nevű (a soros az nem is egy név, hanem valami szidalom, anyázás, csúnyaság, élő adásban közvetített káromkodás). Ők ilyen emberről nem tudnak,  ilyent nem ismernek. A Soros-terv, a Soros-civilek, a migránsok betelepítése: a hírek nem egy személyről szólnak, hanem valami rossz, sötét, rémisztő távoli dologról, valami embertelenről ,aminek ellent kell állni.  

Disznót vágni jó, disznóölés közbe pálinkát inni jó, együtt megrészegedni, bökkedve egymás hátát csapkodni, harsányan együtt röhögni a legjobb. S akkor már miért ne röhögjünk azon, amitől félünk, amivel ijesztgetnek. Így működik a maszkurázás, a farsangozás, a busójárás. A döglött disznót, „őt”, megszemélyesíteni, és egy nem-ember névvel megkeresztelni? Belemaszatolni a koromba, hogy „ő volt a soros” ? Kell-e ennél jobb vicc? Aki ezt el akarja venni tőlünk, az nem ismeri el, hogy nekünk is helyünk van a mulattságba. Hogy mi is oda tartozunk a távoli fényes világhoz, bármekkora is a sötétség, amiben élünk. Ahhoz a világhoz, ahol jobb, mint nálunk. Az a sárba, a ganyéba lök vissza, az az esti tévés gyönyört és villódzást sajnálja, azt a soványka kéjt, hogy a tányérantennák néhány kattintás erejéig elröpítenek valamerre, ahol épp nem vagyunk, mert nem lehetünk.

Két hét sem telik el, és egy másik, dombok és hegyek mögé rejtett közeli faluban traktorral vonulnak fel a helyiek, hogy lerombolják egy ott élő roma család házát. Nem is volt ház, mondják, „önkényes” betelepülők lakták, építési engedély és adófizetés nélkül, ám sok gyerekkel. Ezek a senkik és semmirevalók a csűrt be se fedték, azt csináltak, amit akartak: ijesztegették az arra járókat, rendetlenkedtek. Nem tartoztak a faluhoz. Nem volt kecmec: a házban lévőket kiparancsolták, futott, ki merre látott, s az épületet, ami nem volt épület, csak gerenda, deszka, kis malter, drót, meg rongy, a faluban megszokottnál is gyengébben összetoldozott, foldozott kóceráj, megontották. Többször kellett a traktorral fordulni, bármilyen könnyen adta is meg magát a putri. De a rendteremtők jó munkát akartak végezni: addig tolattak, fordultak, bontottak, míg kő kövön nem maradt. A kalandokról aztán hosszan beszélt a nép. Képeket készítettek a mulatságról, mutogatták egymásnak széltibe, hosszába. Napoknak kellett eltelnie, míg a hírek a tányérantennákon át tudósítottak arról, mi történt. Az emberek elégedettek voltak, és  megegyeztek, hogy így kell azt , tanuljanak rendet az önkényesen élők, azok, akik nem ide valók, akik különben is nem emberek. Mer az ember tanul a szóból, és így nem viselkedik, ahogy ezek, így nem él, mint ezek. Végül jókat nevettek a történteken a környéken élők. Azon, ahogy futottak a földönfutók a traktor elől, sivalkodva, mint a disznó, amikor ölik.

Nem tudni biztosan, hogy Pócs János emberei hol jártak. Hogy az az Erdély, ahonnan a nem erdélyi disznóölők üzentek, valóságos, vagy csak elképzelt. Kitalált Erdély, vagy valós, mindegy.


 Nem tudni biztosan, hogy mi az összefüggés a tényleg leszúrt disznó, és a disznóként megkergetett, hontalanná tett emberek között. Azon kívül, hogy Sorosról is elmondták, hogy nem ember, és a faluvégiekről is elmondták, hogy nem emberek. Utóbbiak egyébként jól jártak, mert őket kiküldték a házukból, mielőtt földdel tették volna egyenlővé, Gyergyószentmiklóson meg úgy gyújtogattak idén tavasszal, hogy csak a véletlenen múlott, hogy nem veszett oda senki.

 

A legkevéssé azt nem lehet tudni, hogy mi lesz eztán? A disznyót, akire (!) ráírták, hogy ő a soros, megeszik. Ahányszor szelnek majd bicskával a szalonnával, ahányszor isznak rá egy pohár szilvapálinkát, annyiszor fognak röhögni az évvégi vitákon, manapság úgy szökik mindenki, mint a kakas, minden hülyeségért. Elég egy disznyóval marháskodni, s máris fossa össze magát, akinek össze kell fosnia. Jól is teszi, féljen, akinek félnie kell. A nem-emberek tovább álnak majd, egy másik falu végén építenek engedély nélkül házat, és csűrt fedél nélkül, addig amíg azt is le nem rombolják. A kenyér viszont ugyanúgy szárad majd, a hamisított kóla pedig egyre drágább lesz, és a buszra is egyre többet kell várni, ha az ember be akar menni a városba. Pócs képviselő úrról megjegyzik majd, hogy igen vidám ember. Ha kis szerecséjük van, jön még erre vendég, talán maga a képviselő úr. S arra az alkalomra majd a legjobb szilvapálinkát kell félre tenni. Akkor majd kitalálnak valami ennél is nagyobb röhögséget, hogy jól érezze magát náluk a képviselő úr. Lássa, hogy vele tartanak, nem azokkal, akik könnyen befosnak, s akik visítanak, mint disznyó, ha ölik. Háha` nem feledkezik meg róluk az így megtisztelt képviselő úr. Róluk, akik azért élnek itt, a dombok mögött, hogy legyen, akikről megfeledkezni. Akiknek lehessen mutatóba, sehova vezető utakat csinálni, akikért hébe-hóba kell csak buszt küldeni, nekük akiknek a  feláras, gyártáshibás áru is  jó a kisboltban, s akiknek minden örömöt a tányérantenna szállít. Mindegy , hogy mi villog a képernyőn, zabálják. Cserébe, ütnek, vágnak, szúrnak, ölnek ha kell. Mindegy, hogy ember vagy disznyó, csak csont törjön, és vér folyjon. Egyszer élünk, úgy ahogy.